Mostanában nem vagyok jól. Magam sem tudom, mi bajom. Látszólag minden rendben, mégis nyűglődőm. Van szerető családom, távbarátom, munkám, otthonom, ezernyi dolog az életemben, amiért nap mint nap hálát adhatnék, de én folyton a hiányokat látom.

Nem volt ez mindig így. Régen bosszantóan pozitív személyiség voltam. Ma meg bosszantóan nem vagyok az. 

A munkámmal kezdődött. Többévnyi kiegyensúlyozott munkaviszony után hirtelen rájöttem, hogy unom. Kiszámítható munkamenet, ismétlődő feladatok, szokásos napirend, ezerszer elhangzó párbeszédek. Reggel bemegyek, este hazajövök. Ezzel egy nap kilőve. Olyan... nyárspolgári ez az egész. Rájöttem, hogy a hét eleji tervezésnél eleve úgy kalkulálok, hogy van az eltékozolt idő, ami a munka, és van a hasznos rész, mindennap pár óra, amivel lehet kezdeni valamit, amibe bele kell préselni mindent, ami értékes. Anya-lánya beszélgetéseket, a kedvest, baráti kávézást, sportot, őszi avarban gázolást, filmezést, könyveket. Nagyon becses idő ez. Szemben a munkaidővel, amit le kell tudni. 

A meló csak a kezdet volt. A lakásunkat is kezdtem kritikusan nézegetni. Bár évek óta jól elvagyok a kikerics sárga falak között, a burgundivörös kanapémon, mi több, utálok minden változást, de mostanában irritálnak ezek a harsány színek. Nem értékelem a csecsebecséket sem, szabadulnék a szárított virágoktól, a dzsungelszerűen burjánzó élő növényektől, a különböző helyeken összegyűjtött, egykor sokat jelentő kavicsoktól, a dobozkáktól, mütyüröktől, gyertyáktól, üvegcséktől. Letisztultságot akarok, fehéret és bézst, minimál-dizájnt!

Lomtalanítással kezdtem, kidobáltam mindazt, amihez az elmúlt tíz évben nem nyúltam hozzá. Rögtön lett egy kis terem. Sajnos ez nem elég a lelki békémhez. Folyton bújom a Pinterestet, a lakberendezési oldalakat, fejben átrendezem az egész lakást, a nappalit, a konyhát, mindent. Képeket mentek le, mérőszalaggal szaladgálok, ötéves terveket gyártok, mit, hogyan újítok fel, cserélek le, mert most valami más kell. Nem tudom mi, de más. Azt sem tudom miből, de lényegtelen.

A tükörből visszanéző ember sem tetszik. Talán le kéne vágatnom a hajam teljesen rövidre. Olyan még úgysem volt. Eddig minden centiért harcoltam. Vagy festessem rézvörösre? Mi segíthet vajon? A ruhatáram is elavult. Legszívesebben elvinném az összeset az adományboltba. Hirtelen felindulásból vettem néhány trendi darabot. Persze nem illenek az eddigi cuccaimhoz, így most már nemcsak elavult vagyok, hanem szedett-vedett is. 

Csapongok, ötletelek, szerencsétlenkedem. Akármerre nézek, mindenhol változtatni valót látok. Semmi sem jó úgy, ahogy van, ahogy eddig volt. 

Hetek, hónapok óta húzódik az őrülési jelenetem, teljesen kiakasztom a környezetemben élőket, és mostanáig nem tudtam, nem is sejtettem, mi állhat ennek a hátterében. De most megvilágosodtam. Pontosabban elém került egy cikk az Indexen, ami világosságot gyújtott a fejemben. Az iromány Michael Birkjær dán tudós kutatását ismertette, amelyből kiderült, hogy az emberek 43-44 éves korukban a legboldogtalanabbak.

Upsz, pont ennyi vagyok!!! Véletlen? Nem hiszem.

Kiderült, hogy: „Ez az a kor, amikor az ember számot vet az életével.” Ennyi idősen rájövünk, hogy a nagy dolgokat már meg kellett, hogy lépjük. Ha eddig nem jött össze az álommeló, a luxuskecó, az elismertség, a „sikeres élet”, jelentsen bármit is ez, akkor innentől egyre kevesebb az esély. Ennyi idős korunkra már elmentünk a falig, már csak visszafelé vezet út. Mondhatnám úgyis, hogy innentől hosszú távú lejtmenetre lehet számítani. Ez valóban sokkoló tud lenni. Nem csoda, ha meggárgyultam. 

Jó hír, hogy ez az érzés csak a negyvenes évek közepén ilyen rémisztő, aztán szépen lassan hozzászokik az ember. Az 50-60 évesek kifejezetten boldognak számítanak a korosztályommal összehasonlítva. Mármint a kutatás szerint.

Mióta olvastam ezt, kicsit nyugodtabb vagyok.

Ha statisztikák bizonyítják, hogy a 44 évesek rosszul érzik magukat a bőrükben, ha sokan vagyunk így, akkor ez normális, akkor ez nem az én dilim. Ez egy általános, rendszerszintű probléma. Sőt, nem is probléma, ez egy evolúciós tény.

A madaraknak tolluk van, a halaknak pikkelyük, nekünk, embereknek meg életközépi válságunk. Ha így van, ez az élet rendje, akkor nincs különösebb teendőm vele. 

Észrevehetően oldódik a görcs a gyomromban, szűnik a cselekvési kényszer, érlelődik a jó hangulat. Már a sárga fal sem olyan zavaró, sőt, kifejezetten bájos ebben a megvilágításban.

Ezek szerint valószínűleg túlélem a 44-et. Is.

Bognár Ildikó

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja.