Egyszer már megírtam, hogy van egy férfi, aki – ellentétben a többivel – szinte bármit megtehet velem. Nyilván nem mindent, hiszen van tartásom, no meg gyerekem is, az imádott gyerek, aki egy másik férfival kötött házasságból született. Amit körbekeretezett ő. Előtte, utána. Közben nem. Csak épp semmi nem változott a kettő között. Előtte is éppen ugyanúgy taccsra tudott vágni, mint utána. Itt nem volt csodálatos átváltozás. Vagyok, aki voltam. Ez most nem erény. Nem is bűn. Tény csupán.

Amikor megírtam, hogy megint elhagyott, megkönnyebbültem. Aztán összeszedtem magam. Aztán majdnem új életet kezdtem. Aztán megint belementem vele. Majd újra. Persze minden a szokásos forgatókönyv szerint ment. Szárnyalás után zuhanás. És vissza. Most, a legutóbbi zuhanás után éreztem, hogy ezt nem tehetem meg. A kisfiammal nem éreztettem, hogy bajban vagyok (bár nyilván azért érezte). De a családom, a barátaim, akik ezredszer is végigcsinálták velem mindezt – velük szemben sem lett volna fair. Tudtam, hogy lépni kell. Hát, lépem. És levelet írtam annak, akiből a problémák gyökereznek:

Hello, Apa,

Tudom, hogy nem menő közel a negyvenhez a szülőket hibáztatni a párkapcsolati kudarcokért. Igazából nem is teszem. Nem vagy hibás. De képzeld, megtaláltalak. Pontosan az agyoncsépelt hollywoodi forgatókönyv szerint pécéztem ki magamnak a férfit, aki kísértetiesen emlékeztet rád. Nem tudatosult. Lenyomtam így vagy 20 évet, hogy én magam sem értettem, vajon miért van az, hogy ha vele vagyok, azt érzem: otthon vagyok. Kicsit szűk, kicsit félkomfortos, de otthon. És nem adnám semmiért.

Sokat tűnődtem, mit akarok. Miért nem vonz engem a „jóravaló”. Hát, már tudom. A te szereteted akartam. Hogy az alig észlelhetőből kihozzam a magam királynőségét. Hogy egyszer csak rám döbbenjen ő (azaz mégiscsak te): „Atyaég, fantasztikus vagy, kérlek, bocsáss meg!”

Nem haragszom, apa. Nem haragszom, hogy eszköz voltam, akivel zsarolhattad a nagy szerelmet – anyut: „elperelem, alkalmatlan vagy". Hogy sosem tudtad megbocsátani, amiért anyának volt bátorsága téged elhagyni, mert nem volt veled boldog. Én sem voltam az, gondolom. A gyerek jó lakmuszpapír. Nem haragszom, hogy lett egy új nő, aki gyűlölt engem.

Hogy szó szerint leköpött. Ötéves voltam. Mert tisztára olyan vagyok, mint anya. A nagy ellenség. A legyőzhetetlen előd.

Nem haragszom, hogy amikor azt vinnyogtam kamaszként, ismerj meg, mert nem ismersz, te elküldtél megkeresni a tökéletes apát, ha már te nem vagy elég jó. Képzeld, ezt a mondatot évente megkapom. Menj, és keresd meg a tökéleteset. De megleltelek. Épp olyan, mint te. Olyan reakciókkal. Pedig Isten a tanúm, nem nagyon kritizáltam. Tudtam, súlyos ára van. Megtanultam.

Nem haragszom, hogy azok után, hogy engem nem ismersz, a férjemet már meg sem ismerted. Végül is spóroltál, azóta már csak a volt férjem.

Apa, én a hercegnőd akartam lenni. És ha már ez nem jött össze, hát a klónodból akartam kicsiholni, majdnem bármi áron. Megmutatni, mit veszítetek. Várni a nagy áttörést.

Tudom már, hogy nem lesz nagy áttörés. Sem nálad, sem nála. Túl sok mindent kéne ahhoz számba venni. És szembesülni. Az önvédelem nagy úr. Nem haragszom rátok. Azt mondta egy barátom, ti teli csuprot nyújtotok felém, amiben a szeretetetek van. De hát, Istenem... Ekkora a csuprotok. A ti maximumotok az én minimumom.

Drága Apa és drága X!

Nem haragszom. Menjetek.

 

Mira

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/badynivas