–

Szombat reggel fél öt van, hideg a februári hajnal. A „nyolcker” közepén állunk egy kapualjban, a minket megvilágító reflektor az egyetlen fényforrás az utcában. Indulunk az ukrán határ mellé, Márokpapiba. A térképre nézve nincs tőlünk távolabb eső pontja az országnak. Beülünk az autóba, irány az M3, a rádióból megtudjuk, Pataki Attilát a kör közepén azért még körül veszik jó barátok meg rosszak. Bepárásodnak az ablakok, furcsa ívbe hajlanak a nyakak, mindannyian elalszunk, kivéve Józsit, aki vezet. Mire az iskolához érünk, világos van, és átáll a telefonom az ukrán hálózatra. Ez az első utam az Oltalom Sportegyesülettel. 

Ha valaki azt mondja, foci, reflexből felsóhajtok. Annyi mindennel terhelődött meg ez a szó, hogy automatikusan ellenállást vált ki belőlem. Mégis, amikor egy barátnőm mesélt az Utcaifociról, azonnal tudtam, hogy meg kell ismernem alaposabban, mit csinálnak. Vállalásom szerint egy évig követem az Oltalom Sportegyesület szervezői csapatát mindenhova, ahova csak tehetem.

Bevallom, lenyűgöz, amit csinálnak. Az OSE a focin keresztül ér el olyan embereket, akik után nem nagyon nyújtózkodik senki. Hátrányos helyzetű gyerekeknek és felnőtteknek segítenek a futballon keresztül olyan készségeket elsajátítani, amelyekre szükségük van a normál életben való boldoguláshoz. Ahogy ők fogalmaznak: „rendszeres edzéseinken mélyszegénységben élő, hajléktalan emberek, javítóintézetben élő, illetve menekült fiatalok kapnak lehetőséget a sport és szociális szolgáltatásaink (álláskeresés, nyelvoktatás) segítségével formálni sorsukat”.

Nem az a lényeg tehát, hogy a programjaikon résztvevők fociznak, bár a testmozgáson kívül az is nagyon fontos, hogy van valami, amivel kapcsolatban ambiciózusak, van a fejükben egy cél, amit szeretnének elérni (kijutni nemzetközi versenyekre), vannak szerepmodelljeik, akihez hasonlatossá szeretnének válni (Márokpapiban ebben a kérdésben C. Ronaldo kiütéssel nyert). Nem kevésbé fontos, hogy a tagoknak van hova menniük hétköznap délután és szombat délelőtt. Jó hangulatú közösségben vannak, ahol legalább pár órán keresztül nem deprimálják őket a körülményeik. 

De ahogy én láttam, hosszabb távon ennél még értékesebb, hogy az edzések és foglalkozások alkalmával szociális készségeket fejlesztenek, együttműködést tanulnak, kezelik a dühüket és a feszültségeiket, megtanulnak megnyilvánulni közönség előtt,  mérlegelni helyzeteket, elemezni és kimondani az érzéseiket. 

És felnőttek szólnak hozzájuk, kedvesen, értelmesen, partnerként, emberként. Az edzéseket kiegészítendő ugyanis mindig van egy irányított, beszélgetős része a találkozóknak. Ez a kulcsa az egésznek. Az OSE-nél egyedül az számít, hogy legyél megbízható, teljesítsd, amire az egyesülettel szerződtél, és amikor megígérted, legyél jelen, minden más, ami alapján egyébként megítélik az embereket, az arra a pár órára a focipályán kívül marad. 

Az edzéseken kortól, nemtől, focitudástól függetlenül bárki ingyen részt vehet. Az ösztöndíjas, szerződött játékosok számára ételt, szállást és ingyenes fogászati ellátást is biztosítanak. A szerződésben pedig lefektetik a az elérendő célokat: fiatalok esetében a tanulmányi előmenetelt, szakképesítéssel rendelkezők esetében a fix, bejelentett munkaviszonyt.

Mindezek által a Sportegyesületbe tartozó fiatalok és felnőttek megélik, hogy van, akinek számítanak. Számontartják őket. Felveszik a mezt, és valahova tartoznak. (Persze vannak, akiket elkísér a családja óvó tekintete. Nem mindenki egyedül lóg a levegőben. De a mez akkor is mindenkit egy kicsit büszkébbé öltöztet.)

A történet még 2005-ben kezdődött, az Oltalom Karitatív Egyesületet keresték meg az általuk pártfogolt hajléktalanszálló lakói, hogy szívesen fociznának néha együtt. Már a kezdeti időszak örömfocijaiból le lehetett vonni a tanulságot: a sport hatékony mint személyiségformáló, terápiás tevékenység, és óriási ösztönzőerővel bír. A játékosok lelkesedése és az alapító, Rákos András helyzetfelismerése a nyolcfős csapatot egészen a Dél-Afrikában megrendezett Homeless World Cup-ig repítette.

