Állandó fizikai fenyegetettség, túlmunka éhbérért, veszélyes munkakörnyezetben – Így készülnek a ruhák, amiket viselünk

–

És akkor ránk szakadt az ég

A textil- és ruhaipar a második leginkább környezetszennyező iparág a világon; csak Magyarországon évente hatvan-nyolcvanezer tonna textilszemetet termelünk – gondoljunk bele, hogy ez világviszonylatban mekkora lehet! Emellett azonban meghatározó a benne dolgozók rendszerszintű kizsákmányolása is, akiket a divatcégek beszállítói éhbérért, sokszor életveszélyes körülmények között dolgoztatnak. Azzal, hogy valójában milyen áron viselhetjük a ruháinkat, a világ elsőként a Bangladesben található Rana Plaza ruhagyár tragédiája kapcsán szembesült 2013. április 24-én, amikor a többemeletes épület konstrukciós hiba miatt összeomlott. A katasztrófa, amiben több mint 1100-an vesztették életüket, és több mint 2500-an megsérültek, elkerülhető lett volna, ha nincs a mérhetetlen profitéhség és nemtörődömség, ami végül tragédiához vezetett. Az áldozatok több mint fele nő volt, ám sok, a Rana Plaza gyárainak óvodáiban elhelyezett gyerek is életét vesztette. A túlélőkről Annalisa Natali Murri készített megrázó fotósorozatot És akkor ránk szakadt az ég (Than the sky crashed upon us) címmel, amelynek során interjúkat is csinált velük.

„Adj vizet, könyörgök, adj vizet! Hallottam, ahogy vízért esedezik egy lány mellettem. Többen voltunk a romok alatt. Néhányan már meghaltak.

Láttam őket haldokolni. Már három napja volt az összeomlás, és még mindig csapdában voltunk. Nem tudtuk, hogy mindannyiunknak meg kell-e halnia odalent.

[…] Nincsenek rá szavak, hogy leírjam, mit láttam. Amikor négy nap után megmentettek, a lány halott volt” – osztotta meg a fotóssal emlékeit az egyik túlélő, akiknek többségét még évekkel a tragédia után is súlyos PTSD gyötörte.

„Annak ellenére, hogy nem a Rana Plaza tragédiája volt az első – épp most volt a tízéves évfordulója a 2012. szeptember 11-én bekövetkezett pakisztáni gyártűznek, amelynek során 250 ember vesztette életét –, azonban ez volt a legnagyobb szerencsétlenség, ami már megütötte a nyugati világ ingerküszöbét is. Általa tudatosult bennünk, hogy milyen körülmények között készülnek a fast fashion-darabok. A témát kutató Clean Clothes Campaign szinte minden textiltermék gyártási körülményeinél talált visszásságokat, beleértve hazánkban népszerű áruházláncok termékeit is” – mondja Szász Nóra, a Tudatos Vásárlók Egyesületének kommunikációs munkatársa. De milyen körülményekről is van szó pontosan?

Veszélyes munkakörnyezet, állandó fizikai fenyegetettség, túlmunka éhbérért, az alapvető emberi jogok súlyos megsértése

Ez az ára annak, hogy vehessünk egy ruhadarabot vagy textilterméket.

„Az ázsiai gyárak többsége például, ahol az itthon is jól ismert divatmárkák termékeinek tetemes részét gyártják a beszállítók, jogilag veszélyes üzemnek számítanak. Ezek között az épületek között több van, amely statikailag nem biztonságos, így a dolgozók nap mint nap a fizikai épségüket teszik kockára munka közben. A Rana Plaza tragédiáját megelőző napokon a dolgozók már észrevették, hogy ijesztő repedések vannak a falakon – szó szerint szemmel látható volt, hogy az épület »megindult«, hamarosan össze fog dőlni. A munkások jelezték, hogy baj van, az üzem veszélyes, és nem akarnak bemenni dolgozni, ám miután kirúgással fenyegették őket, végül felvették a munkát” – fejti ki Szász Nóra hozzátéve, hogy ezek az épületek sok esetben tűzveszélyesek is: az elektromos kimenetek, vezetékek teljesen szabadon vannak, nincsenek vészkijáratok, tűzlépcsők, tűzjelzők, sem tűzoltó készülékek.

De a dolgozók fizikai kizsigerelése is a rendszer részét képezi, amelynek célja a profitmaximalizálás – mindenek felett.

„A textil- és ruhaipari dolgozók 80 százaléka nő, kevés érdekérvényesítési lehetőséggel, sok esetben ők a családfenntartók is. A fizetésüket az elkészült darabszám után kapják, és amellett, hogy emiatt alapvetően is nagy rajtuk a nyomás, hogy minél többet dolgozzanak, számos olyan esetről tudunk, amikor – főleg férfi feletteseik – erőszakkal kényszerítik őket a többletmunkára”

– magyarázza a Tudatos Vásárlók Egyesületének fenntartható divattal foglalkozó szakértője.

