–

Azóta több előadást és beszélgetést meghallgattam és olvastam Emőkével, és ezekben rendszeresen elmondja, hogy nagyon szimbolikus az a híd, amin át az ember a bagi romatelepre megérkezik. Az autópályáról lehajtva ezért minden híd előtt benntartom a levegőt, hogy na, ez már itt biztos az lesz. A GPS-t követve átmegyek egy hídon (az autópálya fölött), semmi, áthajtok egy másik hídon is (valami fura okból kifolyólag vissza az autópálya fölött), még mindig semmi. Kádárkockás falun vezet át az utam, a csatorna fölött egy harmadik hídon is keresztülrobogok, még mindig csak a szokásos magyar faluképet látom, és azon kezdek gondolkozni, hogy annyit jártam az ország különböző bugyrait az elmúlt években, hogy már semmi nem üti meg az ingerküszöbömet, hozzászoktam a vidék általános szegénységéhez.

Ekkor meglátom a kerítést az utca sarkán, amin a kék delfines törülköző, a rózsaszín kisszoknya és a párducpulcsi szárad. Á! Itt vagyok tehát.

Aki járt már szegregátumban, tudja, mit jelent ez a kerítés.

Az utca előtt valóban egy bizonytalan állapotú híd púposodik, előtte lerakom az autóm. Kiszállok és látom, hogy a szélrózsa minden irányában gyerekek rohangálnak papucsban, a velem egyszerre érkező bagázsos önkéntesbe is belefutnak, megölelik, ígérik, hogy jönnek vissza hamar. Tipikus jelenet, tipikus a mosolyuk – örülnek, hogy program van, örülnek a jól ismert önkénteseknek.

A BAGázs közösségi házát ezen az utcasoron két konténerből alakították ki. Both Emőke és néhány önkéntes ezelőtt tíz évvel nagyjából ugyanitt rakott le székeket, padokat az utcára, hogy közös foglalkozásra csábítsa az itt élőket. Emőke akkor már majdnem egy éve pártfogó felügyelőként dolgozott a környéken, csak ezért nem nézték teljesen ufónak, hogy mit akar itt. Akkor a célja még „csupán” az volt, hogy a köré gyűlt önkéntesekkel együtt olyan prevencióval kezdjenek el foglalkozni, ami azt segíti, hogy a mindenkori kisgyerekek, akik itt nőnek fel, később ne váljanak bűnelkövetővé.

De Both Emőke rövid idő múlva ezt már az ellátórendszeren kívül tette. Ugyanis azon belül idegen elemként tekintettek rá, nemkívánatos volt a reformer attitűdje, és neki is hamar kényelmetlenné vált az a rendkívül szűkös hatáskör, amin belül mozogni volt kénytelen.

A pártfogó felügyelők jellemzően kétszáz fölötti esetszámmal dolgoznak, ami önmagában lehetetlenné teszi azt, hogy valóban le tudjanak ásni minden egyes esetben a gyökérokokig, és fel tudják tenni a kérdést, hogy az a fiatal miért lett bűnelkövető, és mit kéne változtatni az életén ahhoz, hogy a jövőjét új mederbe tudja terelni. Így a rendszeren belül az ellenőrzésen marad a hangsúly. Vagyis egy „foglalkozás” keretében a kérdezősködés nagyjából addig juthat el, hogy „követtél-e el bűncselekményt az elmúlt időszakban?”.

Both Emőke pontosan azért alapította meg a BAGázs Egyesületet, mert hamar összeállt benne a kép, hogy azok a fiatalok, akikkel az általa felügyelt területeken foglalkozik, annyira lehetetlen helyekről és történetekkel érkeznek, hogy az értelmesebb jövő elképzelhetetlen számukra.

Generációkon átívelő örökségük a nihil, és a semmiből csak a hősök tudnak valamit építeni. Az pedig nem elvárható, hogy itt a híd túloldalán egy csapásra mindenki hős legyen.

Megoldás viszont lenne a helyzetükre, csak úgy tűnik, egyelőre nem az ellátórendszeren belül, hanem azon kívül, vagy hát azzal párhuzamosan, egy teljesen különböző szemlélettel és akarattal. A terepen vagy hát… telepen gyűjtött tapasztalatokból kiindulva, lépésről lépésre haladva, a BAGázsnál már néhány év alatt is az egyik projekt egészítette ki a másikat.

Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei esetleg funkcionális analfabéták, ahogy az intézményekbe beérkeznek, rögtön fejlesztésre lenne szükségük, hogy ne szakadjanak le a mezőnyről már a rajthoz odaállva.

Sőt, ha jobban belegondolunk, már ahhoz a hátrányok csökkentésére van szükségük, hogy a rajtkőhöz egyáltalán odaállhassanak, és ezek a bizonyos hátrányok ne öröklődjenek tovább generációról generációra. És bár ez a kompenzáció a köznevelés feladata lenne, ezek a családok mégis elesnek a szabad iskolaválasztás lehetőségétől, fejlesztő pedagógus sincs, a meglévő pedagógus nem kap szakmai vagy egyéb támogatást, a védőnői vagy családsegítő szolgálatok pedig ugyancsak (forráshiány, eltérő protokoll, túlságosan merev strukturális megkötések miatt és egyéb okokból) hatástalanok a kérdésben, így a lemaradás már a verseny kezdete előtt megtörténik.

Így lesz a bűnözésnek gyökéroka az, ha egy gyerek nem kapja meg a megfelelő oktatást, illetve a szükségleteinek megfelelő fejlesztést, és emiatt korán elhagyja az iskolát.

Sok gyereknek nem feltétlenül pluszfejlesztésre van szüksége egyébként, hanem szimplán csak egy elfogadó légkörben történő oktatásra. De az viszont szinte biztos, hogy az iskolát korán elhagyó gyerek később felnőttként nem fog tudni elhelyezkedni hosszú távon a munkaerőpiacon úgy, hogy ténylegesen a megélhetését biztosítsa, és ezáltal újratermelődik a mélyszegénység, és újratermelődik a bűnözés is.

Both Emőke szerint itt lehetne közbelépni azzal, hogy azt mondjuk: fontos, hogy ezek a gyerekek oktatáshoz jussanak, fontos, hogy megkapják a szülők azt a támogatást, amire szükségük lenne ahhoz, hogy a gyerekeiknek más jövőt tudjanak biztosítani.

Mert adott esetben az a szülő, akinek alacsonyabb az iskolai végzettsége, maga sem tudja, mit jelent tanulni, nem tudja, mit kellene ahhoz otthon megteremtenie, illetve hogy milyen rendszeresség és felelősségtudat szükséges hozzá.

A BAGázsnál a szülői mentorprogram éppen ezért kifejezetten hangsúlyos. Mert hiába foglalkozunk csak a gyerekkel, ha a szülő nem válik tudatosabbá, nem érti meg azt, hogy miért fontos az, hogy a gyereke bejárjon az iskolába. De az sem ritka, hogy a szülő tudja ezt és akarja, csak az ellátórendszerben olyan kudarcélményeket él meg a gyerek és a szülő is, hogy a gyerek emiatt nem akar bejárni, mondja Emőke egyre jobban belelovalva magát a kérdésbe.

„Amit mi csinálunk, az egy teljes, komplex rendszer, ami több szintre osztható: az egyik a telepi szint, amikor itt dolgozunk helyben a gyerekekkel ÉS a szülőkkel. Nagyon fontosnak tartom az óvodás és kisiskolás programunkat, amikor odamegyünk a házakhoz, és nem külön fejlesztjük a gyerekeket, hanem a szülők bevonásával együtt játszunk. Elképesztően jó élményeink vannak, amikor a családok először elkezdenek együtt játszani az önkénteseink segítségével.”

Emőke szerint ideális esetben az ilyen típusú programok a rendszer részévé kellene hogy váljanak, nem pedig párhuzamos valóságot kellene építeni. „Mert ezzel pont nem azt segítjük elő, hogy a meglévő közoktatás, meglévő gyerekjóléti rendszer, a meglévő rendőrség működése változzon meg előnyösebb, egyenlőbb, mindenki számára elérhetőbb módon.

Azt kellene belátni, hogy van egy nehezített terep, és ezen a nehezített terepen egy kicsit más eszközrendszer kell. De ha külön képzeljük el ezeket a programokat és a »hivatalos« rendszert, akkor az integráció sehogyan sem tud megvalósulni.

