Te is emlékszel a régi, végtelennek tűnő gyerekkori nyarakra vidéken, a nagyszülőknél, amikor a békés patakparton lehetett ülni az illatos fűben, miközben az apró növények királylánnyá, tündérekké változtak a kezünkben?

Dante pokla a valóságban: egy fiatal tanárnő, aki nem számított, nem is számíthatott rá, milyen valós kihívások várnak rá majd az osztályteremben azon túl, hogy megpróbálja a tananyagot minél élvezetesebben átadni a nebulóknak. És egy fiatal lány, aki egy nap úgy érezte: nem akar tovább élni. Olvasónk írása.

Mivé lesznek a receptek – a varázslatos ünnepi torták, amit egy anya szívvel készített, belekeverve a vajas krémbe, a csokimázba és a gyümölcsös töltelékbe minden gondoskodását és szeretetét – azután, hogy ő már nem áll a konyhában, a rádiót hallgatva?

Spanyolországban még a nyugdíjasotthonban is a mediterrán életérzés dübörög. Úgyhogy egyet kell értenünk olvasónkkal, Judittal: délen valószínűleg sok szempontból jobb megöregedni.

„Engem így formált a szerelem. Romba döntött és épített is” – írja olvasónk, Ágnes, aki megtapasztalta, mennyit tud építeni az ember önbecsülésén, magabiztosságán, ha olyan partner van mellette, aki jól szereti. És ennek az ellenkezőjét is megélte egy tragikus kimenetelű kapcsolat során.

„Anyám rétegei egyenként hámlanak le nem rólam, nagyon lassan, puhán tépve. Rettegve figyelem, mi marad alatta. Marad-e valami alatta?”

A külvilág nem látja a fájdalmat, a fáradtságot, a félelmet. Csak azt, hogy „nem is látszik rajtad semmi”. Ez az írás nem panaszkodás. Nem hősködés. Hanem egy bátor és fontos közlés arról, mit jelent láthatatlan fogyatékossággal élni egy olyan társadalomban, ahol vagy „beteg vagy”, vagy „hasznos”.

Tudta, hogy amit tesz, azt nem kellene, mégsem tudott megálljt parancsolni a vágyainak. Az érzések, amik benne kavarogtak, úgy gondolta, mindent felülírtak. Aztán egy hétvége alatt elveszített mindent: szerelmet, munkát, párkapcsolatot. Olvasónk írása.