Igen, velem is megtörtént. Persze most sajnálom azokat, akikkel szintén, illetve... kívánom, mindenki éljen át ekkora szerelmet legalább egyszer. Percenként változik, egész pontosan háromszázhatvanszor változott azóta, hogy vége lett. Hat órával ezelőtt megint megtette. Én pedig hagytam.

19 éves voltam, amikor megismertem. Épp ma 19 éve. Nem volt szerelem első látásra, talán harmadikra sem, de emlékszem arra a pillanatra, amikor mentem haza az albérletembe és az utcán belém hasított: Atyaég, én ebbe az emberbe szerelmes vagyok!

Ő talán sosem szeretett igazán, de ezerrel udvarolt, pont a zsánere voltam, a vagány kis bögyös tini, ő meg a 34 éves, menő pasas. Nem az a kiköpött sármőr, cserébe viszont tudott gitározni. Elkezdődött egy ötéves ámokfutás. Sok nővel, sok szakítással, rengeteg bőgéssel, még több nevetéssel, kiborulások, egymásra találások, szex, szex, szex, legyél a feleségem, aztán meg a ne haragudj, de vége.

Végül én mondtam ki, és utána férjhez mentem egy megbízható fiúhoz, aki ugyan semmilyen fronton nem vitt a mennybe, cserébe viszont nem ismertem mellette a poklot sem.

A régi szerelmemet már a szülőszobából felhívtam, amikor megszületett a kisfiam. Áltattam magam, hogy ez csak baráti kapcsolat. Persze. Formailag az volt. De ő mindig megjegyezte, hogy mennyire bánja, amiért elengedett. Mert nem találja a helyét, nem találja a nőt az életében. Mindig tudtunk egymásról, időnként kocsmáztunk, világmegváltottunk, de betartottam a játékszabályokat, igyekeztem jó feleség maradni.

Akkor is felhívtam, amikor tizenegy év után elváltam a gyerekem apjától. Csendben, szelíden, szeretetben történt, nem volt harmadik, csak mi sem voltunk már, hanem két külön világ élt egymás mellett a társas magányban.

Két évig egyedül voltam. Ő próbált udvarolni, én próbáltam hárítani. Aztán egy éve eldöntöttem, hogy beadom a derekam. A randi előtt reggel bőgtem, rettegtem, és szó szerint begyulladt a testem, tudtam, hogy a tűzzel játszom. Lefújtam a találkozót, azt hiszem akkor érezhettem magam utoljára nyeregben. Végül mégis megtörtént, csak később. És megint minden elölről kezdődött. Szakítás, békülés, sírás, nevetés.

Anya voltam, aki sírva tapsol a gyereke koncertjén, én voltam az exfeleség, akivel jókat lehet dumálni, a 37 éves dolgozó nő, a cseverésző barátnő, és a 19 éves, szerelmes, remegő, kislány.

Elhagytam tél végén. Előtte már többször elküldött, hogy keressek magamnak mást. Aztán két vad csók között újból könyörgött, hogy ne engedjem el soha többé. Nem bírtam tovább, kicsit talán meg is akartam ijeszteni, tudod, ugye barátocskám, ha én elhagylak, az komoly szokott lenni! Nem ijedt meg, hagyott elmenni.

Áprilisban kezdődött minden elölről. Tudtam, hogy ez az utolsó esély. Neki nem mondtam, nem vagyok az a zsarolós típus, de eldöntöttem: ha most sem megy, végleg kilépek. Csodás nyarunk volt. Minden szuperül ment, megmaradt a külön életem, de ő is ott volt mellettem, a kettőt nem fésültem össze. Neki nem igazán volt igénye erre, és ha őszinte akarok lenni, én is élveztem, hogy dívaként vonulhatok randizni, mellette pedig élhetem a megszokott életemet a kisfiammal.

Aztán úgy egy hónapja furcsa lett. Nincs másik nő, tényleg nincs, hiszen jól ismerem a jeleket.

Tényleg eltökéltem, máshogy csinálom. Nem büszkén, drámázva. Hanem szerelemmel és türelemmel, hiszen végig kell játszani, eldöntöttem, hogy ez az utolsó esély. Úgy akarok a tükörbe nézni, hogy mindent megpróbáltam.

Ma reggel elhagyott. Nem tud most többet adni, és én többet érdemlek. Ezt mondta. Meg hogy keressem meg a hercegemet. Most már tudja, hogy utolsó esély volt, mert megmondtam. Hagyott elmenni.

Mira

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Nina Buday