„Amikor az a cél, hogy elhallgattassanak, akkor megtanulsz higgadtan és kitartóan beszélni” – Interjú Parászka Boróka tényfeltáró újságíróval

–

Gyárfás Dorka/WMN: Mikor kezdődtek az újságírói pályádon a fenyegetések, zaklatások?

Parászka Boróka: Mindjárt az elején. Életem első riportja az illegális fa- és erdőirtásról szólt, aminek révén azonnal belefutottam egy kisebb vidéki maffiába – teljesen naivan, pályakezdő újságíróként –, a következőt pedig a székelyföldi illegális munkáról írtam, úgyhogy gyorsan megtanultam: onnan lehet tudni, hogy az ember jó témát talált, hogy azonnal megjelenik vele a nyomásgyakorlás. Pedig akkor még – a kétezres évek elején – a sajtó egy egész másik korszakát élte, egyáltalán, még volt sajtó, voltak szerkesztőségek, és nem volt olyan kifinomult az újságírókra nehezedő nyomás technikája. De már akkor ízelítőt kaptam belőle, mert indítottak ellenem sajtópert is, amit később megnyertem – mint ahogy azóta is megnyertem az összeset, amit ellenem indítottak. Ezt azonban nem büszkeséggel mondom, inkább csak jól szórakozom azon, mennyire nem értik az emberek a sajtó működésének hátterét. Valójában nem tudják, mit jelent a sajtó, mit jelent a szólásszabadság, mit jelent az adat- és forrásvédelem. Számomra az elmúlt húsz év ezzel telt.

Gy. D./WMN: Úgy érted, az emberek nem tudják, mit jelentenek ezek a fogalmak, ezért belevágnak olyan perekbe, amikben te simán meg tudod védeni magad, hiszen csak a munkádat végezted?

P. B.: Erre is utaltam, meg arra is, hogy a támadóim nem tudják, hogy ők szintén perelhetővé válnak azáltal, hogy zaklatnak. Ha valaki ma egy nyilvános Facebook-posztban azt mondja, hogy engem agyon kéne verni (ahogy Szőke László, a magyar kormány által Erdélybe juttatott több milliárd forintos sajtótámogatás médiaportfóliójának fejlesztési igazgatója tette márciusban), akkor én is perbe foghatom, sőt ma már azt gondolom, ezt meg is kell tennem. Sokáig hezitáltam, de mára eldöntöttem, hogy bele kell állnom, mert gyakorlatom lett benne.

Nekem a 2009-es év volt a legdurvább, amikor romaellenes ügyeken dolgoztam, miközben Magyarországon éppen ekkor zajlottak a romagyilkosságok. Abban az időben a családomat, a gyerekeimet is csúnyán fenyegették, és úgy gondoltam: ennek nyoma kell hogy maradjon – ezért fordultam először a nyilvánossághoz, de ma már taktika is van benne, mert a nyilvánosság valóban egyfajta védelmet jelent. De közben eljutottam oda is, hogy

már nem elsősorban az engem ért fenyegetéseket szeretném megosztani, hanem a kollégáimat ért támadásokat is, mert azt akarom megmutatni, hogy ez mára rendszerszintű jelenséggé vált, aminek következtében rengeteg újságíró elhagyta a pályát, és aki nem így tett, az is nagyon egyedül érzi magát.

Ezért gondolom úgy, hogy lépni kell.

Gy. D./WMN: Azt mindig is lehetett tudni, hogy tényfeltáró újságírónak lenni konfliktusokkal jár, de most már azt látjuk, hogy az újságírók a hatalom ellenségeivé váltak, akiket adott esetben likvidálni kell. Az utóbbi tíz évben durván megszaporodtak az ellenük elkövetett politikai merényletek. 

