A bántalmazott LMBTQ-gyerekek nemcsak a bántalmazó, hanem a hazai rendszer áldozatai is

–

Az LMBTQ-jogvédelemmel immár három évtizede foglalkozó Háttér Társaság az elmúlt években több felmérést is végzett arról, hogy a magyar diákok és pedagógusok mit tapasztalnak az LMBTQ-diákok ellen elkövetett zaklatásokról. Az eredmények elszomorítók. A 2017-es felmérés szerint az érintettek 82 százalékát érte szóbeli zaklatás az elmúlt években, 22 százalékát fizikai zaklatás, 13 százalékát pedig fizikai bántalmazás. „Emellett megjelennek más zaklatási formák is, mint a kapcsolati zaklatás, amin a rosszindulatú pletykák terjesztését és a kiközösítést értjük. Ezek nem feltétlenül direkt zaklatási módok, de van, hogy ugyanolyan súlyos következményeik vannak: a gyerek marginalizálva érzi magát, és számos pszichológiai kockázata is lehet” – mondja Kutassy Dorottya, a Háttér Társaság oktatási projektmunkatársa.

„Alapvetően nehéz tinédzsernek lenni. LMBTQ-tinédzsernek pláne. Ők mindazt fiatalon megtapasztalják, amit a felnőttek is, legyen szó diszkriminációról vagy bántalmazásról.

A fiatalok azért vannak különösen nehéz helyzetben, mert nem biztos, hogy már találtak egy olyan közösséget, ahol biztonságban érezhetik magukat. Lehet, hogy teljesen egyedül vannak a problémájukkal és ha nincs más LMBTQ-ember az osztályban, talán nem is tudnak erről senkivel sem beszélni” – ezt már Filó Mariann pszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciójának tagja, a Budapest Pride aktivistája mondja.

Az iskolai bántalmazások kapcsán megkerülhetetlen kérdés, hogy maga az iskola milyen védelmet tud adni egy gyerek számára – legyen az akár LMBTQ-személy, akár bármilyen más csoportba tartozó fiatal, akit bántalmazás ér.

Ám az iskolákat és szakembereiket sokszor maga a magyar iskolarendszer és a jogszabályok lehetetlenítik el abban, hogy hathatós segítséget nyújtsanak, és biztonságos környezetet teremtsenek a diákok számára.

Gyurkó Szilvia, a gyerekjogokkal foglalkozó Hintalovon Alapítvány gyerekjogi szakértője szerint a bántalmazásos esetek kapcsán nagyon fontos, az adott iskola mennyire ismeri fel, hogy bántalmazás történik, tudják-e, mit kell tenniük, és hogy mennyire motiváltak a beavatkozásra. „Az iskolai zaklatások nem egyik pillanatról a másikra történnek; kilencvenkilenc százalékuk nem durva bántalmazással kezdődik, hanem olyan verbális abúzussal, csúfolással, kiközösítéssel, a másik megszégyenítésével, amire nem reagál az iskola, azt nem veszik észre vagy tolerálják, vagy adott esetben együtt nevetnek a zaklatókkal.”

Filó Mariann szerint is óriási probléma, hogy a beavatkozás sokszor túl későn érkezik: „Jó lenne, ha már a legkisebb bántalmazással is foglalkoznának a felnőttek, és a gyerekek nem maradnának egyedül ebben a helyzetben. Ám sokszor lehet azt tapasztalni, hogy felnőtteknek, tanároknak vagy az iskola vezetőségének csak akkor éri el az ingerküszöbét ez a helyzet, ha valami nagyon durva bántalmazásnak a tanúi.”

A Háttér Társaság felmérése szerint ráadásul a diákok nem minden esetben tesznek bejelentést az őket ért abúzusról: 66 százalékuk sosem jelezte azt a szakembereknek. Nem véletlenül. Mindez az LMBTQ-fiatalok számára különösen problémás kérdés, hiszen az abúzus bejelentése egyfajta coming out is

– ezt jól bizonyítja, hogy 52 százalékuk azért nem cselekedett, mert nem szerette volna, ha szülei vagy a tanárai megtudják a szexuális orientációját vagy nemi identitását. „Alapvetően sok LMBTQ-diák van egyedül az osztályában vagy a közösségében. Az ő helyzetük még súlyosabb lehet, hiszen ha nem tud senki arról, hogy ők az LMBTQ-közösség tagjai, akkor nem tudnak senkihez sem fordulni” – mondja Filó Mariann. 