Ha ez nem lenne elég, óriási probléma az alulfizetettség is: ezeket az embereket szó szerint létminimum alatti bérért foglalkoztatják, és még így is van, hogy hónapokig nem fizetik ki őket.

„Sok ázsiai és európai országban nincs minimálbér, laza a szabályozás, nincsenek szakszervezetek, vagy ha vannak, fenyegetéssel tartják távol a dolgozókat a csatlakozástól, ezért ott még könnyebb extrém alacsonyan tartani az árakat. De az alulfizetettség a szektorban Európában is komoly problémát jelent, ami Ukrajnát, Horvátországot, Olaszországot és többek közt Magyarországot is érinti. Ami azért is hihetetlen, mert a legnagyobb divatmárkák tulajdonosai rendre megtalálhatóak a világ leggazdagabb embereinek listáján” – meséli Szász Nóra.

A helyzeten pedig a Covid csak tovább rontott

A járványhelyzet hatással volt az emberek fogyasztására: hirtelen minden leállt, nem mentünk sehova, kevesebbet kezdtünk el költeni – ruhákra is. Ez pedig komoly bevételkiesést eredményezett a divatcégeknek. A statisztikák szerint 2020 áprilisa és júniusa között a megrendelések a felére csökkentek, ez 9,7 milliárd dolláros kiesést jelentett. Csak 2020 májusában az Egyesült Államok 355 millió dollárnyi megrendelést mondott vissza Bangladesből. De a cégek sok esetben már a megrendelt és legyártott termékeket sem voltak hajlandók átvenni és kifizetni. A beszállítóknak nem volt pénze, emiatt egyre több munkást bocsátottak el, rengeteg gyárak zártak be. Ezek a dolgozók azonban a legritkább esetben kaptak végkielégítést a cégektől – pedig lett volna miből kifizetniük azt.

A Clean Clothes Campaign 2020 augusztusában kiszámolta, hogy a ruhaipari munkásoknak világszerte összesen 3,2-5,8 milliárd dollárral tartoztak a járvány első három hónapja alatt.

„Ahogy a Clean Clothes Campaign feltárta, a Victoria’s Secret – ami egy női márka, nőket támogató, ünneplő szlogennel – egyik beszállítóját, a Brillance Alliance Thai Globalt 2021 márciusában be kellett zárni, amelynek eredményeképp 1250 munkás került utcára. Nekik 8,3 millió dollárt kellett volna kifizetni, ezt az összeget pedig idén nyáron kapták meg a CCC petíciójának köszönhetően – ez szó szerint csodának számít. A Nike-nak 2021 első negyedévében, tehát még jócskán a pandémia alatt, 12,2 milliárd dollár volt az árbevétele, ami 16 százalékos növekedést jelentett az előző évhez viszonyítva. A Clean Clothes Campaign adatai szerint ehhez képest a mai napig nem fizette ki annak az 1200 munkásnak a 343 ezer dollárnyi végkielégítését, ami egy 2020-ban bezárt, Violet Apparel nevű beszállítója után lenne esedékes. Ezek elképesztő arányok” – magyarázza Szász Nóra.

Mindenkinek a pénz a legfontosabb

Az egyesület munkatársa szerint a munkások béremelésével kapcsolatban az átlagos fogyasztó egyik legnagyobb félelme, hogy annak eredményeképp a ruhák ára is nagy mértékben emelkedik majd. Ez azonban nem reális félelem Szász Nóra szerint.

„A ruhák árának annyira pici része ugyanis a munkások bére, hogy ha még meg is emelnék azt, akkor sem lenne szignifikánsan érezhető a különbség, ami a ruhadarabok árát illeti.

Sőt, egy Oxfam-kutatás szerint, ha tisztességes megélhetést biztosító bért fizetnének a munkásoknak, akkor is csupán egy százalékkal nőne a ruhák ára. Ez egy fast fashion-darab esetében pár tíz-, maximum pár száz forintot jelent – továbbra sem kerülne tehát egy póló húszezer forintba. Csupán a cégeknek, illetve a tulajdonosoknak kellene lemondani a profit egy részéről” – emeli ki. Ez az, ami ugyanakkor meghozhatatlan áldozatnak tűnik részükről.

Amikor arról kérdezem, a cégvezetők, márkatulajdonosok tisztában vannak-e vele, milyen körülmények között dolgoztatják beszállítóik a munkásokat, határozott igennel válaszol. Miért engedik akkor mégis mindezt, miért nem próbálnak a dolgozók helyzetén javítani? A válasz arra, hogy a munkabérek és a munkakörülmények rendezésére miért nem költenek tudatosan, rendkívül prózai: a profitmaximalizálás miatt. Az ő érdekük, hogy minél inkább lenyomják és lent tartsák az árakat. És mivel sokszor beszállítók láncolatán keresztül jut el hozzájuk az áru, nem vállalnak közvetlen felelősséget.