P. B.: A 2010-es években valóban történt egy fordulat világszerte, amikor az újságíró közellenséggé vált. Sőt, maga a sajtó is – azóta lett gyakorlat szerkesztőségek felszámolása, sarokba szorítása vagy kiszorítása az autokráciákban. De itt nemcsak arról van szó, hogy el akarják hallgattatni az újságírókat, hanem hogy a vele szemben alkalmazott agresszióval valójában az egész társadalomnak üzennek, és mindenkiben félelmet akarnak kelteni. Az újságíró ugyanis az a figura, aki még mindig nyilvánosan beszél. És hogyan lehet elvenni az emberek kedvét a közéleti aktivitástól? Hát úgy, hogy ha azon demonstrálják a hatalmat, aki az első vonalban van, és akinek ismerik az arcát.

2010 óta igazából már semmit sem kell mondani ahhoz, hogy közellenséggé válj, elég az, hogy létezel.

Gy. D./WMN: Ez hogyan hatott a szakmához fűződő viszonyodra?

P. B.: Higgadttá tett, mert fontosabbá vált számomra, hogy egy ilyen ellenséges közegben az ember a párbeszéd és a konfliktusok feloldásának közvetítőjévé váljék. És kitartóvá is tett. Amikor az a cél, hogy elhallgattassanak, akkor megtanulsz higgadtan és kitartóan beszélni. És empatikusabb is lettem a kollégákkal, mert az újságírás valójában csapatmunka: mindig áll valaki a válladon, és te is állsz valakinek a vállán. Úgy összességében sokat köszönhetek ennek az időszaknak, hálás vagyok érte, mert valaha konfliktusos újságírónak indultam, de ezáltal megtanultam ragaszkodni a hivatásomhoz, és szeretni az embereket – azokat is, akik támadnak. Bensőséges viszonyom van a trolljaimmal, mert látom az emberi gyengeségeiket, a frusztrációt, és az őrült vágyat, hogy elérjék a nyilvánosságot. Ez például bennem teljesen elmúlt – már nem szólalok meg csak azért, hogy nyilvánosságot kapjak. Az ügy, a téma a fontos, és nem én, aki elmesélem. De látom, milyen sokan éhezik a lájkokat és a figyelmet.

Van olyan trollom, aki több mint tíz éve a nyomomban van! Sajnálom őt; hát milyen ember lehet?

Gy. D./WMN: Miért nem tiltod le?

P. B.: A magánszférámat természetesen erősen védem, a személyes Facebook-oldalamra már nem is posztolok, nem látom értelmét. De újságíróként törvényi kötelezettségem is bizonyos fokig elérhetőnek lenni, úgyhogy aki akar, az elér. És tulajdonképpen nem bánom: izgat egy kicsit, hogyan lehet kezelni ezt a fajta agressziót. Gondold el, mennyi kitartás kell ahhoz, hogy valaki több mint tíz évig zaklasson! És milyen mély, személyes viszony kell hogy fűzzön hozzá.

Gy. D./WMN: Azért ez már közel áll a pszichopátiához…

P. B.: Magánemberként nem is veszem félvállról, de van bennem egy újságírói érdeklődés iránta. Vajon hogyan alakul ki egy ilyen kattanás, és milyen lehet egy troll élete, háttere?

Gy.D./WMN: Értem, hogy számodra ez egy érdekes jelenség is, de közben mégis csak ellened irányul, a te életedet keseríti meg.

P. B.: Persze, és voltak miatta veszteségeim, sőt sérüléseim is. Amikor pedig a gyerekeid olyan tartalmakat látnak rólad a neten, amikben a leobszcénabb, legtrágárabb módon próbálnak bemocskolni, és fotókkal élnek vissza, az már önmagában iszonyú pszichés teher. Ebben van kockázat. De közben azt is látom, hogy a vonal végén egy ember ül. És minden pszichopatában ott az ember.

Az igazi kérdés inkább az, hogy miért alakult ki a korunkban ilyen mértékű agresszió, és mi táplálja. Ezen gondolkodom évek óta.

Gy. D./WMN: És ezzel a szelíd, megértő hozzáállással sikerül tompítanod az ellenségeskedést? Lehet a támadásokat úgy kezelni, hogy abból inkább valamiféle párbeszéd legyen?

