Most apás hét van. Így hívjuk azt, amikor nálunk vannak a gyerekeid. A szokásos szombati programként indult minden. Hajnalban a kisebbik gyerek lábai csattogtak fel a lépcsőn. Én igyekeztem magam halottnak tettetni, hátha kivételesen csak bebújik közénk és nem kell mindenkinek haptákba vágnia magát, mert ő felkelt.

Most sem jött be.

Felhúzta a szemhéjam, és határozott mozdulattal nyomta a szemembe az apró kis ujjacskáit. Majd közölte: „Nóji, pisilni kell.” Visszavonhatatlanul felébredtem. Tudtam, ma már nem alszom vissza. Megnéztem az órát, fél hat. Lementünk, pisiltünk. Majd közénk feküdt. Próbáltam rávenni, hogy alukáljon még egy kicsit, mert nagyon korán van. Apa is én is nagyon fáradtak vagyunk, de nem sikerült. Egyórányi forgolódás után, sikeresen elaludt az apja hasán. 

Fél hét. Nem tudom, mihez kezdjek. Ha most reggelit csinálok, felkel a másik gyerek. Ha nem, akkor meg itt fekszem, hulla fáradtan, nyűgösen, és azon agyalva, hogy bezzeg apátok milyen jól vissza tud aludni, és a hajnali pisilésekhez mégsem őt keltitek fel soha. 

Hét óra. Felkelt a másik gyerek. Levonulok. Megnézem. Már nagyban nyúzza a macit az ágyban. Mellébújok. 

- Hogy aludtál?

- Hmm... Jól.

– Álmodtál valamit?

– Igen. Rosszakat, megint. 

– Akarsz róla beszélni?

– Most nem. 

Szorosan magamhoz ölelem, és közben simogatom a haját. A mellkasomba fúrja az arcát.

– Van kedved eljönni velem a boltba, amíg apáék alszanak?

– Igen. Mit veszünk? 

– Nem tudom még. Valamit reggelire, meg valamit az ebédhez. Mit lenne kedved reggelizni? 

– Amerikai palacsintát.

– Rendben. Ebédre jó lesz a borsóleves, husi és párolt zöldség?

– Igen. Kapunk édességet is?

– Majd meglátjuk. Ha ügyesen ebédeltek, biztosan.

Kimászom az ágyából, ruhát keresek neki. Azok közül, amit most magukkal hoztak, mind vagy foltos vagy agyonhasznált vagy kicsi. Mélyet sóhajtok, majd újra átgondolom, hogy mire is fizetünk közel dupla annyi gyerektartást, mint amit a barátnőm kap a gyerekei után. Nem a ruhákra, az biztos. Ezért is van egy kvázi másik ruhatár nálunk is. 

– Batmanes póló jó lesz? 

– Igen. Azt nagyon szeretem.

A kicsi ruháit is egyenesen a szekrényből veszem ki, legalább ezzel nem kell később foglalkozni majd. 

Bevásárlás után együtt keverjük ki a palacsintatésztát. Meglessük, alszanak-e még apáék. Alszanak. Nyolc óra. Szerencsések.  Megsütöm a palacsintákat. Az illatra vagy a csörömpölésre, már apáék is felkelnek. Álmosan baktatnak lefelé.

– Amejikai pajacsinta az ebéd! – kiált fel Lili.

– Lilike, ez reggeli – válaszolom.

Apa megterít. Mindenkinek szépen azt kenek a palacsintára, amit kér. Lili:

– Nekem modojókjém, tejcínhab, csokiszósz. 

– Az mo-gyo-ró-krém. És tej-szín-hab. 

– Én kérek banánt is rá és innák kakaót. 

– Innék, Danikám, Innék.

Morfondírozom kicsit azon, hogy vajon csak nálunk van-e arra hangsúly fektetve, hogy szépen, helyesen beszéljenek a gyerekek, de aztán elengedem a dolgot. Csöndben esznek. Jó jel. Ízlik. Egyszer csak Danika teli szájjal, mogyorókrém-bajuszos arccal rám néz, nyel egy nagyot. Majd a szájában maradt fél falattal beszélni kezd.

– Anya azt szokta rád mondani, hogy ribanc vagy és geci. 

Döbbent csönd. A két gyerek engem néz. Én és az apjuk Danit. Azon kevés pillanatok egyike ez, amikor nem tud megszólalni hirtelen egyikünk sem. 30 másodperc néma csönd. Hallani lehet, ahogy a falióra mutatója járja az útját. A szomszéd lakásban épp Ruzsa Magdit hallgatnak. Én egy percre megsemmisülök. A párom lenyeli a szájában maradt falatot. 

– Ezek nagyon csúnya szavak, Danika. A felnőtteknek sem helyes, de a gyereknek nagyon nem szabad ilyen szavakat használni – mondom, hamvaimból feltámadva.

– Mit éreztél, amikor anya ezeket mondta rám?

– Rosszulesett, és sírtam. Aztán anya azt mondta, akkor költözzek apához. 

– Sajnálom, hogy rosszul érezted magad emiatt. Te tudod, hogy én milyen ember vagyok, nem kell ezzel foglalkoznod, csak engedd el a füled mellett – folytatom. – Jól van. 

Mire az apja: 

– Ugye tudod, hogy az nem büntetés, ha apánál vagy, vagy ha esetleg itt laknál nálunk, az sem lenne büntetés?

– Igen, tudom, szeretek itt lenni, mert itt mindig játszanak velünk.

Mindenki csöndben folytatja a reggelit. Én azon gondolkozom, hogy annak ellenére, hogy nem miattam romlott meg a házasságuk, és hogy mindent megteszek, ami tőlem elvárható, a gyerekeiért, sőt többet is, mi vihet rá egy nőt, hogy a gyerekét büntesse, érzelmileg bántalmazza azért, mert szereti az apja új párját? Nem találok magyarázatot.  

 

Eleonóra