A programban 2008 óta nemcsak hajléktalanok, hanem egyéb hátrányos helyzetű, a társadalom peremére sodródott emberek is részt vehetnek. Az egyesület működését mára nemzetközi és magyar szervezetek támogatják: többek között az UEFA Foundation for Children, a FIFA Community Program, az Európai Unió és az MLSZ. Persze, amikor az Oltalom irodájában jártam, ami a Dankó utcában van, és a hajléktalan-ellátóból nyílik, mindent éreztem a levegőben, csak a focival mára a fejekben összekötődő jólétet nem. Kint orvosi vizsgálatra váró hajléktalanok vagy majdnem hajléktalanok, bent roskadásig pakolt asztalok, billegő iskolai székek és papírhalmok mögött zajlik a kőkemény háttérmunka, a pályázás, a szervezés, a szponzorkeresés.

Az Utcaifoci nem valami vízfejű, bürokratikus rendszer miatt, hanem a benne dolgozóktól működik, az a hozzáadott érték, amit ők képviselnek. Az a lelke, hogy egy maroknyi ember reggel ötkor ott áll, hogy elinduljon a végekre, hogy azokat, akik ott élnek, egy kicsit egy kicsit közelebb húzzák a középponthoz. 

Ahogy az egyesület fogalmaz, az „ügyfeleikkel” való kapcsolattartás nem ér véget az edzésekkel. A nemzetközi versenyeken való részvétel feltétele a fiatalok esetében, hogy jól tanuljanak. Gondot fordítanak az egészségmegőrzésre preventív jelleggel. Követik a nevelőintézetekben élők történetét és tragédiáit, támpontot nyújtanak olykor azok életében is, akiknek nem sok kapaszkodójuk van. Budapesten és Szegeden (ahol szintén heti kétszer ugyanabban az időben rendszeres edzések vannak), kapcsolatban állnak oktatási intézményekkel, ahol a fiatal játékosaik az ő ajánlásukkal tanulnak.

Június 20-án, a menekültek világnapján rendezték meg saját programsorozatuk idei első állomását, a Fair Play football Roadshow bajnokságot, mely céljai szerint hidat épít olyan társdalmi csoportok közé, amelyek adott esetben, konfliktusban állnak egymással.

A dolog nem is lehetne aktuálisabb. Állunk az orkánban, egyesült erővel támasztjuk a felfújt mobilpálya partoldalát, két gyerek halandzsázva énekel a mikrofonba tíz perce, a pályán „no-contact-mérkőzés” zajlik, fiúk, lányok öttől negyvenéves korig szaladnak a labda után, a pálya szélén dinnyét szelnek. 

De azért az sokat elárul a magyar párbeszédkészségről, hogy kik voltak az első állomás résztvevői. Magyarországon élő, menekültstátusszal rendelkező személyekből álló csapatok, civil szervezetek és az OSE saját csapatának tehetségei léptek pályára. Pedig a terep nyitott lenne azok számára is, akik néha egy másik csónakban eveznek.

Bíró nincs, a szabály pedig az, hogy nincs szabály, illetve, hogy az egymás ellen versenyző csapatok maguk alakítják ki, milyen elvek mentén játszanak. Volt COVID-biztos öklös kézfogás, két pontot érő gyerekgól, percenkénti játékoscsere. 

Az egyes mérkőzések után a csapatok levonulnak, és elemzik a történteket, mindenki elmondja, hogy érezte magát, miket tapasztalt, mik estek jól vagy rosszul neki, így osztanak egymásnak az ellenfelek úgynevezett fair play-pontokat. Ezeket a beszélgetéseket az arra érett játékosok már mediátorként vihetik, ezzel is gyakorolva egy talán számukra kevésbé ismerős szerepet. Az első, júniusi forduló győztese a Mahatma Gandhi Emberi Jogi Egyesület csapata lett, míg a Fair Play-díjat az Auróra csapata kapta.

A Fair Play Roadshow-n kívül az OSE szervez még Határmenti Kupát, mely szomszédos országok határán zajlik, és lehetőséget ad a párbeszédre a környékbeli szemben álló csoportok között. A járvány ugyan elmosta, de lett volna a VIII. kerületben a futball EB-t kiegészítő utcai fociverseny is, de van még egy csomó minden a tarsolyban, amiről ígérem, majd közvetítek.


Képek és szöveg: Chripkó Lili