P. B.: Két kihívás van ebben: 1. eldönteni, hogy miről beszélünk. Mi az a tabu, amit – úgy érzem – meg kell dönteni, amit napvilágra kell segíteni. Ebben sokat változott a véleményem, mert a pályám elején azt gondoltam, hogy minden csend azért van, hogy megtörjük. Amiről más nem akar beszélni, arról beszélnünk kell! Azóta megtanultam a csend hatalmát, és hogy a tabukhoz óvatosan kell nyúlni. Nyilván nem az illegális erdőirtásra gondolok, hanem a szimbolikus témákra, például a székely zászlóra. Tíz éve még minden nacionalista megnyilvánulástól tüzet okádtam, ma már tapintatosan kezelem őket. Ezzel el is érkeztünk a 2. kihíváshoz: hogy hogyan beszélünk a tabuinkról. Most úgy gondolom, fontos, hogy integratív módon tegyük, minél szélesebb közönséget bevonva, hogy mindvégig a párbeszéd lehetőségét keressük. Tehát nem sértőn, de érdekesen. Ne kössünk kompromisszumot a feltárandó témában, de a beszédmódunk ne tegye lehetetlenné a párbeszédet.

Gy. D./WMN: De úgy tűnik, hiába jöttél rá erre, továbbra is indulatokat váltasz ki, a márciusi eset bizonyíték rá.

P. B.: Igazából nem is az a kérdés, hogy a tevékenységem révén támad-e konfliktus, vagy sem. A konfliktus jó dolog, mert mindenkit arra ösztökél, hogy kitegye a kártyáit az asztalra, és aktívan keresse a megoldást. A kérdés az, hogy sikerül-e az embereket benn tartani a konszenzuskeresés közösségében. Ami nálunk alapvetően hiányzik, az a kölcsönös tisztelet kultúrája. Vannak persze, akikben ez ösztönösen megvan, de be kellett látnom, hogy belőlem is hiányzik annak a tudása, hogy hogyan lehet a másik emberrel éreztetni: alapvetően tiszteled. Ebben még rengeteget kell fejlődnünk, és ez egy olyan terület, amin nem lehet átvágni az embereket: azonnal megérzik, ha nem tisztelik őket. Mea culpa, a pályám elején zsigerig hatóan megaláztam egyeseket. A magyar publicisztika hagyományaiból merítve még büszke is voltam rá, ha valakit megbántottam, mert a virtusnak tudtam be. Úgyhogy a publicisztikában nagyon sokat változtam: lemondtam a poénokról, a rövid, szúrós megjegyzésekről. Mert

ha sikerül elérned, hogy a vitapartnered megérezze rajtad a tiszteletet, az egy olyan érdekes, vibráló viszonyt eredményezhet, amiben egyaránt van kíváncsiság és a másik meggyőzésének vágya, ez pedig nagyon termékeny lehet. 

Gy. D./WMN: Csak nem mindig sikerült idáig eljutni. 

P. B.: Én egyike vagyok annak a kevés újságírónak, aki még a pályán van. Mivel sokan kiszálltak, ezért irántam most fokozott az érdeklődés, még a Facebook-oldalam olvasottsága is megnőtt. De tisztában vagyok vele, hogy nem azért, mert olyan fantasztikus posztokat teszek ki – kifejezetten igyekszem nem a lájkokra vadászni –, hanem mert én még egy élő mamut vagyok. Emellett sajnos a magyar közélet még mindig leszámolásalapon működik – a román például nem annyira. Szőke László nem azért akar engem agyonveretni, ahogyan fogalmazok, hanem mert ő csak ezt a nyelvet ismeri, amit egyébként a hatalom is beszél. Nem éreztem kudarcomnak, hogy ezt váltottam ki belőle.

Gy. D./WMN: De téged láthatóan megfélemlíteni sem lehet ezzel, és van melletted kiállás is, szerencsére. Mégis csak létezne szakmai szolidaritás?

