–

Konkrét eset kapcsán tartom fontosnak elővenni a témát, de a fókuszt a jelenségre állítom, mert ott a helye. Amennyire lehet, röviden összefoglalom azért, hogy mi az apropó, aztán nyitunk a nagyobb kép felé.

Történt, hogy egy nyilvános szerepeltetésre nyilvánvalóan alkalmatlan (amúgy transznemű) nő bekerült az egyik csatorna tehetségkutató műsorába. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy az előválogatót összefoglaló adásokban szokás vásári látványosságként nevetség tárgyává tenni embereket. Ilyenkor valaki, akinek nincs rálátása a saját teljesítményére, vagy képességeire, a közröhej célpontjává válik. Nem vele, hanem rajta nevet a publikum. Az ilyesmit sokan szórakoztatónak találják, míg a mások emberi méltóságára érzékenyebbek kínosan feszengenek a képernyő előtt. Évtizedekig elvoltunk ezzel így: legfeljebb kikapcsoltuk a kibeszélőshow-t, és csak a középdöntőben kapcsolódtunk be a tehetségkutatók adásaiba. Ám közben 2021 lett.

Nem lett volna ebből a mostani esetből sem ügy, lement a tánc, a boldogságban úszó versenyzőt továbbjuttatta a zsűri. A következő rostán aztán ki is esett, de ez már nem került volna adásba, a csatorna nem tervezte ismét szerepeltetni a nőt. Ebben ennyi volt.

De ugyanez a nő, aki még a nyáron forgatott tehetségkutató most sugárzott előválogatóján szerepelt, miután onnan kiesett, úgy egy hónapja „hivatalos” YouTube-csatornát indított. Ott csinál élő közvetítéseket a felvételekkor jellemzően hozzá hasonlóan merevrészeg barátnőjével és lakótársukkal. Millió hasonló videót találhatunk a YouTube-on, ez az ingyenes videómegosztó demokráciája. Nem létezik a felhasználókat kiskorúsító, emberi méltóságot felügyelő csendőrség, és ez, amíg az érintettek saját magukról töltik fel a tartalmakat, talán így van jól, még ha jár is veszélyekkel.

A kérdés inkább az, hogy mit kezd ezekkel a tartalmakkal a média, és mit a társadalom.

Pár napja terjedni kezdett a neten egy rövid részlet az egyik videóból. Ezen az látható, ahogy az említett nő összerugdossa az élettársát, azt kiabálva, hogy így jár mindenki, aki LMBTQ-ellenes. Túl azon, hogy a videó negatívan befolyásolhatja a transznemű embereket érő előítéleteket, fontos aláhúzni, hogy köztörvényes bűncselekményről van szó. Kapcsolati erőszaknak hívják, és mivel egy élő videóban, a széles nyilvánosság előtt, közbotrány okozására alkalmas módon követték el, egyéb Btk.-tényállásokat is kimeríthet. Ez az, amit külön kell tárgyalni, mert teljesen más kategória, mint annak a kérdése, hogy miből lehet viccet csinálni, miből lehet kattintást generálni, és mi az, ami súlyosan etikátlan. Az erőszak nem lehet vita tárgya, ebben nagyjából egyetért a többség. Az már jóval kevésbé konszenzusos, hogy hol szabjon határt a mókának az emberi méltóság tisztelete.

A durva bántalmazást bemutató videó megjelenése után sokan megérezték a kattintást hozó botrány szagát. Repkedtek a hatásvadász címek: a tehetségkutató továbbjutója megverte a párját, élő adásban rúgta fejbe a tehetségkutató versenyzője az élettársát, és a kedvencem, „hatalmas a botrány: élő videóban rugdosta párja fejét” a tehetségkutatót műsorára tűző csatorna – most figyeljetek – „sztárja”.

A lényeg elsikkad a kattintékony sorok között. Szálazzuk ezt szét.

Amit itt és naponta ezer realityben látunk, bevett gyakorlat: az emberi kiszolgáltatottságból szórakoztatóipari termék lesz, amire azért van kereslet, mert még mindig elfogadott azon mulatni, ha valaki méltatlan helyzetbe kerül. Ez általában egyszer használatos szórakozás, háromperces hírnév, ritkán lesz valakiből Szalacsi vagy Bikicsunáj. Megyünk tovább, kérjük a következőt.

De miért fogékony az ilyesmire az ember? Miért esik olyan jól mások szerencsétlenségén élvezkedni?

Évszázadokon át a nyomorpornó volt az egyszerű nép szórakozása, egyesek kiszolgáltatott helyzetén borzongani vagy éppen kárörvendve nevetni sokáig teljesen elfogadottnak számított. Ez ma is így működik: könnyű különbnek érezni magunkat a másik esendőségét látva. Akkor is, ha nem vagyunk sokkal jobb helyzetben, mint az, aki épp célkeresztbe került.

