Történt a múltkor, hogy elmentem a csávómmal  aki egyébként vegán, ez az információ később még igen fontos lesz  a piacra azzal a szent elhatározással, hogy alaposan bevásárolunk, és olyan lecsót főzünk otthon, hogy a lépcsőházban szálló illatoktól még az emeleti Airbnb-ben lakó amerikai tengerészgyalogosok szemébe is könny szökik a meghatottságtól. Be is vásároltunk alaposan, aranypettyes paradicsom, sárga húsú paprika, és fényes héjú kápia is került a cekkerbe. Hazafelé baktatva  kisebb nyáltócsákat elpotyogtatva jobbra is, balra is  ki-ki felidézte a maga nosztalgikus lecsós emlékeit: nyarak lebegtek lelki szemeink elé, meg aranyos nagymamák, tihanyi bográcsozások, kamaszkori falatozások egyenesen a lábasból… Olyannyira hangulatba jöttünk, hogy már alig vártuk, hogy nekiugorhassunk a főzésnek.

A paradicsom felaprításánál még teljes volt köztünk az összhang és a harmónia. „Jó lesz ekkorára?”  kérdezte ő, én meg lazáskodtam, persze hogy jó, nem kell a fakszni, a jó lecsó rusztikusan az igazi. Ám miközben épp azt kezdtem el fejtegetni, mennyire nem jó a túlzott maximalizmus, sőt egyúttal azt bizonygattam, én aztán tényleg tök megengedő vagyok, még magammal is, odapillantottam, ahogy a paprikát vágta. És ennél a pontnál, meg kell hogy valljam, a nyugalmamat, lazaságomat, az ételekhez való teljes liberalizmusomat mintha csak elfújta volna a lakáson átvágó forró nyári huzat.

Rögtön láttam, ez bizony egy másik iskola, mint ahol én pallérozódtam. És én ehhez egyáltalán nem vagyok hajlandó asszisztálni. „Nem vágnád csíkokra?”  kérdeztem, enyhe feszültséggel a hangomban, miközben elszörnyedve figyeltem, hogyan karikázza a zöldséget. Sőt, nem csak karikázta.

Hanem.

Kérlek alássan… még leírni is kín!

A csumáját is beleaprította.

Először nem is akartam hinni a szememnek. De aztán gyorsan kapcsoltam, és mint egy vércse, lecsaptam a tálba, próbáltam kiszedegetni a magos göböket. Ő meg pakolgatta vissza. „De hiszen az adja meg az ízét”  magyarázott türelmesen. 

Engem azonban addigra már cseppet sem érdekelt az íze, csíkokat akartam, magok nélkül. Ő meg rendületlenül karikázta az egész hóbelevancot csumástul. 

Bosszút forraltam.

Előszedtem a sót. 

„Ne! Csak a sót ne!”  sikított fel, kiesve addigi nyugalmából.

Nem szereti a sót, szerinte az egyenesen méreg. Ami meg szerintem egy kolosszális baromság. Régebben át is küldtem neki a témában pár cikket. Ő meg persze visszaküldött pár sótagadó tartalmat. A nagy dulakodásban most egy kis só a konyhakőre is hullott. 

Az erőspaprika szeletelésénél már szinte szikráztak az indulatok, dafke sem voltam hajlandó benne hagyni az erét, még ha tudom, hogy így szegénynek a jelenléte kissé értelmét is veszíti.

Közben az járt a fejemben, hogy fogom elmondani a barátnőimnek, hogy a csávót, akiről ódákat zengtem, akiről azt állítottam, hogy ő életem szerelme, végül egy kiló tölteni való paprika és egy kiskanál só miatt gyilkoltam le.

A dolog mélységesen felháborított, de második belegondolásra végül azért éreztem, emiatt kár lenne börtönbe kerülnöm. Nem ér annyit (de ér, de ér!  hallom még most is a másik, lecsónáci énemet). 

Szóval tettem azt, amit ilyen esetekben tenni szoktam: posztot írtam az incidensről a Facebook-oldalamra. És ekkor ébredtem rá, a lecsófőzés jobban polarizálja a társadalmat, mint a foci, a politika, a mosható vs. papírpelenka ügye együttvéve. Ami ugyanis a kommentszekcióban kerekedett, az két dolgot bizonyított: ahány ház, annyiféle lecsó. És ahányféle lecsó, annyi elkötelezett lecsó-kereszteslovag, aki kész életét, vérét adni, hogy minden háztartásban csak az ő Egyetlen Szent és Igaz receptje legyen elismerve, imádva és rotyogtatva minden nyáron. Íme, kiszemezgettem neked a kedvenc kommentjeimet, ahogy a csumákat igyekeztem kikapkodni a készülő szószból. Olvasd el, nevess vagy dühöngj egy nagyot, aztán írd meg, neked mi a lecsókattanásod!

„Nekem mindegy, karikázva, csíkozva, de ha a paradicsomon rajta hagyja a héját, akkor vér fog folyni”  írta Nóra, aki amilyen óvatosan indított, olyan gyorsan kimutatta a foga fehérjét.

„A lecsó itt, Szegeden a kockára vágott füstölt szalonna lepirításával kezdődik”  figyelmeztet Kata.

Névrokona, Katalin parancsszavakban írja a receptet (imádom!): „Apróra vágva, hosszában csíkozva. Karika kizárt. Először a hagyma, majd a paprika, alaposan átsüt és VÉGÜL éppen csak átmelegítve benne a paradicsomot. Semmi hosszú lé. Só, bors, nagyon leheletnyi pirospaprika, az is csak a végén. Nincs csípős. Friss petrezselyem jöhet rá, de nem feltétel. És mindegy, mivel esszük, csak ne legyenek karikák, ha kérhetem. És ne szottyogjon! Énnekem jó hússal, kolbásszal, rizzsel, tojással, sőt a cukkini vagy patisszon is ideális lehet bele.”

Közben érkeznek egyéb hozzászólók, akik viszont paradicsommal indítanak, azt jó hosszan főzik, mielőtt belemenne bármi paprikaszerű.

Ennél a pontnál Jocó bácsi is beszáll a ringbe:

„Vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. A lecsó ilyen. A paradicsomot pedig meg KELL hámozni. És a lecsót SÜTJÜK, nem főzzük.”

Krisztina érdeklődik: „Csak én teszek bele cukkinit?”

Mária lazának mutatja magát, aztán… „Nekem bárhogy jó, de tényleg! Csak vizet ne öntsenek rá. És ne legyen hosszában csíkozva a paprika. És meg ne borsozzák, az isten szerelmére!”

„Én nemhogy a magokat nem szeretem, de apró picike kockákra vágom a paprikát”  írja Rita.

Katalin régi motoros a lecsó okozta vallásháborúban: „A 20, illetve már 30 éves baráti társaságomban eddig egyetlen dolgon veszünk össze. A lecsó elkészítésén.”

Erzsébet pedig olyat kérdez, amiről megvallom őszintén, magam sosem hallottam: „De hol marad a habarás?! Apukám a szemével megölne!”

Krisztina elárulja, feléjük a lecsó „lecsópaprikából készül (nem TV, azaz tölteni való paprikából, ami hallatlan!), pirított füstölt szalonnával, karikázva (a hagyma is! sok hagyma!), csuma nélkül, hámozott paradicsommal, sózva, tojással, virslivel ÉS kolbásszal (részemről quinoával a többi lecsófogyasztó rizzsel vagy anélkül).”

Na és neked mi a lecsóetalonod?

Fiala Borcsa