P. B.: A szolidaritás olyasmi, amit tanulni kell, és sokáig sem a szakma, sem a társadalom nem volt erre rákényszerítve nálunk. De abban sosem kételkedtem, hogy az emberek fel fogják ismerni, mire megy ki a játék: hogy ma engem, holnap téged…

A kérdés inkább az, hogyan lehet hatékony a szolidaritás. És hogy miért hagyjuk, hogy a helyzet odáig fajuljon, amikor az embert már halálos fenyegetések érik, és szisztematikusan zaklatják, rendszerszinten. Ez ugyanis már a végpont.

Arra szeretném felhívni a kollégák, és mindenki más figyelmét is, hogy vannak köztes állomások. Nagyon meg kell fontolni, milyen konfliktusba megy bele az ember, hogyan osztja be az energiáit, és hol találhat védelmet. Erre jó volna felkészülni. És nem beszélünk eleget azokról az emberekről, akiket be lehet vonni ezekbe a támadásokba, pedig nem hivatásos trollok, vagy a rendszer katonái. Szerintem sokkal többet kellene foglalkozni azokkal, akik elhiszik a hamis híreket, és beszállnak a sárdobálásba – őket kellene rávezetni arra, hogy felismerjék, mihez is járulnak hozzá, és mi a tétje annak, ha megaláznak másokat.

Gy. D./WMN: Mégis hogyan?

P. B.: Most olvastam a New Yorkerben egy érdekes cikket arról, hogy Amerikában a nyilvános kiabálás kultúrája hogyan tűnt el – hogyan jutottunk el mára oda, hogy egy hatalmi pozícióban lévő vezető már nem szalonképes, ha kiabál a munkatársaival. Húsz éve, ha a főnök leüvöltötte a fejed, ez még teljesen normálisnak számított. Úgyhogy a zaklatásba bevonódott embereket is arra kellene ráébreszteni, hogy kiabálni, megalázni, leszólni másokat az online térben sem oké. Ehhez persze nagyon sokan kellenek. Az kell hozzá, hogy ha bárki lát a kommentfolyamban egy sértő megjegyzést, akkor odaírja: „Barátom, ez nincs rendben – már csak azért sem, mert úgyis amellé fogunk állni, akit megaláztál, hiszen ő van a földön.” Ezt közösségi szinten kellene megvalósítani, ugyanis

nem azért lesz pokoli egy társadalom, mert a közszereplőit – legyenek azok éppen tényfeltáró újságírók – zaklatják. Ettől csak a mi életünk lesz pokoli. De az egész társadalom pokoli lesz attól, ahogyan az emberek egymással bánnak, mert ez a bánásmód legyűrűzik.

Gy. D./WMN: De amikor azt mondod, hogy az újságírónak is alaposan mérlegelnie kell, mibe áll bele, és hogyan bástyázza körül magát, akkor valójában nem az öncenzúra felé tereled?

P. B.: Nem, nem erre gondoltam. Hanem például arra, hogy amikor az utóbbi napokban a palesztin–izraeli konfliktusról posztoltam, akkor csőstül jönnek az indulatok, a sértő és személyeskedő kommentek, és ilyenkor én is elgondolkodom azon, kell-e nekem ezekre reagálnom. Azt hiszem, nem, nem kell. A minőségi elvárás magammal szemben, és a vitapartnereimmel szemben is fennáll, és egy védőhálót alkot. Ehhez tartsuk magunkat.

Gy. D./WMN: Miért gondolod különben, hogy nőként még a támadások szempontjából is rosszabb helyzetben vagy?

P. B.: Mert már a pályám legelején nyilvánvalóvá vált. Amikor huszonévesen elkezdtem politikai kérdésekkel foglalkozni, mindenki meg volt döbbenve, hogy hogy jövök én ehhez. Egy RMDSZ-kongresszuson vettem éppen részt, amikor az egyik prominens politikus átszólt a fejek fölött: „Kislány!” Én akkor már egy kétgyermekes, huszonéves nő voltam, és azt is azonnal megtapasztaltam, hogy erre a helyzetre a környezetem milyen zavartan reagál: megpróbál megalázni vagy kizökkenteni.

Aztán a 2010-es években már azt is felismerte az autokrata hatalom (először a török, egyébként), hogy az újságírónők megalázásának sokkal nagyobb a társadalmi hatása, mint a férfi újságíróké.

A Taksim téri tüntetésekről tudósító újságírók közül direkt a nőket pécézték ki, mert őket azzal is lehetett vegzálni, hogy van-e rajtuk hidzsáb, vagy sem, és lehetett rájuk mutogatni, hogy nem tisztelik a hagyományokat, mert és ahelyett, hogy otthon lennének a családjukkal, itt csinálják a balhét. Később ez átgyűrűzött más országokba is: Mexikóba vagy épp Bangladesbe, ahol szintén főleg az újságírónőket vegzálják. Nagyon hatásos, mert egyszerre lehet újságíróként és emberként, nőként is megszégyeníteni őket. Ilyenkor a boszorkányégetés logikája éled újra.

Gy. D./WMN: Én mégis úgy tapasztalom, hogy a női újságírók ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) egyre bátrabbak, elszántabbak és rettenthetetlenebbek lettek. Te nem így látod?

P. B.: De, én is ugyanezt észlelem, és az okát is tudni vélem. Ugyanis mire eljutsz eddig a pályádon, már mindenen átmentél. Megtapasztaltad, milyen nőként felkapaszkodni a szamárlétrán és megtapadni a pályán, milyen típusú agressziók érhetnek, hogy mit jelent a magánéleted és a hivatásod összehangolása, és hogyan ragaszkodj mindkettőhöz, illetve kiismered az árulás, a hazugság és a hátbatámadás ezer módját.

Végül pedig rájössz arra, hogy az egyetlen biztosítékod, vagyonod és hátországod: a saját tartásod. És ezt már nem lehet elvenni tőled. Viszont nagy adag biztonságérzetet és hajtóerőt ad neked, mert egyetlen dolog van, amit még megtehetsz: hogy szabadon beszélsz. 

Már nem remélsz és nem esel kétségbe, csak állsz a két lábadon. Mert hát mit tud még elvenni tőled a hatalom? 

Gy. D./WMN: Te a Facebook-posztjaidban ennél még radikálisabb vagy: egészen optimista utalásokat teszel a jövőt illetően. Tényleg hiszel a fejlődésben?

P. B.: Mélyen hiszek az empátiában és a humorban. Annyira felszabadító, amikor szabadon beszélsz, és nem félsz! Mert hát mi a bánattól félhetnél még? Milyen lehet az az árulás, amit még nem követtek el ellened? Ez a gondolat felszabadítóan hat – nemcsak rád, hanem a környezetedre is. Egyszer csak a saját pszichopatáid is elkezdenek tisztelni. Az emberek rájönnek, hogy szabadon beszélni és írni jó! Persze, most benne vagyunk egy globális stresszben, mert egyik krízis követi a másikat, de ezzel elindul egy tanulási folyamat is. Amikor Romániában elkezdték bevezetni a körforgalmakat, az autósok eleinte folyton egymásra dudáltak, és türelmetlenkedtek. Mára megtanulták, hogy mindenkinek csak egyvalakit kell maga elé engednie, és akkor nincs dugó. Ezért vagyok ezzel kapcsolatban is mélyen derűs és optimista.

A szabad levegő gyógyít. A nevetés gyógyít. A krízisből csak a saját normalitásunk húzhat ki – semmi más esélyünk nincs.

Gy. D./WMN: Márciusban zaklattak utoljára nyilvánosan, az az ügy már lecsengett. Mikor számítasz a következő támadásra?

P. B.: Mivel most éppen a Fudan egyetemmel kapcsolatban kutakodom, ezért rögtön beindult a propagandagépezet ellenem – és nincs olyan illúzióm, hogy ha a nyilvánosság elé lépek a támadásokkal, azzal elejüket veszem. Nem, ez a támadás most be fog indulni.

Gy. D./WMN: És van már előre stratégiád arra, hogyan fogod kezelni?