Az internettel felpörögtek az ezeréves tendenciák, az online térben már nem csak pár tucat vagy pár száz, sokkal inkább pár millió ember állja körbe ujjal mutogatva azt, aki szerinte nevetséges, gyenge, vagy egyszerűen csak más. Egy ország röhög a bevezetőben felsorolt embereken, és bizonyára nincsenek kevesen, akik húsz évvel később is szó szerint tudják idézni az elhíresült kiszólásokat. Már-már kultúránk részeként. És persze itt is gyakori az áldozathibáztatás: ha nem akarta, hogy évtizedeken át röhögjenek rajta, csöndben is maradhatott volna. Tényleg, senkinek nem tartanak pisztolyt a fejéhez. Hol sántít mégis ez az érvelés?

Az emberi méltóság, ha a kárörvendés jelenségével nem is egyidős, de szintén elég régi fogalom. Jézus se nagyon beszélt másról. Azóta eltelt kétezer év, de még mindig nem ment át a lényeg:

az emberi méltóság olyan alapvető és elidegeníthetetlen emberi jog, amiről önként sem mondhat le senki.

Mégis, miközben oly sokan a mindent leszabályozó píszí miatt sajnálkoznak, amitől szerintük az élet sava-borsa vész el, továbbra is napi szinten kerekedik tartalom kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetekből. Na jó, testi fogyatékosságon talán már tényleg nem illik gúnyolódni, de sok szempontból ma is a szakállas nők, törpék és óriások, űrből jött albínók és hatujjú táltosok cirkuszi világát éljük.

Ma már nem élne meg a piacon olyan műsor, ami aluliskolázott, elemi kommunikációs hátránnyal küszködő emberek köpködéssel és hajtépéssel tűzdelt konfliktusait nyújtja szórakozásul a nézőnek. De ugyanez némileg szofisztikáltabb formában továbbra is jelen van, és a legtöbbször kritika nélkül marad. 

„Nem egy gyerekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet” – L. Ritók Nóra példaértékű küzdelme egy jobb világért

WMN Ügy – 2021. október 31. – CL

 

Közben a csapból is – végre – az iskolai zaklatás témája folyik, a közbeszéd állandó részei lettek – végre, végre – a diszkrimináció különböző formái, és széles körben ismert – végrevégrevégre – az áldozathibáztatás fogalma. Vagyis, a társadalom az utóbbi pár évben egy egyre szélesebb körű és egyre intenzívebb érzékenyítő tréningen vesz részt. Van, akinek ez tetszik, van, aki elutasítja, de egy biztos: mind többeknek van egyre kifinomultabb érvkészletük, amikor ilyesféle témák kerülnek elő.

Én magam megszámlálhatatlan alkalommal megkaptam, hogy ízlésrendőrséget játszom, hogy már egy viccet sem lehet elsütni, mert ott termek megrendszabályozni bárkit, sőt én vagyok a cancel culture hazai helytartója. Bizonyára nem egyszer előfordult, hogy az érzékenységem viszonylag kevesek érzékenységével találkozott, vagy, horribile dictu, tévedtem, túltoltam.

Amiért megéri mégis belemenni ezekbe, az a párbeszéd. A párbeszéd, olykor vita, amiből akár társadalmi szinten is elfogadott alapvetések születnek.

Ha nem is olyan gyakran, mint szeretném, de elég gyakran.

A közös minimum így 2021-ben az kellene, hogy legyen, hogy senki ne legyen gúny tárgya, aki nincs abban a helyzetben, hogy rálásson a helyzetére, érdemben reflektáljon, és felmérje a következményeket. Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy emberek méltatlan helyzetbe hozzák magukat, rövid távon és maradéktalanul legalábbis biztosan nem. Ez olyan összetett, szocializációs, edukációs és kulturális kérdés, amire nincsenek kerek, kész válaszaink, infrastruktúránk meg még annyira sem. Amire hatással lehetünk, az az, hogy a környezetünkben – és a médiában, amelynek mi vagyunk a fogyasztói, tehát eltartói is – az ilyesmi ne legyen elfogadott.

Mondjuk ki: nem vicces se Szalacsi, se a Bikicsunáj, és Varga Irénen sem kéne röhögni. Az emberi méltóság szent, az ember pedig nem cirkuszi látványosság. Van a világban épp elég, valódi humor. Ami nem akar bántani és nem is árt senkinek. Ilyen egyszerű ez.

Mérő Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Francesco Carta fotografo