A helyi ellátórendszerrel való együttműködés a következő szint, a helyi szint.”

De jelenleg az az általános, hogy nem tudnak mit kezdeni egy civil szereplővel, rendszeridegennek tekintik, hiszen nehezen körülhatárolható számukra, hogy egy civil szervezetnek mihez van joga, illetősége. Így az ellátórendszer képtelen a helyzet kezelésére, de a civil sincsen beágyazva a rendszerbe. A harmadik szint, a rendszer szintje, tehát ahol eldől, hogy mit lehet csinálni a két lejjebbi szinten. Amíg ilyen széttagolt az egész hálózat és a hosszú távon elérendő közös érdekre és az ahhoz vezető út egyes lépéseire vak a rendszer szintje, addig sokkal lassabb, költségesebb, de legfőképpen bizonytalanabb az út, amelyen a mélyszegénységben élő, roma vagy nem roma gyerekek a társadalomba be tudnak épülni.

Hiába a BAGázs történetében a rengeteg pozitív élmény és eredmény, nem minden család tud irányt váltani és tudatosabban élni. Rengeteg a konfliktus, sok helyen továbbra is rendszeres az erőszak, minden telepen van díler és bűnözés. Emőke elmondása szerint senki nincs, aki annyi bejelentést, feljelentést tett volna a telepen, mint ő. Amikor arról kérdezem, hogy tud a két szerepe között egyensúlyozni, vagyis a telepen élők bizalmasa és mintegy belső ellenőrként jelentéstevő is lenni, azt mondja:

„Szerintem ez nem egy jelentés, és ezen van a hangsúly.

Ha egy szülőnek elmagyarázzuk, hogy nem ellened tesszük, hanem a gyerekedért, akkor megértheti a szándékainkat. Egy jelzés nem azt jelenti, hogy a gyereket azonnal ki kell emelni, hanem azt, hogy kezdjünk el azon gondolkodni, hogy mit lehetne tenni azért, hogy ne legyen veszélyben a gyerek.

Ennek a folyamatnak pedig részese a szülő, részese a gyermekjóléti szolgálat, és mi is részesei tudunk lenni. Ha ez nem tud megvalósulni, akkor sem az van, hogy a szülőt büntetik egy gyerek kiemelésével, hanem a gyereknek esélyt adnak, és a szülő problémáiról leválasztják, amíg az fel nem készül a jobb körülmények biztosítására és a szülői szerepének jobb betöltésére.”

Egy nőnek a településen tíz évvel ezelőtt kiemelték a gyerekeit, mert kábítószerfüggő volt. A kiemelés indította el őt azon az úton, hogy letegye a szert, munkahelye legyen, kiköltözött a telepről. A Prezinél dolgozik már nyolc-kilenc éve. Ha nem emelik ki a gyerekeit, talán sosem tette volna le a szert

„De ez is baj az ellátórendszerrel, hogy nagyon kevés gyerek kerül vissza a szülőkhöz, és nekem meggyőződésem, hogy azért, mert a szülők nem kapnak kellő segítséget ahhoz, hogy valóban változtatni tudjanak az életükön. Csak kiemelik a gyereket, ők bekerülnek egy jó vagy kevésbé jó rendszerbe, és kész. Pedig a cél az lenne, hogy a családban nőjenek fel a gyerekek, de ne veszélyeztetett körülmények között” – mondja Both Emőke. Szerinte

az oktatási helyzet problémaköre mellett éppolyan nagy probléma az is, hogy a rendőrök nem mennek ki ezekre a telepekre, és nem intézkednek.

Mivel jogász, neki ez különösen fájó. Annyi pártfogoltja volt anno a bagi négyszáz fős telepen, mint a többi területén, Gödöllőn, Veresegyházon, Valkón együttvéve – vagyis döbbenetes számú. A rendőrség viszont nem jár el, mondván, oldják meg ők, a romák közösségének megvannak a szabályai és önrendelkezései. De ez nem csak itt van így, országos probléma.

Emőke viszont nagy indulattal magyarázza nekem, hogy

Magyarországon egy darab büntető törvénykönyv van, és egy rendőrség, aminek a feladata az, hogy a magyar jogrend jogszabályait betartassa.

