Ahogyan a legtöbben, én is anyámtól tanultam meg sok mindent. Mosni is. Néhány éve már nem része az életemnek, bár még csak számomra halt meg. Az eltávolodásunk abban a pillanatban kezdődött, amikor a szülőszobában felsírtam.

Most pedig már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, de néha még álmodom vele. Olyankor arra ébredek, hogy patakokban ömlik a könnyem. Olyan brutális rémálmok ezek, melyek valaha a mindennapjaim voltak. Nem attól félek, hogy a rémálmaim valóra válnak, hanem épp fordítva, hogy a valóságot újraélem álmaimban. Tudatosan próbálom kizárni őt az elmémből, mégis vannak helyzetek, amikor ez lehetetlen. Mosáskor rendre feldereng annak a borzalmas délutánnak az emléke, amikor végérvényessé vált:

anyám nem ember.

Tizenkét éves voltam, a szobámban írtam a házi feladatomat, anyám kihívott magához a konyhába. Azonnal tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok. Töltött magának egy pohár sört, rágyújtott egy cigire, majd – a füstöt a képembe fújva – belekezdett a mondandójába.

„Ide figyelj, belefáradtam ebbe az egészbe. Örülnék, ha mostantól gondoskodnál magadról, amiben csak lehet. Innentől kezdve, ha éhes vagy, takarodj el nagyanyádhoz zabálni, úgyis mindig a picsájában vagy. Lakhatsz itt, de mossál magadra! De szépen, mert meg fogom nézni! Teregess a radiátorodra, ne használd az én szárítóállványomat! A retkes szennyesedet pedig ne basszad ki nekem, gyűjtsed csak a szobádban!"

Megnyugodtam, ezt most egész olcsón megúsztam, gondoltam magamban. Se pofon, se verés, se kiabálás, némi lelki terror, de az már-már bagatell. Mivel a legtöbbször egyébként is én teregettem és vasaltam az egész családra, mostantól annyi a különbség, hogy a gombot is én nyomom meg a mosógépen.

Eljött az első mosás ideje, elkezdtem bepakolni a gépbe a ruháimat. Anyám jelent meg a fürdőszoba ajtajában:

– Mégis mi a faszt csinálsz?

– Kimosom a ruháimat – válaszoltam remegő hangon, nem értettem, hogy mi a probléma.

– Elmész te abba a jó büdös kurva anyádba, szórakozol te velem? Az én mosógépemmel? Géppel mindenki tud mosni! Kurva gyorsan álljál neki kézzel, mert úgy elverlek, hogy beszarsz, behugyozol!

Másnap anyám meg is jelent a szobámban a beígért ellenőrzésre. A fehér zokninál robbant a bomba. Távolugrás volt az iskolában, a nedves homok foltokat hagyott rajta. Talán igyekezhettem volna jobban, vagy áztathattam volna tovább, vagy dörzsölhettem volna erősebben, de késő bánat, a zokni nem volt vakítóan fehér, ezért nagy bajban voltam.

Nekem esett. Először a karomat kapta el, csontig nyomta a hosszú, vörös körmeit a húsomba. Néhány pofon után a hajamat hátrarántva kényszerített a földre, és húzott végig a lakásban, közben habzó szájjal üvöltve tudatta velem, mit rontottam el:

– Hát, ezt láttad te tőlem? Te undorító, koszos, retkes, mocskos kurva! Erre neveltelek? Hogy néz ki az a zokni? Te koszfészek, hánynom kell tőled! Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen retekkurvát szartam a világra!

Elengedett, ma is látom magam előtt a kezét, ahogyan az ujjai között lógnak a kitépett hajtincseim.

Imára kulcsolt kézzel, térden állva könyörögtem, hogy ne bántson, nem csinálok ilyet soha többé. Taknyom-nyálam egybefolyt, sírtam, zokogtam, féltem, rettegtem, bepisiltem. Újra elkapta a hajamat, a földre rántott és megrugdosott. Na, nem csak úgy jelzés értékkel vastag gyapjúzokniban. Brutálisan, keményen, fapapucsban.

„Te rohadék, tetves, retekkurva! Nem szégyelled magad, hogy behugyozol?”

Ott és akkor a szégyen volt a legkellemesebb a többi érzés mellett.

Attól a naptól kezdve én nem húztam zoknit a testnevelés órákra…

Zsuzsi