–

Érzelmi érték. Gyanítom, nem sok ember vásárolna mozijegyet csupán e cím hallatán. Sokkal inkább felcsigázhatja az érdeklődést a rendező, Joachim Trier személye, a több mint ígéretes szereposztás és a témaválasztás, ami talán így egyszerűsíthető (és butítható le) egyetlen kérdéssé: mihez kezd egymással egy apa és két felnőtt lánya, ha sok éve elidegenedtek egymástól, és a közös múlt traumái (is) formálták őket olyanná, amilyenek?  

Az apa (Stellan Skarsgård) neves filmrendező, intellektuálisan vonzó, karizmatikus, idősödő férfi – erősen Ingmar Bergmanra emlékeztető figura – aki volt felesége temetése okán hazatér oslói házába, amely generációk óta a családja fájó emlékekkel és súlyos titkokkal terhelt tulajdona. Ebben a házban nőtt fel a két lánya is, de ennek a folyamatnak az apa csak egy ideig volt aktív segítője: a szülők elváltak, az apa pedig elköltözött.

Joachim Trier filmnyelvében a tér soha nem semleges, itt pedig különösen nem: a ház a családi múlt metaforája, az emlékezet megtestesülése. Nem díszlet, hanem raktára mindannak, amit nem mondtak ki, amit nem dolgoztak fel, amit túl nehéz volt elvinni magukkal.

Az apa nem kér bocsánatot. Vagy mégis?

Gustav érzékeny művész, a magánéletben azonban nem tud kapcsolódni a lányaihoz. Nem gonosz, nem erőszakos, de sok hibát vét: érzelmileg elérhetetlen vagy inkább kiszámíthatatlan, kötődni hozzá veszélyes.

A lányok felnőttek, Nora (A világ legrosszabb emberéből is kiragyogó Renate Reinsve) színésznő, a húga, Agnes (a kevésbé ismert, de nem kevésbé nagyszerű Inga Ibsdotter Lilleaas) történész. Az apjukkal való kapcsolatban azonban újra és újra gyerekszerepbe csúsznak vissza. Abba az állapotba, amikor a férfi elhagyta a családot. Fel nem tett kérdések rekedtek bennük, ki nem mondott elvárások, csonka történetek.

Az apa sosem kér bocsánatot – legfeljebb filmnyelven? –, mert nem érzi, hogy lenne miért; a lányok pedig azt tanulták meg, hogy hiába mondanak, tesznek bármit, annak nincs igazán súlya, következménye, az apjuk rutinosan kisiklik a nehéz beszélgetésekből, helyzetekből.

Ezért a haragjuk, akárcsak az apjuk hiánya miatt fájdalom, nem tudott soha kicsatornázódni. Mindenki sérül folyamatosan, mert az apa nem tud máshogyan szeretni, a lányok pedig nem tudnak máshogyan kapcsolódni hozzá. Apai örökségük nem tárgyakat jelent, hanem nehéz belső munkát, amelyet a lányoknak újra és újra el kell végezniük ahhoz, hogy saját életüket élhessék. És el is érkeztünk a fura cím magyarázatához. Az „érzelmi érték” – eredeti nyelven Affeksjonsverdi – kifejezést Trier metaforává emeli. A lányok az apa érzelmi örökségét hordozzák, amitől nem lehet megválni úgy, mint egy régi tárgytól.

Joachim Trier érzékeny pszichológiai megfigyelő – ezért szeretjük többek közt annyira. Visszatérő témái az érzelmileg elérhetetlen szülők, a művészet, mint önkifejezési mód és mint teher, valamint a családi örökség, amelytől nem lehet megszabadulni. Az Affeksjonsverdiben arra kérdez rá, mihez kezdjünk azokkal a kapcsolatokkal, emlékekkel, amelyeket nem tudunk elengedni, még akkor sem, ha fájnak, ha terhesek számunkra, ha már nem szolgálnak minket. Mi van, ha azt, ami érzelmi értékkel bír, nem lehet egyszerűen lezárni – legfeljebb újraértelmezni? A történetben egy ilyen kísérletnek leszünk tanúi.

Nora menekülése

Az Érzelmi érték egyik legösszetettebb alakja Nora. Ő az a gyerek, aki apja elköltözése után túl korán lett önálló. Azt tanulta meg, hogy az ő érzései senkinek nem számítanak, ezért nem is értékesek.

Alakja sok párhuzamot mutat Ibsen Nórájával. Neki is megvan a saját „babaszobája”, amelyben gyerek maradt. Nem azért, mert infantilis, hanem mert egy érzelmi rendszer foglya, amely nem engedi teljesen felnőni.

A babaszoba alapvetően az a hely, ahol valaki nem autonóm, ahol nincs valódi mozgástere. Biztonságosnak tűnhet, de ez illúzió csupán. Az Érzelmi érték Norájának apja nem agresszív, nem kontrolláló, de érzelmileg mégis ő határozza meg a teret, amelyben Nora mozoghat. Ötlete, miszerint lánya, akinek szakmai pályafutása iránt egy csepp érdeklődést sem mutatott eddig, játssza el készülő önéletrajzi elemeket tartalmazó filmjében a saját nagyanyját, tipikus „babaszobai” gesztus. Nem partnerséget kínál, hanem egy szerepet, amelyben ő instruálná Norát, a történetet pedig, amely a saját családjuk története, ő értelmezi a saját szempontjából – és így az tulajdonképpen az ő működését magyarázza. Nem véletlen, hogy a felkínált szerep nem felszabadító Nora számára, hanem fojtogató. Bár kívülről nagy szakmai lehetőségnek tűnik, valójában érzelmi csapda. És nem szakmai elismerés, hanem talán csak késleltetett jóvátétel: mintha az apa művészeti gesztusokkal próbálná pótolni azt, amit szülőként nem adott meg. Nora nem azért utasítja vissza az apját, mert nem szereti, hanem mert felfogja, hogy az apja a film eszközeivel tenné őt újra kiszolgáltatottá.