Szerinte a rendőr nem hivatkozhat arra, hogy fenyegetve érzi magát, mert akkor az a megoldás, hogy több rendőrt kell kivinni, vagy külső szereplőket bevonni.

Mindezekre viszont egyelőre nem látszik akarat, ahogy arra sem, hogy a BAGázshoz hasonló tevékenységet végző civil szervezetek állami normatívából működjenek. Ez pedig azt is jelenti, hogy tulajdonképpen piaci alapokon kell hogy megéljen az egyesület. Bevételei alapvetően céges és magánadományokból, illetve egyéb céges együttműködésekből származnak. A pályázatok olyan merev struktúrát kényszerítenek az organikusan alakuló és a változó igényekhez adaptálódó szervezetre, hogy azokra csak minimálisan tud támaszkodni.

„A pályázatok esetében mindig indikátorokban kell gondolkozni és mindig pár évre előre megmondani, hogy pontosan mit fogunk csinálni, itt viszont csak egy struktúrát tudunk megadni arra, hogy hogyan dolgozunk. De egyáltalán nem biztos, hogy egy év múlva annak lesz létjogosultsága, amit a pályázatban pontról pontra leíratnak. Továbbá a pályázatok a komplexitásnak kevésbé tudnak teret adni, mert, mondjuk, pályázunk a munkaerőpiaci mentorprogram támogatására, de a valóságban egy komplex felnőtt mentorprogramra van szükség, aminek csak egy része a munkaerőpiaci mentorálás. De önmagában nem lehet nagy eredményeket elérni, ha csak egyvalamire koncentrálunk, miközben sokproblémás családok vannak” – fogalmaz Emőke.

Illetve, ha egy pályázat csak két-három évig tart, az alatt a közösséget fel sem lehet rá készíteni: „Például nálunk is nehezen indult a szülői mentorprogram, mert Covid volt meg egyéb fennakadások, lezárult a program, de most képeztünk ki tíz önkéntest csak erre. Ha csak pályázatból működnénk, most abbahagyhattuk volna a programot, ehhez képest így, hogy van másik lábunk, azt tudtuk mondani, hogy ez egy működő program – ezt két év alatt megtapasztaltuk –, így ezután folytatjuk tovább saját forrásból.”

Az utolsó láb a társadalmi vállalkozás mint bevételi forrás egy egykori önkéntes, Tündi irányításával, aki az idők során varrónői képesítést szerzett, és a BAGázs állandó munkatársa lett. Ennek keretében helybeli lányok és asszonyok egy Nanushka által dizájnolt táskát varrnak, amelyet az egyesület weboldalán keresztül lehet megvásárolni. Ezzel természetesen nemcsak az egyesület jut (minimális) bevételhez, hanem munkalehetőséget is kínál a helyiek számára.

A piaci létezés feltétele viszont, hogy mérhetőnek kell lenni, hatástanulmányokra, leírható eredményekre van szükség. Itt azonban jellemzően egyéni eredményekről van szó, képlékenyebb dolgokról.

Például arról nagyon nehéz beszámolni egy hatástanulmányban, hogy „Katika most már ki tudja fejezni magát összetett mondatokban, Szabina pedig elhagyta a bántalmazó férjét”.

Persze az, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest hányan maradnak meg az iskolában, hányan jutottak el az érettségiig felnőttek vagy gyerekek, hányan találtak állandó munkát, illetve hogy milyen az ismételt bűnelkövetés aránya, már egyértelműen tud az eredményességről beszélni. De a BAGázs esetében Emőke szerint az elmúlt tíz év legnagyobb eredménye az egyesület beágyazottsága a helyi közösségbe. Pont ennek a beágyazottságnak köszönhetően tudtak nagyon gyorsan és hatékonyan segíteni a távoktatás ideje alatt a családoknak.

A gyerekeknek bábelőadást is tartottak a születésnapi ünnepségen

„Azokat a családokat tudtuk újra megszólítani, amelyekkel korábban kapcsolatunk volt. Tulajdonképpen egy hónapon belül állítottunk fel egy teljesen új működési rendszert a Covid első hulláma alatt, ami látszott, hogy hatékonyabb, mint az eddigi. Nagyon gyorsan tudtunk alkalmazkodni, és a kialakult helyzet a nehézség mellett lehetőséget is hozott: sokkal jobban megértettük az iskolai problémákat, és hogy azok miben gyökereznek, mert jobban beleláttunk. Sokkal nagyobb nyitottság volt a pedagógusok és a szülők részéről is, mert mindkét fél érezte, hogy nem tudja magától megugrani a feladatot, segítség kell, és szerencsére tudtunk is nyújtani” – emlékezett vissza Emőke.