A kutatás eredményei szerint emellett az LMBTQ-fiatalok fele azért nem tett jelentést, mert nem bízott benne, hogy tanárai tesznek valami az érdekében. Viszont aki tett bejelentést, az is gyakran csalódott: a tanári reakció az esetek 52 százalékában az volt, hogy a diák ne foglalkozzon az esettel, 32 százalékban pedig a pedagógus semmit nem tett a diák védelme érdekében – igaz, azt is ki kell emelni, hogy az esetek 44 százalékában a tanuló azt tapasztalta, hogy a tanár beszélt a zaklatóval.

De ha a tanárok nem reagálnak, vagy akár támogatók a zaklatóval, akkor a támadó is bátrabbá válhat, sőt akár mások is csatlakozhatnak hozzá.

Ebben az esetben a fiatal sokszor azt a visszajelzést kapja a környezetétől, hogy nem számíthat senkire.

„Az iskolai bántalmazásokat alapvetően megelőzni lenne a legegyszerűbb, nem pedig kezelni. Ha már az a kérdés, hogy a gyerek vagy a szülő hova forduljon bántalmazás esetén, az azt jelenti, hogy jó eséllyel az iskolában már megtapasztalták, hogy nincs kihez fordulni, vagy arról van megélésük, hogy az iskolai környezet erősíti a bullying helyzeteket.

Így az eseteket nem ott kezdik el kezelni, ahol a leghatékonyabban lehetne – azonnal, az iskolában” – mondja Gyurkó Szilvia. Szerinte ez leginkább azért probléma, mivel minél távolabb kerül az áldozat és az ügy az intézménytől – vagyis a zaklatás helyszínétől –, annál nehezebben lehet beavatkozni a helyzetbe, vagy megelőzni.

Mindez egy ördögi kör: a zaklatás első jeleire az intézmény nem reagál, a diák elveszti bizalmát, a panaszait nem jelzi az intézménynek, ami így nem tesz kellő lépéseket, a zaklatás pedig csak tovább erősödik.

Bár észlelhetők tanári mulasztások, fontos hangsúlyozni, hogy közel sem beszélhetünk arról, hogy minden ilyen esetben a tanár a hibás. És nem is jó irány hibásokat keresni. A legfontosabb kérdés, hogy mi történt, és ez kit hogyan érintett, mit lehetett volna másként tenni. Ebben pedig már a teljes oktatási rendszer működése jelentős támogatásra, megerősítésre szorulna. „A nemzetközi joggyakorlatok azt mutatják, hogy egy pedagógust tilos egyedül hagyni, ha olyan oktatási intézményben dolgozik, ahol a gyerekek különböző szempontból sérülékenyek. Az a nemzetközi ajánlás ilyenkor, hogy a pedagógus mellett legyen egy szociális munkás és egy adminisztratív munkatárs is. Egyikükkel együttműködve a családi, egyéni problémák kezelhetők jobban, nemcsak pedagógiai, hanem egyéb módszerekkel is, míg az adminisztratív munkatárs ahhoz járul hozzá, hogy a pedagógusnak több ideje legyen a saját munkájára. Ez óriási távolságban van a magyar gyakorlattól” – mondja Gyurkó Szilvia. Arról nem is szólva, hogy ma a tanárok mennyire vannak túlterhelve, mennyire nem kapnak segítséget és mennyire ki vannak zsigerelve. De nem ők az egyetlenek.

