„Mama, ha sokat tüntetünk, meghallgatnak minket?” – A szemünk előtt nő fel egy tudatos állampolgárokból álló generáció

–

Nem emlékszem, melyik tüntetésre mentem először gyerekkel. Gyanítom, hogy még a hátibaba kisfiammal, szóval nem ma volt, az biztos. 
Gyerekként nem jártam demonstrációkra, nem is voltak annyira, főleg nem ilyen intenzíven, mint mostanság. Viszont amióta az eszemet tudom, része volt az életemnek a politika, a politizálás minden egyes családi étkezésnél. Engem ez soha nem zavart, nem nyomasztott, nem untatott. 

Azt tanultam meg már kiskoromban, hogy tudatosnak lenni, nyitott szemmel járni és tájékozódni a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban nemhogy hasznos, de kutya kötelességünk is. 

Sok évvel később így már teljesen természetes volt, hogy ha egy ügyet fontosnak érzek, ha az értékrendem, a hitem azt súgja, hogy muszáj támogatnom, akkor megyek, és kiállok érte. Biztos így tennének, ha még élnének, a nagyszüleim is, akiknek az asztalánál a legtöbb ilyen diskurzus folyt kiskoromban. (Bár valahol örülök, hogy nem kellett megérniük mindazt, ami mostanság zajlik.) Kimegyek azok helyett is, akik nem tudnak, vagy nem mernek. Ez az én személyes ügyem, vállalásom. 

Felmerül a kérdés: na de mi közük van ehhez a gyerekeknek? 

Miért kell ebbe belerángatni őket? Miért nem viszem el őket könyvtárba, erdőbe kirándulni, rohangászni a parkba ahelyett, hogy ezrekkel skandálva vonulgatok velük? Egyrészt: viszem a gyerekeket oda is. De ha egy őket személyesen is érintő kérdésről van szó, mint a klímaváltozás, vagy az oktatás, akkor bizony tüntetésre is megyünk. Nem azért, mert ezzel később villoghatok bárki előtt is, vagy mert rájuk akarom erőszakolni az elveimet. 

Engem az mozgat igazából, hogy látniuk kell: így is lehet. Ha valami nem tetszik, ha igazságtalanságot, méltatlanságot tapasztalunk, nemtörődömséget, gonoszságot, szakmaiatlanságot, akkor kiállhatunk az igazunkért. Nem kell, sőt nem is szabad csendben tűrni. 

Lehetünk elégedetlenek, és a megfelelő eszközökkel ezt, ha eljön az ideje, igenis képviselnünk kell. Ráadásul egy ilyen tüntetés akár igazán maradandó, katartikus élmény is tud lenni, de erre később visszatérek. 

Mégis, mit ért ebből egy gyerek?

A nagyobbik gyerekem kilenc-, a kisebbik lassan ötéves. Koruknak megfelelően beszélgetünk mindig az adott témáról. 

Amikor a FreeSZFE-tüntetések zajlottak, volt SZFE-es hallgatóként érintett voltam, és majdnem minden demonstráción részt vettem: őrt álltam, kampányoltam, amennyire lehetett, involválódtam. Nem bírtam volna tükörbe nézni, ha csak legyintettem volna egy ilyen horderejű összefogásra. És párszor eljöttek velem a gyerekeim is. 

Átbeszéltük, hogy az egyetemet, ahova mama és mindkét testvére járt és amihez még csomó egyéb, személyes és szakmai kötődésünk is van, épp tönkre akarják tenni politikusok, és ezt nem hagyhatjuk. A nagy megkérdezte, hogy lehet tönkretenni egy egyetemet, mit is jelent ez, milyen amúgy ez az egyetem, milyen volt odajárni, mit lehet ott tanulni. Mindenre válaszoltam szépen sorban. Végül összerakta a fejében, hogy mi a jelentősége ennek az egésznek.

Az egyik tüntetés után hazafelé tartva megkérdezte, hogy ha sokat tüntetünk, meghallgatnak-e minket. Nem akartam hazudni. Mondtam, hogy ezt nem tudhatjuk. De mindent megteszünk, és ehhez el kell menni a falig.

