– 

Harmincéves vagyok, két és fél éve élek tartós kapcsolatban. Iskolázottnak számítok, főiskolát végeztem, előtte két OKJ-t. A párommal tisztában vagyunk vele, hogy mi kell egy gyerekhez, ahogy azzal is, hogy mit kell tenni azért, hogy ne legyen. Ám mindig van egy bizonyos hibaszázalék. Most hathetes terhes vagyok. Együtt döntöttünk úgy, hogy nem tartjuk meg a babát. Most egyáltalán nem alkalmas az idő, ezért nem akarjuk. Két tesztem lett pozitív, úgyhogy felkerestem egy orvost, akit a barátnőm ajánlott. Sajnos kiderült róla, hogy most két hónapig nem dolgozik.

Az első pánik után felhívtam a lakóhelyem szerinti SZTK-t, ahol még aznap délután négyre kaptam időpontot. Négy előtt értem oda, majd a kartonozóban regisztráltattam magam, miszerint foglalt időpontra jöttem. Elég furcsa, regisztrálni az előjegyzésre is. A doki 70 pluszos bácsi, akiről a délelőtti időpontfoglalás után azt olvastam a neten, hogy kedves, aranyos, megértő. A második kérdése az volt, hogy tervezett terhesség-e. Mondtam, hogy nem. Erre a doki pofát vágott, az asszisztense meg elengedett a foga között egy ciccegést, miközben úgy nézett rám, mint valami alsóbbrendű lényre. Felfektetett az asztalra, elkezdett vizsgálni, közben megkérdezte, hány éves vagyok. Mondom, harminc.

Itt ciccegett másodszorra az asszisztens, jelezve, hogy márpedig elég öreg lotyó vagyok ahhoz, hogy szüljek, vagy ha nem, akkor megfelelően védekezzek.

A doki matatott, majd közölte, hogy valóban terhes vagyok, de azon felül jobb oldalt van egy dió nagyságú extra is. Aztán a kezembe nyomott egy beutalót a kórházba, menjek azonnal, ott majd megvizsgálnak rendesen is, mert nemcsak terhes vagyok, hanem méhen kívüli terhes, úgyhogy siessek, mert ebbe manapság is bele szoktak halni, és amúgy is, náluk csak csütörtökön lesz ultrahang, de ő nem vállalja a felelősséget, hogy egyáltalán nem halok-e meg csütörtökig... mert, ha elkezdek vérezni, akkor egy óra alatt megtelhet a hasüregem vérrel, és akkor nekem is szarral meszeltek. Szóval azonnal menjek a kórházba, természetesen felíratta a papíromra az asszisztenssel, hogy fel lettem világosítva a méhen kívüli terhesség veszélyeiről, ezzel levette a terhet magáról. Menjek haza, pakoljak, siessek, mert bármikor vérezni kezdhetek.

A dokitól lefelé menet hívtam a páromat, azonnal jöjjön haza, mert minél előbb kórházba kell vinnie, akármikor elvérezhetek. Mire hazaértem, olyan kórházi kezdő szettet rakott össze nekem, hogy ilyet utoljára anyukámtól láttam. Aztán felhívtam az apukámat, aki elől amúgy eltitkoltam volna az egészet, de így már nem mertem hallgatni előtte, hogy a doki szerint bármikor meghalhatok, legalább tudja már, csórikám, hogy ha baj van, akkor mi történt... Szegény lefőtt fél perc alatt, mint a kávé, de azon felül nem szólt semmit, hogy hívjam a kórházból, ha már tudok valamit.

A kórházban elküldtek a sürgősségire, ott fognak regisztrálni, utána mehetek a nőgyógyászatra. Itt egy fiatal, szimpatikus srác szólított meg. Először nem is voltam benne biztos, hogy ő a doki. Az egészségügyi dolgozók közül tőle kaptam az első rendes, emberi gesztust. Normálisan beszélt velem, a páromat is behívta a vizsgálóba, hogy jöjjön velem nyugodtan.

A hüvelyi ultrahang után pedig közölte a jó hírt: hathetes terhesség, ami rohadtul méhen belül van! Nem fogok meghalni, közel sem voltam hozzá. Azt leszámítva, hogy teljesen nem várt és nem kívánt, de legalább normális terhességem van. Az idős doki amellett, hogy 70 felett van, nem lehet már biztos a keze se. Meg persze mindenki tévedhet...

De az biztos, hogy egy jó adag rosszindulat miatt vett el az életemből másfél órát úgy, hogy praktikusan egy időzített bombaként tekintettem magamra csak azért, mert 30 vagyok, és nem akarok szülni.

Akkor már haljak is meg, de legalább érezzem annak a súlyát, hogy mi lenne, ha...

Szóval hathetes, normális terhesség, de nekem kell dönteni, mondta a fiatal orvos. Ha megtartom, akkor terhesgondozás, ha nem, akkor családvédelmi szolgálat. Közben sejtelmesen mosolygott a megtartás mellett, amikor ezt mondta, de a végén hozzátette, hogy nyilván senki nem szólhat ebbe bele. Persze annak szurkol, hogy maradjon meg, mert ezért lett orvos, de hagy dönteni, hagy rendelkezni az életem felett. Megkaptam a papírjaimat a megállapított terhességről, és haza is engedett.

Másnap irány a neten talált cím a családvédelemhez, szintén a lakóhely szerinti illetékes irodába. Odamegyek, mondom szép halkan, bizalmasan a hölgynek, hogy terhes vagyok, nem akarom megtartani. Erre szinte ordítva közli:

– „Ja, terhességmegszakítás miatt jött, azt már nagyon régen nem itt intézzük, csak a weboldalt nem frissítik! Adok egy telefonszámot, előjegyzést kell kérni, de a szám minden munkanapon csak 12 és 13 óra között hívható. Érti, ugye? Egy órája van csak, hogy elérje őket telefonon!” Itt lett volna kedvem visszaordítani neki, hogy terhes vagyok és nem hülye, és egyébként meg csesszék meg az internetet, ami arra szolgál, hogy az ember nyomorult lánya tájékozódni tudjon.

Aztán ma dél: elsőre felvették a telefont, szerdára, azaz holnap 11 órára kaptam időpontot az első körös beszélgetésre. Mert az első kör után három nappal lesz egy második is, ahol megerősítem, hogy nem gondoltam meg magam. Befizetem a családvédelemtől kapott csekken a „nemszülökadót”, azzal újra jelentkezem majd az SZTK-ban a nőgyógyásznál, ahonnan elküldenek a kórházba, a műtétre. Mert a papírozás az SZTK dolga, a műtét meg a kórházé.

Most itt tartok. Az elmúlt két napban voltam terhes, aztán méhen kívüli terhes, az egyik orvos szerint hullajelölt, a másik szerint egészséges. Egy asszisztens szerint nem voltam ember, egy családsegítős szerint viszont totál hülye.

Közben nyilván nem vagyok boldog ettől a helyzettől, és szeretnék már túl lenni mindenen. Még a felénél se tartok, de többször is porig aláztak, mert nem most akarok szülni. Miközben én azt érzem, hogy talán nem is csak a rendszer béna, hanem azért ilyen az egész, hogy belefáradj az ügyintézésbe, és szüld meg inkább azt a gyereket. Kezdem azt hinni, hogy tényleg az lenne az egyszerűbb...

Ágnes