Azt olvastam a wmn-en, hogy most volt Németországban az apák napja, és erről ma (is) eszembe jutottál. Mikor kicsi voltam, szerettél. A kedvenced voltam, a mindenre képes, az okos, az ügyes. Persze hogy imádtalak. Én a „tiéd" voltam, a Hugi meg „Anyáé." Emlékszem a közös tengerparti nyaralásokra, amikor csak ketten mentünk, te meg én. Annyira büszke voltam rá, hogy nekem ilyen apukám van! Az iskolában is mindig azért tanultam olyan jól, hogy láthassam a szemedben a mérhetetlen örömet és büszkeséget. Ez volt a legjobb dolog, ami akkoriban történt velem.

Aztán elváltatok. Mi Anyával maradtunk. Mentem volna veled? Soha nem mertem volna vállalni Anya előtt. Eleinte még látogattál, elvittél hétvégén Mamáékhoz. Anya nem örült, Hugi sem. Én (titokban) igen. Vártam, mikor lehetek megint veled.

Egy idő után már csak a szüli- és névnapokon írtál sms-t (persze repestem, szintén titokban) meg karácsonykor. Aztán már akkor sem. Küldted a gyerektartást, letudtad a „kötelességed." Találtál új boldogságot, új családot. Lett még egy lányod, akit utáltam, látni sem bírtam. Vártalak, de nem jöttél. Mi meg küzdöttünk Anyával és a depresszióval. Egyre mélyebbre zuhantunk. Egyszer erőt vettem magamon, (hidd el, piszok nehéz volt!) és felhívtalak, hogy találkozzunk. Sírtam. Kértelek, hogy segíts, mert baj van Anyával, nem bírjuk így nélküled. Azt mondtad, ez már nem a te dolgod. Úgy hittem akkor, ezt sosem bocsátom meg neked.

Mikor is találkoztunk utoljára? A középiskolai ballagásomon. Eljöttél. Úgy örültem! Aztán azóta se, pedig már elmúltam harminc. Diplomát szereztem, sikeres vagyok a munkámban, férjhez mentem és van egy csodás kisfiam. Gondolok-e rád? Sokat.

A harag elmúlt, és megbocsátottam. Már nem sírok, ha rád gondolok. Tudod, mi jut eszembe? Hogy gondolsz-e ránk? Meg miért hagytad, hogy így legyen?

Én is hibás vagyok, sosem kerestelek, de a düh erősebb volt. Elvégre te voltál a felnőtt.

Eszedbe jut néha, hogy van valahol a világon két másik lányod is, akiket egyszer szerettél? Eszedbe jut, mi lehet velünk? Tudod-e, hogy férjhez mentem és Anya lettem? Azzal mentegetlek, hogy nyilván nem gondolsz ránk soha, mert másképp nem lehetne élni, nem lehetne tükörbe nézni. Tudom, mert nekem is van gyerekem.

Máskülönben hálás vagyok a sorsnak. Tizenhat éve van társam. Így ismerek egy másik apatípust is. Olyat, aki mindig itt van, imádja a gyerekét, és élni, lélegezni sem tudna nélküle. Olyat, aki szereti a feleségét és mindenben támogatja. Olyat, aki akkor is fogja a kezem és erősít, amikor a szülés utáni depresszió legnehezebb napjait élem. Olyat, aki szerint én vagyok a legjobb Anya a világon.

Hálás vagyok a sorsnak/Istennek/a karmának/magamnak/bárkinek, hogy ilyen apát választott nekem, mert így még inkább tudom értékelni azt az Apát, aki mellettem él. Hálás vagyok Anyának, hogy mindig ott volt nekünk, soha nem hagyott el, terelgetett minket, és még akkor sem kért tőled segítséget, amikor tényleg nehéz helyzetben volt. Hálás vagyok neki, hogy soha nem adta fel. Hálás vagyok, hogy olyan anyai nagyszüleim voltak, akik miatt soha nem éreztük Hugival, hogy csonka család vagyunk, nem szenvedtünk semmiben hiányt, és nélküled is boldog gyerekkorunk lehetett.

Boldog apák napját kívánok neked, mert biztos jó apa vagy. Valahol. Valakinek.

 

Anita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jamie Wilson