Azt is hozzátettem, hogy ehhez jogunk van. Tévedni emberi dolog, így a politikusok, a vezetők is tévedhetnek. Ilyenkor, ha elég sokan vagyunk és összefogunk, talán sikerül őket észhez téríteni. Nyilván ez ennél jóval komplexebb kérdés és én, aki aztán tényleg hosszú évek óta egyik tüntetésről megyek a másikra, tudom, hogy ez igaziból egy vég nélküli küzdelem, rengeteg mélyponttal, csalódással, illúzióval és aztán pofára eséssel. 

De otthon pufogni, legyinteni, hogy már úgyis mindegy, az mégis mit üzen a gyerekeknek? Hogy hát ez van, szar, de úgysem tehetünk semmit? Ezt akarnánk átadni útravalóul? Én biztosan nem. 

Úgyhogy elmentünk néhány klímasztrájkra is, és most a pedagógus- és diáktüntetések közül is párra. 

Na de hogy tüntet egy gyerek? 

A tanár–diák–szülő demonstrációkról és azok jelentőségéről sokat diskuráltunk az utóbbi időkben. 
Beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretik a tanáraikat, az óvónőiket, és hogy a politikusok rosszul bánnak velük, nem kapnak elég pénzt, miközben egyre több feladatot rónak rájuk, és ha emiatt elégedetlenek, akkor megbüntetik, sőt akár ki is rúgják őket, hogy aztán a végén ne maradjon senki a szakmában. Nagy vonalakban ennyi megint csak elég volt. 

A rosszindulatú megjegyzésekkel ellentétben ez nem jobb- és baloldalról szól, nem tömöm a fejüket politikai propagandával. Ez józan ész és tiszta szív kérdése. 

Még a gyerekek is összerakták, hogy ha nincs tanár, nincs jövő. 

És mielőtt felhorkanna bárki, nem, nem azt tanítom nekik, hogy a politikusok gonoszak, mert szoktunk arról is beszélni, hogy ez bizony nehéz szakma, nem könnyű egy országot vezetni, nem lehet mindig mindenki elégedett, csak hát a hatalom, mint a mesékben, sajnos megrészegíthet embereket, és ez bizony veszélyes tud lenni. Akárhogy nézzük, ez a helyzet bármelyik népmesében előjöhet, nincs benne semmi tizennyolc karikás.

Na de vissza a kérdéshez: mégis hogy tüntet egy gyerek? Hát, arra nehéz szavakat találni.
Már a FreeSZFE-tüntetéseken megrázott, hogy a fiatalság milyen hévvel, őszinte és tényleg tiszta szívvel, hittel és kreativitással tud kiállni az igaza mellett. 

Most viszont a még fiatalabbakat érinti a jelenlegi helyzet és ennek megfelelően az eszközeik egészen szívmelengetők és egyben megindítók.
A hídfoglaláson elhangzott, hogy mindenki fogjon a kezébe egy krétát, és írja fel az aszfaltra a kedvenc tanára nevét. Ebben a pillanatban a gyerekek bőszen írogatni kezdtek, a jelenlévő tanárok pedig a könnyeiket nyelték. Skandáltak, énekeltek, mosolyogtak, és rendkívül élvezték, hogy most aztán kiabálhatnak, ahogy a torkukon kifér. 

Ez volt a legutóbbi vonuláson is, egymást túllicitálva kiáltották, hogy „Fizessétek meg a tanárainkat!”, és rendületlenül énekelték a Mi vagyunk a grundot újra és újra. Minél hangosabbak voltak, annál szélesebb lett a mosolyuk. A saját kezűleg gyártott transzparenseiket büszkén emelték a magasba. Az egész olyan volt, mint egy örömünnep. 

Akkor is, ha a helyzet kétségbeejtő, a gyerekektől az egésznek lett egy végtelenül megható, emelkedett és reményt adó hangulata. Ez a tüntetéssorozat azokról szól, akik tanítani és tanulni akarnak. Mi érték, ha nem ez? Mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy ezt rágalmazással bemocskolja?! Mert látom, olvasom én is, hogyan interpretálják egyes portálokon ezeket a demonstrációkat.

