Nőgyógyászat, rutinvizsgálat. SZTK, délután öt. Ahova azért megyek, mert szeretném tudni, hogy miért késik a menstruációm már pár hete, és bár a harmadik negatív terhességi teszt sejteti, hogy várandós nem vagyok, azért „ki tudja” alapon mégis elmegyek. Bár ne tenném. Egy recepttel, és a nőiségemben megsemmisítve távozom. 

„Igen, maga. Csak velem ilyen szófogadatlan? Mi az, hogy nem érti, hogy a bugyit és a nadrágot csak a térdéig húzza le, és ne a térde alá? Tényleg nem érti?

Így nem fogom tudni megvizsgálni. Na, nézzük. Aha, maga nem terhes. De nagyon kicsi a méhe. Persze, még nem kritikus, de nem normális méretű. Ezt mondták már magának? Nem? Mi az, hogy nem? Volt már nőgyógyásznál, ugye? Na, azért. Hát, akkor nem értem. Magának nagyon kicsi és hátrahajló méhe van. Nézze, ennek itt kellene lennie, és magának meg nem jó helyen van. Na, jöjjön, ultrahangon is megnézem. Ne aggódjon, mondtam, hogy nem terhes. De ahogy nézem, az első terhessége vagy vetéléssel, vagy koraszüléssel fog végződni.

De ne aggódjon, én csak fel akarom készíteni, hogy majd ne legyen csalódott. Hány éves is maga, 23? Ó, hát, a maga méhe olyan, mint egy 18 évesé. Tudja, ez úgy van, hogy  a méh a hetvenszeresére tud kitágulni. Akinek normál méretű méhe van, az egy háromkilós babát tud kihordani, de az olyanok, mint maga, csak egykilósat. Ha egyáltalán… De, mint említettem, nem is biztos, hogy ki tudja. Tulajdonképpen jobb az, ha először elvetél, és akkor majd a második... Akar majd gyereket, ugye? Na, hát lehet próbálkozni mindenféle módszerrel, hogy megnagyobbítja a méhet, de tudja, felesleges. Hiszen, ha úgy nézzük, akkor maximum egy  kétkilós babát tudna megszülni. De hát, az se sokkal jobb. Érti, akkor már jobb a vetélés.. Persze, ezt csak azért mondom, hogy készüljön fel. Hogy majd ne legyen csalódott a vetélések után.”

Értem én, persze. Mindent értek, ott fekszem csupaszon, épp a puncimban turkál, mozdulni nem merek, és a nőiségem valahol nagyon mélyen megtépázva, teljesen le vagyok fagyva, közben egy hang belül valami olyasmit próbál mondani, hogy „ne hallgass rá”.

Nem igaz, egyszerűen nem lehet igaz, amit mond, és ahogy mondja. Ennyire egyszerű nem lehet a történet. Egy tízperces vizsgálatból (úgy, hogy ráadásul életében először vizsgál) előrevetíti az első vetélést, a koraszülést, a sikertelen terhességek sorozatát. De „ne csodálkozzak, csalódott meg végképp ne legyek”. Válaszolni nem merek, nehogy még rosszabb legyen, és még többet megtudjak arról, mennyire nem leszek képes kihordani egy gyereket. Hiszen akinek ekkora méhe van, az ne számítson semmi jóra.

Láthatóan élvezi, hogy egyre inkább feszengek. Talán választ vár, de nem kap. Csak hümmögni vagyok képes, valami gyenge „aha” hagyja el a számat, és közben azon kattogok, hogy lépjek már le, menjek már ki ebből a rothadó épületből, a rothadó egészségügyből, menjek ki, és hadd sírjam el magam, és próbáljam minél messzebb kerülni ettől az egésztől. Ettől a posványtól, ahol azt érzem, hogy igen, lehet, hogy a múlt században nem volt probléma megalázni egy nőt a nőgyógyászati vizsgálaton, ahol belefért, hogy el van döntve, hogy „a maga méhe túl kicsi, és örüljön, ha először inkább elvetél”. Ahol „értse meg, és ne vitatkozzon”. Ne szóljon vissza, úgyis ő lesz a hülye, aki szófogadatlan, aki nem érti. 

Ezen kattogok, kilépve az vizsgálóhelyiségből, az épületből, majd az utcából, és egyre csak az jár a fejemben, hogy most mi történt. Le lettem írva, el lett mondva, hogy „egy rosszul működő méh vagyok”. Igen, ezt... így... kijelentő módban. Nincs kérdés, nincs mivanha, nincs más lehetőség. Kijelentő mód. Ez van. Ahogy a villamoshoz érek, kezdek magamhoz térni. Legszívesebben ordítanék. 

Adél