–

Az élet megy tovább. Munka, gyerek, családi programok, ünnepek. Olyan átlagos dolgok. Köszi, jól vagyok. Csak néha, amikor egyedül alszom el, és épp, amikor már elaludnék, szíven üt a felismerés: anyu nincs többé.

Két éve már. Vagy, hogy is volt? Nem akarok emlékezni a dátumra, így újra kiszámolom, amikor tudni akarom. A fiam egyéves születésnapja előtt egy nappal. Még beszéltünk is róla kedden, hogy pénteken átjönnek apuval. Haragudtam rá, mert nem ígérte biztosra, hogy át tud-e jönni. Hát nem tudja, hogy ez fontos nekem? De láttam rajta, hogy neki is nagyon fontos, végül megígérte. Alig-alig tudott már beszélni, az oxigénpalack nélkül már szinte nem is kapott levegőt. Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka meghalt.

Nem jöttek át pénteken. És azóta sem, soha.

Nincs anyukám, a fiamnak nincs anyai nagymamája, Az apámnak felesége, az öcsémnek anyja, a nagynénémnek fiatalabb unokahúga, a nővérének húga. 2014. szeptember 11., könnyű rá emlékezni, hiszen a fiam születésnapjára készültünk, és készülünk azóta is minden évben. A fiam már hároméves múlt. Mennyi örömteli pillanat: amikor már járni tanult, amikor beszélni kezdett, amikor azt mondja: „papa, szeretlek!”... úgy megmutatnám. Nézd, anyu! Hogy örülne… Ilyen az élet: egy halál, egy születés, egy fájdalom, egy öröm.

Nemrég volt anyu születésnapja. Vívódtam, mit csináljak. Mennyire abszurd egy olyan ember születésnapját ünnepelni, aki nem él már? Végül gyertyát gyújtottam. Vagy csak akartam? Nem is tudom már, hiszen éppen Mikulás volt, kívül egész mással foglalkoztam: a gyerekek bontogatták az ajándékukat, jó este volt, úgy emlékszem.

Köszi, jól vagyok. Csak ez a csákányütésszerű érzés zavar a szívemben, ami néha belém nyilall. Anyu. Muszáj ezzel foglalkoznom: olyan a gyászom, mint a búvópatak. Egyszer láthatatlan, hozzáférhetetlen, egyszer meg szíven üt.

És egy januári napon, semmi különös dátum, csak úgy, rászánom magam. Lássuk, mit hoz, ha megengedem magamnak, hogy felidézzem magamban anyut, a vele kapcsolatos érzéseimet. Hátha sikerül rendet raknom, hátha tudok egy kicsit sírni.

A gyerek oviban, én késznek érzem magam. Lehunyom a szemem, és már tolulnak is elő a képek, gondolatok, érzések. Egy furcsa, meleg érzet a torkomnál. Maceszgombóc. Ez az anyutól kapott örökségem. Talán készíthetnék hétvégén... még jó, hogy megtanultam tőle. A torkom szorít, a szívem tája is. A többinél hangosabb egy gondolat: elveszett a biztonságom anyu halálával. Már megint... gondolom, keserűen, és eszembe jutnak a régi fájdalmak. Elindul egy kép: csak fekszem a földön, és belülről marcangol a szomorúság. Engem senki sem tud már megvigasztalni. Muszáj enyhülést találnom, elviselhetetlen ez a vergődés. És ekkor, amikor már tényleg szinte megöl a kilátástalanság érzése, felbukkan egy újabb gondolat... Anyu bennem él tovább.

Ízlelgetem ezt a mondatot, már nem fáj annyira a torkom a visszafogott sírástól. Most már én vagyok a biztonság a gyermekemnek. Összeáll valami bennem, ami így hangzik: „akkor magamat kell szeretnem”. Jólesik megint a maceszgombócra gondolni, visszatalálni a saját biztonságomhoz. Folynak tovább a képek, gondolatok, próbálom megragadni a lényegesnek tűnőket. Anyu jól érezte magát az életében. Én is jól érezhetem magam, örülhetek. Nem azért örülhetek, mert bármikor vége lehet az életemnek, hanem csak úgy.

Anyu bennem él tovább. Jön egy nagy sóhaj, és ismét képes vagyok kapcsolódni a külvilághoz, kinyitom a szemem.

Anyu nem akart meghalni. Attól félt, hogy eltűnik. Most már értem, hogy nem tűnt el. A részemmé vált csupán, így időt és lehetőséget kell teremtenem, hogy magamba nézve rátaláljak a becéző hangjára, a kedves gesztusaira.

Anyu, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád! Hiányzol, szeretlek.

Lányod,

Kacsa

Nord Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Astrid Gast