A magyar rendszerben is előírt a segítő szakember, a szociális segítők és az iskolapszichológusok jelenléte, sőt van intézmény, ahol még gyerekvédelmi felelős is van. De az ő jelenlétük valójában sokszor elhanyagolható a gyakorlatban. Az iskolapszichológusok kapcsán a jogszabályok ellehetetlenítik a minőségi munkát: a legtöbb iskola egyszerűen nem tud megfizetni egy teljes munkaidős pszichológust, nincs pénz saját gyermekvédelmi felelősre, így a jogszabályi keretekkel élve egy szakemberre 600-800 gyerek jut, aki így értelemszerűen nem tudja ellátni a feladatát úgy, ahogy igazából kellene. „Sokszor csak átsuhanni látják őket a gyerekek a folyosókon. És bár sokan tőlük várják a segítséget, valójában keveseknek tudnak segíteni.”

Ráadásul, ha van is szakember, Filó Mariann szerint az sem mindenképpen garancia a segítségre. Hiszen alapvetően az a kérdés, hogy a diákok mennyire mernek hozzá fordulni akár egyénileg, akár közösség szintjén. „De az is kérdés, hogy a szakembernek mennyi terve, eszköze, lehetősége van arra, hogy foglalkozásokat tartson a bántalmazással és annak megelőzésével kapcsolatban. És persze hogy ott milyen módszerekkel élhet – ezt abszolút iskolája válogatja.”

A Háttér Társaság felmérései szerint bár nagyobb arányban fordul elő a kortársak között az LMBTQ-fiatalok zaklatása, van eset, hogy ebben a tanár is részt vesz.

Vagyis különösen kényes kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha az LMBTQ-diákot egy tanára zaklatja verbálisan.

Gyurkó Szilvia szerint az is jelentős probléma, hogy a tanítók és tanárok nem kellően képzettek a zaklatás témakörével kapcsolatban.

„Jelenleg a pedagógusképzésnek kellő hangsúllyal nem része se a bullying, se a gyerekbántalmazás, se az emberi méltósággal kapcsolatos történetek, se a gyerekvédelem. Semmit nem tanulnak arról, hogy hogyan ismerjenek fel egy bántalmazást, és hol húzódnak a határok.

A tanárok egyedi érzékenységén múlik az, hogy a saját életükből, a saját értékeikből mit hoznak be, mit nem hoznak be, hogy mit tekintenek a saját pedagógiai eszköztáruk részeként, hogy mit gondolnak magukról, és milyen képük van arról, hogy egy jó pedagógus mit enged meg magának.”

Emiatt is történhet meg bántalmazás, határátlépés a pedagógusok részéréről is, akár bántó szándék nélkül. És mivel központi iránymutatás hiányában csak egyedi esetekről beszélünk, nehéz intézményi szinten beszélni a témáról.

És nem csak az oktatás hiánya nehezíti a helyzetet. Gyurkó Szilvia szerint jelenleg nagyon kevés idő, energia és pénz jut azokra a programokra, amelyek arról szólnának, hogy a gyerekek egyáltalán tisztában legyenek azzal, hogy milyen problémával kihez lehetne fordulni. „Inkább azt feltételezzük, hogyha egy gyereknek van problémája, azt meg tudja fogalmazni, és tudja, hogy kitől kérjen segítségét. Holott ez a felnőtteknél sincs így.” De a szakember hangsúlyozza: alapvetően sem szerencsés hozzáállás, hogy a gyerekeknek kell észrevenniük a visszaéléseket, és lépéseket tenniük:

„A gyerekek részei kell hogy legyenek a történetnek, de a felnőttek felelőssége, hogy ilyen ne fordulhasson elő.”

Ez a felelősség pedig már akkor jelentős, amikor valakit felvesznek egyetemi oktatásra pedagógusként. Jelenleg a rendszer egy pontja sem szűr, nem tárja fel az oktató előéletét, vagy ha feltárja is, és problémát talál, amely arra utal, hogy valaki követett el már súlyos hibákat, annak nincs következménye. Hiszen így sincs elég pedagógus az iskolákban. „A jelenlegi működési modell engedi, hogy abuzív pedagógusok is benne maradjanak a rendszerben. A pedagógushiány megnöveli a bántalmazások kockázatát.” 

