A gép elindult, és ezzel végérvényesen eldőlt: nincs visszaút. Anna ott ült az ablak mellett, nézte, amint egyre kisebb és kisebb lesz minden. Remegett, de nem a hideg miatt. Mindig remeg, ha ideges. Pöttyös pólója feszült rajta. Talán kicsit meghízott... vagy a mosás húzta össze az anyagot. Persze tudta, valójában miről van szó: a magzat megállíthatatlanul növekszik benne. Megrázta magát, mintha el akarná kergetni a gondolatait. Az a korszak lezárult, soha többé nem akar visszatérni! Bármennyire görcsösen is próbált azonban ellenállni, az emlékek hada ostromolta. Végül megadta magát... Nekitámasztotta fejét az ablaknak... sajgott a durva ütés nyoma a homlokán, majd hangtalan zokogásba kezdett. Siratta az életét, a múltját, de leginkább magát, a kislányt, aki még mindig benne él.   

Egy mély, zöld szempár, napbarnított bőr, szigorú arc jelent meg előtte. Egy évvel ezelőtt ő lett a végzete. Akkor még gondtalan egyetemista volt. Diploma előtt jó kalandnak tűnt egy évet halasztani, majd elutazni a napfényes Szicíliába. Előre imádta minden apró érintését az olasz levegőnek. Szinte csak lenge ruhákat csomagolt be, eszébe sem jutott, hogy az év azon szakaszában hűvösebb is lehet. Csalódottan állt a repülőtéren, míg apró, szilánkos esőcseppek serege verdeste a vállát és arcát. Hiába próbált taxit fogni. Félórás próbálkozás után feladta, nekivágott az országútnak... gyalog. Tudta, hogy veszélyes, de Anna az a lány volt, akinek nem lehetett megmondani, mit tegyen. Vagy épp mit ne. Édesanyja könnyesre sírta a párnáját miatta. Makacs gyerek volt, gyakran álltak az iskolaigazgató előtt a vörös szőnyegen... ketten, mint két cinkos a bűnben. 

Miközben elégedetten nyugtázta magában, hogy könnyebb az országúton taxit találni, mint a zsúfolt repülőtéren, szépen zötyögött Palermo déli városrészébe. Terveket szőtt, mindent lépést kitalált: lelkesen árul majd fagylaltot, és mivel tölti a délutánokat. Mindennap rengeteg fotót küld az édesanyjának. Talán még egy kis pénzt is tud gyűjteni, gondolta. Boldog volt, és pokolian büszke is, hiszen belevágott élete első nagy kalandjába. Huszonkét évével felnőtt nőként viselkedett – de naiv kislány volt valójában. A dolgait mindig kézben tartotta, sosem volt semmilyen hibája.

Talán csak egy: az univerzum úgy kódolta be őt, mint a baj mágnesét. Vonzotta is szépen mindig a problémákat. Folyton érkezte  levelek az iskolától. Ahogy felnőtt, úgy változtak meg kényes, gyerekkori helyzetek még kényesebb felnőttkori helyzetekre. Ilyen volt ő, bohém, huncut.

Már az első héten mindenki megszerette. Mimi, a főbérlő, látta, milyen mosolygós és életteli teremtés, a bérleti díj felét kérte csak, arra hivatkozva, hogy neki most szórakoznia kell. Kihasználni Palermo csodáit. Szeretett fagyit árulni, vidáman csacsogott a helyiekkel és a turistákkal is, fagylaltról, időjárásról, bármiről.

Lételeme volt a beszéd, folyton fecsegett és nevetett. Felpezsdítette a kis kávézó életét.

Második hónapja volt már az olasz városban, mikor betoppant a Baj. Magas volt, zöld szemű, vakítóan fehér fogsorral villogva sárgadinnyés fagylaltot kért, majd távozott. Aztán két hétig, mindennap újabb adag sárgadinnyés fagyi lelte halálát a gyöngyházszínű fogsorral megáldott Baj ajkai mögött. A fagylaltból esti séták lettek, randevúk, sejtelmes búcsúcsókok, majd forró és szenvedélyes ölelések. Anna fülig szerelmesen állt a fagylaltos hűtő mögött, apró száján a szokottnál is szélesebb mosollyal. Szerelmes volt, a Baj minden létező részét szerette, még a bugyután hangzó akcentusáért is egyenesen rajongott. A Baj is oda volt a szeleburdi leányért, féltő pillantásokkal figyelte, hogyan dolgozik a kis kávéház teraszán a lány. Ideges lett, ha hosszabban beszélt egyik-másik férfival. Talán, ha Annácska akkor figyelt volna a körülötte történő eseményekre, észrevette volna az intő jeleket. Megláthatta volna, hogy a kávéházat elhagyó férfiak egyenesen a Bajba botlanak bele.  Persze nem volt ő buta lány, látta, hogy a Baj egyre birtoklóbban tekint rá. De tetszett neki, új volt a szerelem íze. Ám nem tudta, hogy mérgező gondolatok szítják kedvese érzelmeit. Majd a nyolcadik palermói hónap után a Baj két pofon után kérdőre vonta. Bűne az volt, hogy kedvesen, apró mosollyal nyújtott át egy kehely pisztácia ízű fagylaltot egy vörös hajú, látszólag német turistának. Anna összetörve, megalázva állt előtte. Mégis szerette.

Szerette vakon, fájdalommal. Bízott benne, pedig tudta, hogy édesanyja hibáját követi el újra. Megbocsátott a Bajnak, ahogy édesanyja is tett az apjával. Összezavarodott, magában kereste a hibát. Biztos volt benne, hogy ő hibázott, ezután figyel.

Többé nem mosolyog. Teltek a napok, hetek, mígnem sorozatos pofonok, ráncigálások, hangos kiabálások vették át jól megérdemelt mindennapi szerepüket a kávéház teraszán. Ahogy őszbe kezdte hajtani fejét a város, úgy apadt a turisták száma is. 

Annácska első éve befejeztével Palermóban elgondolkodott. Mit tehetne? Meg akart szabadulni, haza akart menni. Az életerős lány félt, nem merte megmondani szerelmének a hírt. Végül egy félreértett mondat súlyos következményként sújtott le a Baj keze, egyenesen a homlokára. Elájult. Teljesen egyedül tért magához, majd nem sokkal később megszületett a döntés: másnap hazamegy. 

A légörvénybe szaladó repülő rázkódására ösztönösen hasához kapott, féltőn takarta el.A kisebb táskáját hozta csak el, mindent hátra akart hagyni. Nem kellenek emlékek. Még fájt, még égette minden gondolat. Remegő kézzel húzta el a táska cipzárját. Nem akarta elengedni kerekedő pocakját, jobb tenyere óvatosan pihent rajta. Megtörölte könnyes szemét. Többé nem fog sírni. Erős lesz, mint régen. – Semmi baj – nyugtatta a sarjadó életet a szíve alatt... – Most már minden jó lesz... Anna hazamegy.

Tímea