Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
Tíz év. Nyolc lombik. Két inszemináció. Megszámlálhatatlan vizsgálat, fájdalom, remény, gyász. És a gyereknapon – amikor a civil szervezet, ahol Mónika dolgozik, játékokat oszt a kollégák gyerekeinek – ő nem kap semmit. Mert nincs gyereke. Mintha ettől kevesebb lenne. Ez nem egy döntés volt a részéről. Ez egy történet. Az övé. És sok más nőé is. Akik többnyire csendben vannak. Olvasónk, Mónika írása.
Sokunk nevében szólal fel az alábbi sorok írója, amikor arról beszél: annyira fullasztóvá vált az élet az országban, olyan sokan vannak ellehetetlenítve, kerültek a tönk szélére vagy már egyenesen nyomorognak, hogy a Szózat sorairól is – „itt élned, halnod kell” – már inkább egy bántalmazó kapcsolat jut eszünkbe. Olvasónk írása.
Előre szólunk: rettentően nehéz végigolvasni a narcisztikus szülők gyermekeinek vallomásait. Ám aki hasonló cipőben jár vagy járt, annak megkönnyebbülés lehet látni, nincs egyedül, és ebből a magányos börtönből igenis létezik kiút.
Fiatal olvasónknak az volt az álma, hogy kórházi-klinikai gyógyszerészként dolgozzon. A magyar egészségügyben uralkodó, abszurd állapotok miatt azonban több év kínlódás után úgy döntött, feladja ambícióit, mert egyszerűen képtelen tovább nézni, ami ma Magyarországon a kórházakban folyik.
„Sokszor érzem, hogy a tudásom, tapasztalatom, és persze a korom hatalmas gát, amit nem nagyon tudom, hogyan ugorjak át” – írja olvasónk, aki elmeséli, 55 éves munkakeresőként milyen tapasztalatokat és csalódásokat gyűjtött be az elmúlt években. Olvasói írás.
„A keddi törvénymódosítást bizonyára sokan sokféleképpen élik meg. Én óvónői szemmel látom, és óvónői szívvel élem át. Mélyen megrendített a már sokadik ütés, mely a melegek jogait éri” – írja olvasónk. Gabinak eszébe jutott egy régesrégi kisfiú, akinek a példáján keresztül megértette, mennyit tanulhatnánk mindannyian a gyerekektől az elfogadásról.
Nagy találkozás, hirtelen fellángolás, szenvedélyes vallomások… majd szépen lassan átfordulás valami teljesen másba. Aki volt már benne, pontosan tudja, mi a bántalmazó kapcsolat forgatókönyve. Olvasónk, Johanna a saját bőrén tapasztalta meg, milyen nehéz lelkileg is kimászni egy abuzív kapcsolatból, még jóval a szakítás után is. Olvasói írás.
Egy traumatikus óvodai beszoktatás története, melynek hatására a már szobatiszta gyerek újra többször bepisilt, álmában pedig a fogát csikorgatja, és azt hajtogatja, ő már soha többet nem szeretne óvodába járni… Olvasói levél.