Ezek az eredmények, tapasztalatok és szemlélet mára összeállt egy módszertanná. Emőke úgy látja, ahelyett, hogy hatalmas erőforrásokat megmozgatva további településekre terjeszkednének, sokkal inkább ennek a módszertannak az átadására fognak törekedni a jövőben.

Ma Magyarország körülbelül 1300 romatelepén háromszázezer roma él mélyszegénységben. Néhány száz család életére hatással tudnak lenni a civilszervezetek, de sokkal hasznosabb lenne rendszerszinten alkalmazni a jól működő szervezetek módszertanát.

Ezért Emőke is inkább a jövő szakpolitikusainak edukációjára helyezi a hangsúlyt.

„Az ELTE jogi karán tartok órát már évek óta, a Freeszfe-n viszek majd egy órát, hogy minél több olyan helyre jusson el az üzenet, ahol a társadalom többi tagja meg tudja hallani, mert aki nem jön el ide, nem látja, milyen itt az élet. De azt gondolom, hogy őket tudatosabbá tudjuk tenni. A joghallgatókkal azért szeretek dolgozni, mert tudom, hogy ők a jövő.

És lehet, hogy egy félévben húsz hallgatót érek el, de nem tudhatjuk, melyikük milyen pozícióban lesz húsz év múlva. Szerintem az tesz jót, ha nem kétszáz embernek tudunk segíteni, hanem az edukáció, érzékenyítés által hosszú távon sokkal többnek.

Pedagógusképzésbe bemenni, pszichológusképzésbe kollégákkal – ezek a terveink, mert azt gondolom, hogy ezekkel lehet nagyobb hatást kifejteni. Ha egy pedagógus eljön ide gyakorlatra, és utána ezzel a tapasztalattal a háta mögött tanít, akkor sokkal több emberre fog tudni hatni, mintha mi elmegyünk még egy telepre.”

A BAGázs tehát amellett, hogy a mélyszegénységben élők tanult tehetetlenségét fordítja tudatos öngondoskodásba, a másik irányból is igyekszik ezt a beállt helyzetet elmozdítani: különböző önkéntes programjaival sokat tesz az előítéletek lebontásáért. Ezeken a programokon már több ezer ember vett részt. Az egyesület hatásméréseiből az is kiderül, hogyan hatott rájuk ez a munka és mennyiben hatott a környezetükre. Emőke szerint nem volt még olyan önkéntes, aki azt mondta volna, hogy vagy a barátai, vagy a családja ne vált volna érzékenyebbé vele együtt, vagy ne értené jobban a probléma komplexitását.

„Nyilván alulról jövő kezdeményezés vagyunk, de haladunk. A sajtómegjelenésekben, a céges rendezvények során mindig ezt hangsúlyozzuk, hogy rendszerszintű probléma van, amit rendszerszinten kell kezelni, de mi ennek a rendszernek részei vagyunk, és ha kiállunk azért, hogy egyenlőbb társadalom legyen, hátha még az életünkben elérhetjük.

Nekem még az is fontos, hogy ebben a tíz évben voltak hullámvölgyek, de kialakult egy erős helyi csapat, a Fáklya csoport. Ők felnőttek, akikkel szövetkezni tudtunk arra, hogy itt tegyünk valamit azért, hogy előre tudjanak mozdulni régóta beállt dolgok. És nem mi, a többségi társadalom tagjai, meg nem is ők, romák, hanem együtt, mert közösen vagyunk ennek az országnak a részei. Bár igen, az egyik oldal a többség, a másik a kisebbség, de ez nincs egymás nélkül, és átjárhatóvá kell tenni ezeket a dolgokat.”

Képek és szöveg: Chripkó Lili

A borítóképen is látható, társadalmi vállalkozásban készített táskákat a BAGázs honlapján lehet megrendelni. Az értük adományozott, bizonyos értékhatárok között önállóan megszabható összeg a BAGázs működését támogatja.

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek