Van, hogy a gonoszság ellen nem lehet semmit sem tenni: a Kim Wall-gyilkosságról
Kim Wall harmincnégy évvel ezelőtt, 1987 márciusában született, ám négy évvel ezelőtt meggyilkolták, miközben a munkáját végezte. Újságíró volt. Ez a cikk róla szól. Nem a gyilkosról! Kerekes Anna írása.
–
Vörösesszőke hajú, vidám, fiatal nő mosolyog bele a kamerába: „Pontosan ezt a fajta újságírást szeretném űzni – mondja, miközben egy hajó fedélzetén tart hazafelé egy nukleáris hulladéktelepről készített riportja után. – Helyszíni tudósításokat készíteni, ott lenni, ahol a dolgok történnek, személyesen beszélni az érintettekkel. Mindezt pedig egy külpolitikára fókuszáló látásmóddal kombinálni. Remélem, sikerül kiszorítanom magamnak egy kis helyet a férfiak által dominált külpolitika világában.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az akkor harmincéves svéd Kim Wallnak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy ez sikerüljön neki.
Tanulmányait a nagynevű London School of Economicson és a New York-i Columbia Egyetemen végezte, fiatal kora ellenére körbeutazta a Földet, cikkei olyan lapokban jelentek meg, mint a New York Times, a Harpers, a Time vagy a Guardian. Bátor volt és kíváncsi, a mélyére akart ásni a dolgoknak, és mindenekfelett a sztorik mögött megbúvó emberek érdekelték.
2017 augusztusában vőlegényével éppen Koppenhágában éltek, és rövidesen készültek Pekingbe költözni. Egy feladat azonban még nagyon izgatta Kimet. Egy valódi csodabogarat próbált becserkészni már hónapok óta.
A dán autodidakta mérnök, Peter Madsen egyebek között saját kezével rakott össze három tengeralattjárót, és éppen egy ugyancsak saját maga által készített rakéta tervén dolgozott, amit az űrbe is ki akart lőni. Madsent Dániában és Svédországban jól ismerték, de külföldi magazinok és tévék is gyakran meginterjúvolták szokatlan ötletei, fantasztikus tervei kapcsán.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Augusztus 10-re azonban úgy tűnt, Kim Wallnak le kell mondania erről az izgalmasnak ígérkező riportról, Madsen ugyanis a többszöri megkeresésekre sem reagált, az újságírónak és vőlegényének pedig másnap reggelre szólt a jegye Pekingbe. Éppen búcsúbulit tartottak a barátaikkal, amikor a dán tudós írt, hogy aznap este nyitott lenne egy találkozóra.
Nem tudom, hányan érzik úgy e cikk olvasói közül, hogy nem munkájuk, hanem hivatásuk van.
Velem ez a helyzet, és elég mázlistának érzem magam miatta. Az újságírást egyébként nem is lehet másképp csinálni. Az sohasem egy mellékes, „valamiből élni kell” szakma, azt csak szenvedélyből lehet űzni. Az pedig már tényleg iszonyú szerencse, ha olyan emberek vesznek körül, akik tolerálják, sőt megértik és támogatják ezt a szenvedélyt. Kim Wallnak vélhetően ilyen barátja volt, és ezért nem beszélte le arról, hogy a nő, saját búcsúbuliját és a vendégeit hátrahagyva, azonnal elinduljon meginterjúvolni Madsent. Szerintem minden elkötelezett újságíró úgy döntött volna, hogy utánamegy egy ilyen sztorinak.
Hogy végül ez a döntés Kim Wallnak mégis csak az életébe került, arról nem ő tehet. Az ő élete felett olyan sötét, gonosz erő döntött, amelyről szeretjük azt hinni, hogy csak a thrillerek és horrorok világában létezik.
Persze, a tények utólag már vészjóslóvá színezik át a körülményeket.
Vajon okos dolog volt felszállni egy idegen férfival kettesben egy tengeralattjáróra? Hát, nem tudom. Elég sokszor voltam kettesben különböző, számomra idegen interjúalanyokkal a lakásukban, az irodájukban, a műhelyükben vagy műtermükben. Voltam olyan helyen is, ahol senki sem hallotta volna meg a sikoltásomat. Momentán nem ismerek olyan magyar újságírót, aki a biztonsága megőrzése érdekében minden alkalommal kísérővel jár riportot, interjút készíteni, nehogy véletlenül meggyilkolja az interjúalany. Tegyük hozzá azt is, hogy mindez Dániában történt, ahol a hatmillió lakosra évente átlagosan 50 gyilkosság jut. Csak hogy értsük, ez mit jelent: a 2,6 millió lakosú Chicagóban évente átlagosan 600 gyilkosság történik.
Van, hogy a gonoszság ellen semmit sem lehet tenni,
csak döbbenten és megtörten állni vele szemben. Így voltak ezzel Kim Wall szülei is, akik visszaemlékeztek arra, mennyit izgultak a lányukért, amikor Kolumbiában, Haitin vagy, mondjuk, Észak-Koreában dolgozott. Rémálmaikban sem gondolták volna, hogy éppen a szülővárosától néhány kilométerre lesz egy brutális gyilkosság áldozata, amikor egy dán nemzeti sztárral, egy elismert feltalálóval, egy tervezőzsenivel, egy TED-előadóval találkozik.
Ha egy ilyen helyzetben azt firtatjuk, hogyan előzhette volna meg az újságíró a tragédiát, az színtiszta áldozathibáztatás.
Kim Wall nem sokkal távozása után még sms-t küldött a vőlegényének, hogy Madsen meginvitálta az UC3 Nautilus nevű tengeralattjárója fedélzetére. Ott később fotó is készült róluk: Kim vidáman mosolyog, mielőtt alámerülne a tengerbe. Onnantól azonban senki sem hallott róla, a vőlegénye hiába írt neki, hiába ment ki a partra, hogy a Nautilust megkeresse: sem a lányról, sem a tengeralattjáróról nem volt hír.
Éjfél után aztán a férfi jelentette a rendőrségen menyasszonya eltűnését. Hajnalban megtalálták a süllyedő Nautilust is: Madsent kimentették róla, ő pedig mosolyogva, hüvelykujját feltartva jelezte, minden oké. Csak épp Kim Wall nem volt sehol. Madsennek három különböző sztorija is volt, de a dán rendőrség egyiket sem vette be, és jól is tették.
Először azt mondta, este fél tízkor kitette az újságírót a partra.
Ám az esemény a területet pásztázó kamerák egyikén sem látható. Pár nappal később újabb történetet szőtt: e szerint a nő fejére esett a tengeralattjáró csapóajtaja, és meghalt, ő pedig rémületében a tengerbe dobta a holttestet. Amikor azonban augusztus 21-én megtalálták Wall megcsonkított holttestét, Madsen egy harmadik mesét talált ki: az újságíró szén-monoxid-mérgezést kapott a Nautilus belsejében, és ő hiába próbálta felvonszolni a holttestet, nem bírta, ezért volt kénytelen feldarabolni. Állítása szerint addig azért tagadta ezt, mert nem akart fájdalmat okozni a nő szüleinek.
A tárgyalás idején aztán feltárult a férfi sötét oldala: kiderült, hogy a számítógépén szadisztikus tartalmú videókat tárolt, több tanú megerősítette bizarr szexuális érdeklődését, és azt is, hogy Kim Wall előtt több nőt is megpróbált a Nautilusra csábítani.
Az újságíró volt az egyetlen, aki igent mondott.
Nem naivitásból vagy tudatlanságból – azért, mert ez volt a dolga, a munkája, a szenvedélye. Ahogy a szülei mondták róla később: „Őt mindig a sztori mögött megbúvó valódi történet érdekelte. Olyan embereket akart megszólaltatni, akik másképp nem hallathatták volna a hangjukat.”
A tragédia az, hogy a nő 2017. augusztus 10-én, miközben a munkáját végezte, egy szörnyeteggel találkozott.
Mielőtt elkezdtem írni a cikket, rengeteg adatot gyűjtöttem össze a gyilkosról.
Interjúkat néztem meg vele, cikkeket olvastam el róla. Aztán ezt a sok jegyzetet végül mind töröltem. Azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy az áldozatokra koncentráljunk, és ne a bűnözőkre.
Egy jó fikciós krimi vagy thriller izgalmas és szórakoztató. Valós emberek tragikus halálán csámcsogni azonban már meglehetősen ellentmondásos. Különösen, mert tapasztaljuk, hogy gyakran éppen az ő személyiségük, nevük, emberi mivoltuk az, ami idővel – vagy már az események után közvetlenül – kikopik a történetből, csak élettelenül statisztálnak gyilkosuk híressé válásához.
Elég csak végiggondolni, hány sorozat- vagy tömeggyilkos nevét ismerjük, és hány áldozatét!
Ráadásul sok hírhedt gyilkosnak éppen az volt a célja, hogy a neve ismertté váljon, hogy „művét” emberek milliói borzadva csodálják. Nem nyomasztó gondolat, hogy ez valahogyan tényleg sikerül is nekik?
Közel húsz éve olvastam az FBI legendás profilozójának, John Douglasnak a sorozatgyilkosokról írt könyveit (ezek, és Douglas személye ihlette többek között a remek, Mindhunters című sorozatot a Netflixen), és nagyon megfogott, hogy az egyikben egy teljes fejezetet szentel egy áldozatnak. Leírja a gyerekkorát, iskoláit, a személyiségét, azt, hogy milyenek voltak a szülei, a testvére. Nem egy hírességről van szó, hanem egy egyszerű fiatal lányról, aki előtt fényes jövő állhatott volna. Erről a fényes jövőről azonban a szülei már nem fognak megtudni semmit, a gyereküket ugyanis tizenkilenc éves korában meggyilkolták. Pusztán azért, mert éppen ott volt, ahol egy emberi ragadozó prédára várt.
Ez történt Kim Wall-lal is. Rosszkor volt rossz helyen. Az útjába került valakinek, aki súlyosan fogyatékos volt érzelmi téren. Aki nem volt képes empátiát tanúsítani iránta, aki őt nem tekintette emberi lénynek.
Szerintem valóban nem érdemes Peter Madsennel foglalkozni.
Azzal viszont igen, hogyan válnak emberek szörnyeteggé, és hogyan lehetne ezt megakadályozni, ha pedig nem lehet, akkor idejében felismerni, kezelni, szabályozni, elzárni őket. Meg azzal, hogyan lehetne a kisgyermekeket még idejében kiemelni egy bántalmazó közegből, vagy segíteni a bántalmazásra és elhanyagolásra hajlamos szülőket abban, hogy jobban bánjanak a gyerekeikkel (a bántalmazás és elhanyagolás ugyanis rizikófaktora egyebek között a későbbi antiszociális személyiségzavar kialakulásának). Ne adj’ isten, a gyökerénél megragadni a problémát, és már a gyermekvállalás előtt edukálni, támogatni azokat, akiknél esélyes, hogy nem megfelelő szülői eszközökhöz nyúlnak majd. Vagy éppenséggel minden fiatalt még akár a középiskolában felvilágosítani arról, hogy mivel is jár és milyen képességeket igényel a szülőség. Még jobban működő szociális hálózatot, gyermekvédelmi rendszert kiépíteni. Valóban törődni a mentális betegekkel. Minden társadalmi réteg számára lehetőséget adni arra, hogy tagjai mentálhigiénés segítséghez jussanak, ha szükségük van rá.
Máris elég messzire jutottunk Kim Walltól.
Nem gondolom, hogy minden esetben megakadályozható lenne, hogy valakiből emberi ragadozó váljon. De minél többet tudunk az antiszociális személyiségzavar kialakulásának folyamatáról, annak rizikófaktorairól, vagy legalább arról, hogyan ismerhető fel egy másokat potenciálisan bántani képes személyiség, annál több eszköz van a kezünkben az áldozatok megvédéséhez. És a leendő gyilkosok megvédéséhez is akkor, amikor még lenne esély segíteni rajtuk.
Beszélni tényleg csak erről érdemes. Erről, és az áldozatokról. Na, meg azokról az emberekről, akik igazságot szolgáltatnak nekik. Utóbbi volt a svéd rendező, Tobias Lindholm szándéka is. A rendező Egy háború című filmjét 2016-ban Oscar-díjra jelölték (akkor éppen a magyar Saul fia vitte el előle a díjat), és a Kim Wall-gyilkosságot feldolgozó sorozata is mesteri látásmódról tanúskodik. A The Investigation ugyanis két dologra fókuszál: a nyomozásra és arra, hogyan dolgozzák fel fájdalmukat a gyermeküket bestiális módon elveszítő szülők.
Az embernek, akitől hangos volt a média a gyilkosság után, még csak a nevét sem mondják ki soha,
és egyszer sem mutatja őt a kamera. „Hősökről akartam mesélni, úgyhogy neki nem volt hely ebben a történetben” – nyilatkozta Lindholm a New York Timesnak.
A rendező számára fontos volt, hogy ne a klasszikus „izgalmas gyilkos kontra saját démonaival is küszködő nyomozó” párosára helyezze a hangsúlyt, ahogyan azt az igényes krimisorozatok esetében is megszoktuk. Nem a jó és a rossz harcát akarta ábrázolni, amelyben az áldozat csak egy statiszta csupán, hanem azt a fáradhatatlan munkát, amelyet a rendőrség kötelekében dolgozók végeznek, nem ritkán szabadidejüket is feláldozva, olykor zord körülmények között, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek egy szadista gyilkos elítéléséhez.
A sorozat így Jens Møller nyomozóról és munkatársairól, rendőrökről, búvárokról, ügyészekről szól, arról, hogy a hősök tulajdonképpen olyan átlagemberek, akik csupán tisztességgel végzik a dolgukat. Nem utolsósorban pedig Kim Wallról, az újságíróról. Egy okos, elszánt és bátor nőről.
Szülei, akik a nyomozást is aktívan segítették annak idején, azt nyilatkozták, hogy azért vállalták el azt, hogy a sorozat készítőivel is együttműködnek, mert fontos volt számukra, hogy a lányukra ne úgy emlékezzen a világ, mint egy brutális gyilkosság áldozatára, hanem mint egy sikeres újságíróra. Úgy érzik, ez a munka segítette őket abban, hogy ne süllyedjenek bele a gyászukba.
Embert nem érhet nagyobb fájdalom annál, mint hogy elveszíti gyerekét. Ingrid és Joachim Wall mégis képesek voltak a hatalmas űrrel a szívükben is tovább élni és remélni: néhány éve létrehoztak egy alapítványt, amely fiatal női újságírók munkáját támogatja, többek között abban, hogy fontos sztorik után kutatva utazhassanak a világban.
„Kim már nem teheti ezt meg többé, ezért szeretnénk, ha mások megtehetnék helyette” – mondják.
Kerekes Anna
Kiemelt kép: Unsplash/Matt Hardy