Nem, ők nem odarángatott gyurcsányisták, a baloldali propaganda áldozatai, vagy Soros-bérencek. Hanem gyerekek. Ennek az egésznek a lényege az ő jövőjük.

Mire ügyeljünk, ha gyerekkel tüntetünk?

Erről Gyurkó Szilvi már írt egy nagyon hasznos és átfogó cikket, amit mindenképp érdemes elolvasni. 

Amit még fontosnak tartok elmondani, hogy ha nem akarnak menni, szoronganak tőle, vagy csak simán nincs kedvük, akkor egyértelműen nem viszem őket. 

Az egészet megette a fene, ha szenvednek tőle, hiszen pont azt próbálom megtanítani nekik, hogy kiállni a jogainkért, az elveinkért jó dolog.

Alaposan átbeszéljük, mi a teendő, ha ne adj’ isten elkeveredünk egymástól, hogy keressék a láthatósági mellényeseket, illetve a karjukra írom filccel a telefonszámomat és a nevüket. De nyilván az az alap, hogy egy pillanatra sem veszítem őket szem elől, épp ezért jó, ha van egy nagyobb társaságunk, mert akkor nagyobb területen lehetnek biztonságban.
Harapnivaló és víz is legyen nálunk, és tapasztalatból mondom, közvetlenül az esemény előtt egy mosdólátogatást iktassunk be, mert tízezer ember közül kikeveredve vécét keresni nem a legegyszerűbb. Ami még nagyon fontos: mindig ügyelek arra, hogy tájékozódjak róla előzetesen, mennyire lehet provokátorokra, ellentüntetőkre számítani, az erőszak, a durvaság halvány gyanújára is zéró a toleranciám, ha ennek egy csepp esélye is van, akkor nem jöhetnek.
A tömegnek inkább a szélén szoktunk lenni, hogy ha bármi van, hamarabb leléphessünk, és ha szűkebb helyre terelődünk, akkor inkább eljövünk, mert azt sem érzem biztonságosnak. 

Hogy él meg egy tüntetést egy négyéves?

Sokak szerint semmi értelme már tüntetni, úgyis mindegy, de két gyerek anyja vagyok. Ha úgy érezném, semmi remény, már nem lenne szabad itt nevelnünk őket. Itt élünk, és bár a hazafiasság kifejezés átitatódott már mindenféle politikai lózunggal, mégis úgy érzem, hogy kevés hazafiasabb cselekedet létezik annál, ha valaki azért küzd, tüntet, mert szeretné, ha itthon jó lehetne élni. 

És bár mi, felnőttek tudjuk, hogy ez az egész, ami mostanában zajlik, iszonyúan félelmetes, nyomasztó, és a remény már épphogy csak pislákol bennünk, de a gyerekekre nézve új erőre kapunk. Értük, velük érdemes. Így érdemes. És ezzel ők is valami nagyon maradandó és szép élményt visznek magukkal haza. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az, amit a legutóbbi nagy tüntetésen mellettem sétálva mondott a négyéves kislányom, amikor a szolidaritásból dudáló autóknak és az erkélyekről, kirakatokból felénk integető, nekünk tapsoló emberekre a tömeg éljenezni kezdett:

„Mama, úgy örül a szívem, hogy mindenki boldog.”

És igen. Arra a röpke pár órára keserédesen boldogok voltunk, és ő ennyit élt meg ebből. 

Hazaérve lerajzolta az óvó nénijeit, csupa szívecskével, a nagyobb pedig szuperhősként a tanárait, és már gyártotta is a következő tüntetésre a transzparenseket. Nem harci kedvvel, vagy politikai jelszavakkal teltek meg, hanem szeretettel, hálával. És hát ez lenne a lényege az egésznek. Ezektől a pillanatoktól a jövőbeli kilátásaink legalább egy kicsivel reménytelibbek. Ők talán már egységben és összefogásban fognak gondolkodni. 

A képek a szerző tulajdonában vannak 

Szabó Anna Eszter