Szász Nóra szerint pedig hiába beszélünk a divatiparral kapcsolatban környezeti fenntarthatóságról, az nem valósulhat meg társadalmi fenntarthatóság nélkül, amelynek fontos lépése lenne a munkakörülmények és bérek rendezése, az etikus gyártás. Ennek megteremtésére, a cégek szabályozására viszont már vannak nemzetközi törekvések. 

 

Hogyan lehetne felelősségre vonni a cégeket? Lehet-e egyáltalán?

A válasz elég összetett, a lehetőségek azonban szűkösek.

„A Rana Plaza tragédiája után elsőként kimondottan az épületek statikai- és tűzbiztonságára fókuszálva hozták létre a bangladesi tűz- és épületbiztonsági megállapodást, ám ez még nem volt nemzetközi kiterjesztésű. 2021-ben azonban életbe lépett Textil-és ruhaipari dolgozók munkahelyi egészségét és biztonságát védő nemzetközi egyezmény (International Accord for Health and Safety in the Garment and Textile Industry), amelynek aláíróit jogilag felelősségre lehet vonni. Idén március végéig 171 cég írta alá az egyezményt, akik ezzel jelezték: átlátható működést szeretnének a divatiparban, azonban még így is messze van az, hogy megnyugtatónak lehessen nevezni a helyzetet. Ami ezt a nemzetközi egyezményt a korábbiaktól megkülönbözteti, hogy a munkahelyi biztonságra is ügyel, és panasztételi mechanizmust is lehetővé tesz, és a cél, hogy a jövőben legalább egy országra, mégpedig Pakisztánra kiterjesszék Bangladeshen kívül” – fejti ki Szász Nóra.

Nem minden arany azonban, ami fénylik; vannak óriáscégek, amelyek csatlakozására hiába várunk. Ilyen például az IKEA is, amely saját szabályrendszer szerint működik, ami akár lehetne jó, egy, a cég alapelveire és működésére alapozott, átláthatóságra, etikusságra törekvő rendszer is. Ám a valóság nem ez:

a Clean Clothes Campaign 2020-as riportja szerint a vállalat továbbra is olyan gyárakban állíttatja elő a textiltermékeit, amelyekben extrém magas a hőmérséklet, kötelező a túlóra, nincsenek vészkijáratok és biztonsági tréningek sem.

Vagy ott van Szász Nóra szerint a Levi’s, amely azt hirdeti magáról, hogy az emberekért dolgozik, hogy egyenlőségre törekszik, ám a valóságban ennek az az ellenkezőjére is találunk példát a cég működésében. 

 

„A fenntarthatósági riportjukban azt írták, elenyésző számú bangladesi gyárban készíttetik a termékeiket, a CCC kutatása szerint valójában 21 bangladesi gyárból rendeltek 2022 elején. A cégek többsége egyébként mossa kezeit, és ahogy már említettük: a felelősséget a beszállítókra hárítják. Ezekre a vállalatokra pedig nem is lehet semmilyen jogi szankciókat kivetni addig, amíg be nem lépnek a már említett nemzetközi egyezménybe. Holott fontos lenne, hogy felelősségre vonhatók és elszámoltathatók legyenek” – mondja a Tudatos Vásárlók Egyesületének munkatársa hozzátéve, hogy az ENSZ emberi jogok nyilatkozatában a tisztességes megélhetést biztosító bér alapjognak számít. Ezt 2011-ben kiterjesztették az üzleti vállalkozásokra is, és kimondták: az államnak és a cégeknek is felelőssége lenne megvédeni ezeket a jogokat.

De az egyéni felelősségünk is nagy a folyamatban

Fogyasztóként mi is tehetünk azért, hogy változások következzenek be – még ha lassan és apró lépésenként is.

A pénzünk szavazat, így nem mindegy, mit támogatunk vele, milyen jövő mellett tesszük le a voksunkat.

Persze az is egyfajta döntés, ha nem vásárolunk, vagy legalábbis nem annyit, mint korábban, hanem az adott darabokat próbáljuk minél tovább megőrizni – a fogyasztás csökkentése Szász Nóra szerint nagyon fontos lépés a fenntarthatóság érdekében.

„Azt azonban nem árt kiemelni, hogy a ruhaipar úgy működik: minél többet rendelnek a ruhadarabokból, annál olcsóbb lesz a darabonkénti előállításuk. A cégeknek így mindegy, hogy a megmaradt, nem értékesített ruhákkal mi történik később: elégetik őket vagy az Atacama-sivatagba kerülnek. Emiatt, ha csökkentjük is a fogyasztásunkat, nem biztos, hogy annak azonnal látható hatásai lesznek” – fogalmaz Szász Nóra, aki szerint ez ugyanakkor nem szabad, hogy eltántorítson minket a fenntarthatóság érdekében tett lépésektől. Ha ugyanis tényleg tömegével bojkottálnánk ezeket a cégeket, akkor azt már megéreznék.

NOTE: 

Filling the Gap: Achieving Living Wages through improved transparency 

EU contract number HUM/2018/404-124

Kiemelt kép: Getty Images/Zabed Hasnain Chowdhury/SOPA Images/LightRocket

Filákovity Radojka