P. B.: Ilyenkor először is szólok a főszerkesztőmnek, hogy mire lehet számítani, és beszélek a családommal is, hogy készüljenek fel rá.

Gy. D./WMN: A családnak nincs beleszólása, legfeljebb tudomásul veheti?

P. B.: Egy ügyvéd, egy bíró vagy egy sebész sem kérdezi meg a családját, amikor bemegy dolgozni, hogy végezheti-e a dolgát, hiszen veszélyes. És azok sem mondják neki, hogy ne csinálja. Az én családom ezzel él együtt, ez egy adottság – az én dolgom, hogy fel legyenek rá készülve lelkileg, és meg tudjuk beszélni, hogyan kezeljük a helyzetet.

Fontos lenne – de a magyar sajtóban nem látok erre példát –, hogy legyen valamiféle lelki gondozás a frontvonalban dolgozó újságírók számára. Haditudósítók esetében időnként biztosítanak ilyet, ha pszichésen megterhelő terepről jönnek vissza.

Egyszer részt vettem egy ilyen képzésen, és akkor szoros barátságot kötöttem több neves haditudósítóval, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Amikor úgy érzem, hogy egy ügy extrán megterhelő lesz számomra, akkor leülök velük, és megbeszéljük, mi volna rá a helyes reakció. Nagy segítség már önmagában az, hogy megoszthatom a terhet másokkal. Erre biztatom a kollégáimat is, és vannak, akik ugyanígy tudják, hogy hozzám fordulhatnak. De ezen a szakmai és lelki gondoskodáson lehetne még dolgozni, lenne hová fejlődni e téren.

Gy. D./WMN: Azzal, hogy a veled együtt zaklatott kollégákra felhívod a figyelmet, vagy amikor külföldi újságírók elleni támadásokkal foglalkozol a Facebook-posztjaidban, esetleg amikor egy ilyen lelkisegély-hálózatot szervezel, akkor valójában egy kicsit közösséget is építesz. Van ilyen szándékod?

P. B.: Ha lennének szerkesztőségek és szerkesztőségi hagyományok – mint ahogyan nincsenek –, és tapasztalt, idős kollégák, szóval ha nem barmolták volna szét a szakmánkat, akkor ez működne magától. De mivel nem ez a helyzet, ezért ezt amatőr módon, személyes szinten próbálja meg az ember valahogy pótolni. Én csak azt adom tovább, amit én magam is sok kollégától kapok, és amiért nagyon hálás vagyok. Engem is ez tart meg.

Gy. D./WMN: Látsz utánpótlást a szakmában? Amikor mi kezdtük a pályát, még voltak filmek, amikben az újságíró heroikus harcot vívott az igazság feltárásáért, és voltak prominens nagyágyúk, „nagy öregjeink”. Ma mi vonzhatná a fiatalokat erre a pályára?

P. B.: Annak idején tényleg megjelent az újságírói szerepnek egyfajta heroizálása, de én ezt nem tartom jónak, mert szerepzavart okoz. Szerintem annyit kellene képviselnünk és üzennünk ezzel az egésszel, hogy másokra odafigyelni jó dolog. Mások hangját meghallani és felerősíteni szintén szép feladat. Kilépni az agorára, és megélni, hogy körülötted pezseg az élet, több a beszéd, ez szintén jó érzés. De

az újságíró akkor jó, ha ő maga nem látszik és nem hallatszik, csak ott van körülötte a tartalom. Szóval nem ifjú titánokra várok, hanem olyan fiatalokra, akik tisztelettel, szeretettel és alázattal közelítenek a nyilvánossághoz.

Erre látok is példát – sokan szeretnek és tudnak figyelni. És ha sikerül pacifikálni a nyilvánosságot (és egyáltalán ez egy kitűzött céllá válik), akkor ebben sokan lubickolhatnak majd. Mert mi lehet jobb annál, mint amikor sokan beszélgetünk egymással?

Gy. D./WMN: Azt hiszem, te javíthatatlan optimista vagy.

P. B.: Miért, van más választásom?

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Fodor Zsuzsánna