Az utóbbi évek rendelkezései csak még jobban megnehezítették a bajba jutott gyerekek dolgát

Az iskolákban megjelent iskolarendőrök Gyurkó Szilvia szerint nem a prevenciós, hanem a szankcionáló szemléletet segítik, ami teljesen rossz irány. A szituációkat itt büntetés útján kezelik, és nem is vetődik fel a kérdés, hogy bántalmazás során mi történt, vagy a bántalmazó miért cselekedett így, hanem valakiről azonnal elkönyvelik, hogy rossz – és ha rossz, akkor automatikusan meg kell büntetni.

„Pedig ha valaki egy iskolatársát kezdi el zaklatni vagy bántalmazni, egy intő, egy beírás, vagy az iskolarendőr által alkalmazott intézkedés édeskevés.

Nagyon fontos, hogy ennek a tettnek legyen következménye, és tegyünk meg mindent az áldozat védelmében és annak a közösségnek az érdekében, amelyben a bántalmazás történt.

De ha csak kiszabunk egy büntetést, és elmulasztjuk a megértés, a támogatás, az emberiesség értékrendje szerinti feldolgozását az ügynek, akkor igazából lemondunk annak esélyéről, hogy valami fontosat tanítsunk a gyerekeinknek.”

Kutassy Dorottya szerint az LMBTQ-diákokkal kapcsolatban sokszor lenne szükség speciális figyelemre – példának okáért a transznemű diákok kapcsán. Ám az erre irányuló tudás itt sem elérhető. „A szakemberképzésben nagyon ritka esetben jelenik meg a téma. Esetleg egy-egy órán szóba kerül, de az, hogy specifikusan LMBTQ-emberek igényeivel való foglalkozást tanítanak a szakemberképzéseken, nagyon ritka. Én nem is tudok erre példát.” Filó Mariann szerint éppen

ezért múlthat akár a szerencsén az, hogy egy LMBTQ-gyerek tud-e megfelelő segítséget kapni.

„Nagyon kiszámíthatatlan, hogy éppen az adott iskolában elérhető szakemberek mennyire vannak képben ebben a témában.”

Az LMBTQ-emberek zaklatásánál a bántalmazó büntetése pedig már csak azért is elhibázott válasz, mert a zaklató viselkedése mögött olyan homofóbia vagy transzfóbia állhat, amely a tudatlanságból és az érzékenyítés teljes hiányából fakadhat. Az LMBTQ-közösséggel való érzékenyítésre és felvilágosításra Kutassy Dorottya szerint viszont számos módszer áll rendelkezésre: „Megoldás lehet egy kijelölt felelős, aki foglalkozik ezzel a témával az iskolában. Vagy ha van egy egyértelmű eljárásrend, amit minden dolgozó ismer és követ, akkor valóban jelentik, ha történik valamiféle zaklatás. De ez nyilván csak egy bürokratikusabb része a megoldásnak. A másik oldala az érzékenyítő órák megléte, illetve hogy órákon célzottan foglalkoznak kisebbségekkel vagy hátrányos helyzetű csoportokkal.”

Ám a homofób törvény tavalyi életbe lépése óta már ezek a lépések is nehezítettek, hiszen a felvilágosító programok sokkal nehezebben juthatnak el az iskolákba.

„Nagyon kevés tanár van tisztában azzal, hogy a törvény szövege mit tilt valójában. A törvény önmagában nem tiltja, hogy a tanár LMBTQ-témákról beszéljen vagy szexuális felvilágosítást tartson. Az LMBTQ-népszerűsítését tiltja, de mivel a szexuális irányultság nem megváltoztatható népszerűsítéssel, ez így önmagában abszurd.”

Persze nem mintha a törvény előtt a szexuális edukáció a magyar iskolákban sikersztori lett volna. Filó Mariann úgy látja, ha bármikor felmerült a szex témaköre az iskolákban, a felnőttek már húzták a szájukat, így ez mindig is nehéz terep volt. Most már viszont inkább mindenki kifejezetten kerüli a szex- és az LMBTQ-témát az iskolákban, holott – ahogyan azt a szakember is hangsúlyozza – törvény ide vagy oda, továbbra is az oktatók és iskolapszichológusok feladata, hogy a gyerekeknek, köztük az LMBTQ-gyerekeknek is védelmet nyújtsanak, és válaszoljanak a szexualitással kapcsolatos kérdéseikre. „De annyira kinyírták ezt a témát ezzel a törvénnyel, hogy gyakorlatilag mindenki korlátozza saját magát: kérdezni sem mernek az emberek, és válaszolni sem. Persze vannak egyéni kivételek, mindenki máshogy reagált erre a törvényre.”

