–

Kit érdekel a bizonyítvány?

Lassan közeleg a tanév vége, ami azt is jelenti, hogy minden magyar diák megkapja az év végi bizonyítványát.

Ki örömmel, ki csalódással, ki viszonylag közömbösen.

A pedagógusok között is hosszú évek óta vita tárgya, hogy mit is jelentenek ezek a számok, kellenek-e egyáltalán osztályzatok.

A válasz egyáltalán nem egyértelmű, még a tanárok sem értenek egyet ebben a kérdésben. A szülőkről nem is beszélve.

Régebben volt egy olyan próbálkozás, hogy bizonyos tantárgyakból és némely osztályokban ne jegyet kapjanak a diákok, hanem szöveges értékelést.

Emlékszem, hosszú órákig írtam a szöveget, elemeztem a képességeket, a fejlesztendő területeket, a fejlődést. Nagyon komplex, mindenre kiterjedő jellemzést próbáltam adni, ami valóban sokkal árnyaltabb képet mutatott, mint egyetlenegy jegy. És a szülők többsége hogyan reagált erre? Na? Természetesen így: „Jó, hogy én ezt leírtam, de mondjam már meg, ez hányasnak számít!”

Hát, ott el is halt a kezdeményezés, teljesen jogosan, hiszen a szülők abban szocializálódtak, hogy jegyet kell kapni, és nem tudták értelmezni ezt az amúgy egyáltalán nem forradalmi újítást.

Nagyon fontos tisztázni, mit is jelent a jegy

Pedagógusként azt vallom, hogy a jegy az adott évet, a diák teljesítményét, a hozzáállását, és a vele történt dolgokat mutatja.

Lényeges, hogy nem magát a gyereket minősíti, hanem az adott év tudását tükrözi.

Tehát ha valamiből elégséges osztályzatot kap, az nem jelenti azt, hogy buta, csak ennyi munkát tett bele abban az évben.

A jegy mellé még egy csomó mindent mérlegelnünk kellene, hogy tisztább legyen a kép: hiszen van, aki hatalmas erőfeszítéssel, óriásit fejlődik azzal, hogy hármast kap valamiből az év végén, ha teszem azt, félévkor megbukott belőle.

És persze olyat is ismerünk, akinek a jelesért sem kell megfeszülnie, mert kiválóak a képességei.

A bizonyítvány nem mutatja meg azokat az életeseményeket, amik abban az évben történtek a diákkal: lehet, hogy elváltak a szülei, meghalt egy szeretett rokona, elköltöztek, sokáig betegeskedett, szerelmi bánata volt… Ezek mind-mind alapvetően befolyásolhatják egy diák teljesítményét, és máris árnyalnák a megszerzett érdemjegyekről alkotott képet.

Sajnos nagyon jellemző, hogy a gyerekek hatalmas teljesítménykényszerben vannak

A szülők, és néha még a pedagógusok is azt éreztetik velük, hogy csak akkor igazán jók és szerethetők, ha mindenből ötöst kapnak. Ezt láthatjuk a közösségi médiában júniusban, hiszen jó néhány szülő kiposztolja dicsekvésből a gyereke jeles bizonyítványát, de vajon hányan büszkék, mondjuk, egy közepes bizire…

Pedig én úgy gondolom, hogy minden eredményre büszkének kell lenni, szeretni kell érte a tanulókat, és minden körülmények között határozottan támogatni kell őket. (Jó, egy bukásra persze nehéz büszkének lenni, ez tény…) Mégsem tehetjük ettől függővé a szeretet kifejezését.

Abban sem hiszek, hogy túl kell jutalmaznunk a bizonyítványt

Ha már ötödikben egy szuper mobiltelefont kap érte, akkor mi lesz később? Mi jár majd egy sikeres érettségiért? Egy új autó? Vagy egy lakás? Ez bizony nem jó irány, még akkor sem, ha valaki simán megteheti. Persze az nagyon fontos, hogy mindenki ünnepelje meg a bizonyítványt például egy közös sütizéssel, programmal, élménnyel, de ennél többet szerintem ne tegyünk!

Egy ölelés, egy finom palacsinta és az együtt töltött minőségi idő, ez szuper jutalom a gyerekeknek.

Tanárként is nagyon zaklatott ez az időszak

Én mindig azt a gyakorlatot követtem, ami a legmunkásabb persze: igyekeztem év közben minél több jegyet adni a diákoknak dolgozatokra, órai munkára, projektre, csoportfeladatra, előadásra, bármire. Ez azt jelentette, hogy májusra simán összejött tizenöt-húsz osztályzat, ami tényleg elég ahhoz, hogy nyugodtan le lehessen zárni az érdemjegyeket. Hiszen minél több jegye van valakinek, annál reálisabb képet lehet kapni az egész éves munkájáról. Ebbe az is simán belefér, hogy van egy-két rosszabb jegy, hisz tényleg mindenkinek lehet rossz napja, gyengébben sikerült dolgozata.

A javítási „őrület”

Ilyentájt sokszor beindul a „javítási őrület”.

Nálam mindig az volt a teljesen tiszta gyakorlat, hogy mindenkinek megmondtam, van-e esélye a jobb jegyre. Azt is megbeszéltem a gyerekekkel, mit kell tenniük azért, hogy megkaphassák a jobb jegyet.

A döntés az övék, ha akarnak, élnek vele, ha nem, akkor nem. Semmi erőszak nincs ebben.

Mindig világos és átlátható feltételeket szabtam a javításra, hogy nekik is egyértelmű legyen, mit és hogyan kell teljesíteniük.

„Csak úgy”, jófejségből senkinek sem jár a jobb jegy, de ha tényleg tesz érte, akkor szerintem mindenkinek lehet esélyt adni.

Azt viszont nagyon nem szerettem, amikor valaki az utolsó pillanatban kezdett el kapálózni, hogy „nem lehetne-e esetleg mégis megpróbálkozni a jobb jegyért még valamivel?”.

Nem, már nem lehet. Eddig kellett volna.

Ezt néha a szülők sem értették meg.

Jó, ha tudjátok, hogy egy pedagógusnak legtöbbször 150-200 diákja van. Ha csak a negyedük akarna az utolsó héten javítani, már az is fizikai képtelenség volna. De most azért van még pár hét a javításra, érdemes energiát fektetni bele. 

Bármennyire elavult teljesítményértékelési rendszer az osztályzás, sajnos egyelőre megbonthatatlannak tűnik.

És ne feledjétek: a jegy csak egy szám, ami mögött rengeteg minden húzódik, és nem csak a jeles tanulók érvényesülhetnek később az életben!

Mindenkinek szuper tanévzárást kívánok!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Nikada

Balatoni József