–

Gyűlölöm, hogy hittem neked.

Gyűlölöm, hogy kiadtam magam. Hogy bíztam benned.

Azt hittem, te más vagy, hogy számítok neked. Itt rontjuk el mindig, ugye? Hogy bízunk. Elhisszük, hogy innentől nem lesz több seb a szívünkön.

Nem bírok már többet, nincs több üres felület. Az utolsó is épphogy csak összeforrt. 

Csapdába ejtettél. Ahogy beszálltam az autódba, gyorsvonatként száguldott rajtam végig az érzés. Pont ilyen gyorsan változtak meg a dolgok, és ilyen fájdalmasan is. Mintha keresztülszáguldott volna rajtam egy ezertonnás vasgépezet. A hazugság gyorsvonata. 

Én nem voltam neked elég. Szerinted hideg és zárkózott voltam. Meg „hisztiztem, követelőztem” – folyton ezt mondtad. „Minden az én hibám. Ha ezek nem lesznek, akkor majd minden más lesz!”

Bezzeg azok a szép mosolyú, nagymellű nők. Őket biztos felvállalnád, talán még anyukádnak is bemutatnád őket. Velem elég volt a lakásomban ücsörögni, mert ott olyan jó a hangulat, „itt el tudsz lazulni” – mondtad. Én, naiv még örültem is, hogy ilyen jól érzed magad nálam.  Könyörögve néztem rád minden lefekvésnél, minden délután a kanapén fekve, miközben a tévét bámultuk. De te nem olyan vagy. Te nem romantikázol, nem bújsz össze. Te ennél férfiasabb vagy. Különben is, értsem már meg, hogy mennyire fáradt vagy. 

Én persze sajnáltalak. Mennyit dolgozol. Meg hát, tényleg... mindent megpróbálsz. De azért jólesett volna, ha megölelsz.

Minden este sírva aludtam el melletted. Nem hallottad? Persze hogy nem, mert te olyan jókat tudsz aludni nálam. 

Miért nem engedtél el? Egyszer eltűntem, amikor már nem bírtam, akkor miért jöttél utánam? Könyörögve mondtad, hogy szeretsz: először és utoljára. Vajon tudtad, mit jelentett ez nekem akkor? Kizártnak tartom. Annyira szerettem volna elhinni, hogy igaz, amit mondasz.

Ma már nem kellenél, átlátnék rajtad, te is tudod jól. Magamat akarom visszakapni.

Bárcsak újra ott állhatnék előtted! Most már nem lennék olyan gyenge. Nem hagynám, hogy így viselkedj. Nem hagynám, hogy így beszélj. Nem hinnék neked.

Nem hinném el, hogy kevés vagyok. Hogy nem vagyok eléggé nő, akihez nem lehet hozzáérni, akivel nem lehet összebújni, azért, „mert én folyton hisztizek”. Élvezted, hogy hatalmad van felettem. Élvezted, ahogy megtörök előtted. Ahogy zokogok, mert tehetetlen voltam. Hányni tudtam volna magamtól. Sápadtan és elgyötörten bámultam a szellemem a tükörben, mégsem tudtam mozdulni. Nem tudtalak magam mögött hagyni, ahogy a szavaidat sem. Azokat soha nem fogom elfelejteni, még most is visszhangoznak: „Majd akkor lesz baszás, ha végre normális leszel, és nem hisztizel többet!”

Fáradtan rogytam a kanapéra, közben te az általam főzött kedvenc vacsorádat etted, és fröcsögtek az érzelemmentes, fájó szavaid. Baszás!!! Ja, hogy mi basztunk?!

Nem tudtam mit mondani, csak csendben ismételgettem magam elé bámulva: baszás, baszás, baszás... 

Egy év telt el azóta, de visszatekintve látom a nyomorult és megalázott énem. Olyan üres tekintettel meredtem magam elé akkor, mint amivel most bámulom a monitort. Ott vagy azzal a férfias, szemtelen mosolyoddal, ami keresztülszáguldott a szívemen – óriási károkat hagyva maga után. Melletted a szép mosolyú, nagymellű nő. Együtt mosolyogtok rám vissza. Én is mosolygok, de már nem ugyanúgy. Soha nem leszek ugyanaz a nő.

Mert én többé már nem hiszek!

Nikoletta

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/IVASHstudio