Ezzel ráadásul a felnőttek is vesztettek, nem csak a gyerekek,

hiszen a szülők és a tanárok felvilágosítása és érzékenyítése is veszélybe került. „Jelenleg mindenki saját egyéni felelőssége, hogy mennyi tudása van LMBTQ-témában, és mennyire hajlandó edukálni magát. Intézménye válogatja, hogy elképzelhető-e egy, akár csak felnőtteknek szóló edukációs beszélgetés az LMBTQ-identitásokról.”

A tudás hiánya pedig természetesen ki máson csapódna le, mint a diákon.

Ezért a civil szervezetek próbálják menteni a menthetőt. A Háttér Társaság workshopokat szervez tanároknak, hogy tisztában legyenek azzal, hogy a szexuális edukációt a törvény valójában nem tiltja az iskolában. A Budapest Pride pedig októberben adott ki egy iskolapszichológusoknak szóló jogi kisokost a propagandatörvényről, ami szintén arra biztatja a tanárokat, hogy bátran beszéljenek továbbra is a témáról. Az LMBTQ-szekció pedig ezen felül tart képzéseket pszichológusoknak, ezeken elméleti témákról, illetve az affirmatív, vagyis megerősítő szemléletről van szó – ennek lényege, hogy egy LMBTQ-klienst hogyan lehet megerősíteni az identitásában úgy, hogy mindeközben társadalmi nehézségekkel néz szembe.

Ám a civilek nem oldhatnak meg minden problémát.

„Rendszerszinten lenne jó változtatni. Szuper, hogy civil szervezetek és csoportok próbálják informálni a tanárokat és pszichológusokat, de annyira jó lenne, ha például az egyetemi oktatásban valóban megjelenne ez a téma, és mindenkinek lehetne egy alaptudása, vagy egy egységesebb tudása róla” – mondja Filó Mariann.

A segítségre a jövőben pedig nagyobb szükség lesz, mint valaha – főleg az LMBTQ-fiatalok esetében. A homofób törvény és az azt övező és követő homofób állami propaganda a Háttér Társaság szerint erősítette az amúgy is nagyobb teret kapó iskolai zaklatásokat az LMBTQ-fiatalok ellen: „A diákok is nyilván nem homokba dugott fejjel élnek, ők is hallották a különféle médiumokban megjelenő gyűlöletkampányokat, és magukévá teszik őket” – mondja Kutassy Dorottya.

„Ezek a gyűlöletkampányok azért nagyon veszélyesek, mert gyakorlatilag legitimálják az erőszakot, és a gyűlölködést. Azt üzenik, hogy igenis meg lehet bántani valakit azért, mert olyan, amilyen. Ha ez folyik rendszerszinten a médiából és a kormány szájából, akkor azt gondolják az emberek, hogy mindez megengedhető, hiszen hogyha az ország vezetése ezt műveli, akkor én miért ne tehetném egyéni szinten – mondja Filó Mariann. – Ha ilyen gyűlöletkampány kikerül az utcára, az áldozatok szempontjából különféle mentális zavarok és lelki nehézségek merülhetnek fel: fokozódhat a szorongás szintje, megnőhet a depresszió kialakulásának vagy önsértő viselkedés kockázata, vagy akár gyilkossági gondolatok is felbukkanhatnak.”

***

Az LMBTQ-diákok a Háttér Társaság segélyoldalán kérhetnek segítséget. Ha egy fiatal az interneten él át zaklatást, a www.biztonsagosinternet.hu oldalon jelentheti. A Budapest Pride iskolai pszichológusoknak szóló kisokos kiadványa itt érhető el. A TASZ jelentése és magyarázata a homofób törvényről itt érhető el. A Hintalovon Alapítvány weboldala itt érhető el.

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Sharon McCutcheon