–

Gavin de Becker biztonsági szakértőként dolgozik évtizedek óta, magas rangú politikusokat, hírességeket és egyéb fontos embereket véd: régóta ő Jeff Bezos „védőangyala”, de Meryl Streeptől Jodie Fosteren át Cherig, Olivia Newton-Johntól Robert Redfordig sokaknak segített. Kockázatot elemez, zaklatási ügyeket göngyölít fel, szakértőként számos, nagy nyilvánosságot kapó ügyben tanúskodott, a többi közt nagy szerepe van abban, hogy – miután a büntetőjogi perben felmentették – O. J. Simpson elveszítette a polgári peres eljárást.

Gavin de Becker 1997-ben adta ki A félelem adománya című kötetét, amely New York Times bestseller lett, egy évtizeden át a legjobb, bántalmazásról és zaklatásról szóló könyvként emlegették, Oprah Winfrey egyórás (!) adást szentelt a megjelenés tizedik évfordulóján a szakember könyvben olvasható tanácsainak.

Gavin de Becker 1954-ben született az Egyesült Államokban, fehér, középosztálybeli férfi. A félelem adományában (ez volt az első könyve) lenyűgöző empátiával kezdi mondandóját: egy konkrét esetleíráson keresztül elmagyarázza a nőknek, hogy ha úgy érzik, bajban vannak, „rossz előérzetük” van, akkor az esetek túlnyomó többségében statisztikailag bizonyítottan igazuk is van. A szerző nem csupán közösséget vállal azokkal a nőkkel, akiket rendszeresen gúnyolnak ki a félelmük, túlzottnak tűnő elővigyázatosságuk miatt, de világosan le is írja, hogy miben és mennyire különbözik a férfiak és a nők valósága a biztonság tekintetében, és ezáltal miért nem lehet igazuk a gúnyolódóknak.

Becker aprólékos műgonddal magyarázza el sok konkrét esetet elemezve, hol, mikor és miként riaszt bennünket az intuíciónk – és azt is, hogy

az intuíció marhára nem valami ezoterikus baromság, hanem az agyunk által összerakott információmorzsák összessége, amelyek nem tudatosulnak bennünk ugyan, de ott vannak a felszín alatt, és indokolt esetben beindítják a vészjelzőnket.

Ezt a részt többször is elolvastam a könyvből, mert bődületes erővel hatott rám a felismerés. Elemző, állandóan kattogó emberként számtalan esetben találkoztam már azzal, hogy adott helyzetben (legyen szó valakinek a közeledéséről vagy akár munkahelyi konfliktusról) az intuícióm teljes erővel nyomta a dudát, mert bár nem tudtam konkrét magyarázatot adni, éreztem, hogy valami nincs rendben egy-egy ember viselkedésével. Az más kérdés, hogy magyarázat híján miért hinné el ezt a környezetem („bemondásra, spori?”) – az meg egy harmadik, hogy mennyire voltam képes jól reagálni arra, ha semmibe vették a figyelmeztetéseimet. (Semennyire.)

De Becker könyve után sokkal jobban értem, mi zajlik ilyenkor az agyamban és az elmémben: az előbbi jeleket, információkat gyűjt, összerakja őket, és ha szükségesnek ítéli, riadóztat. Ami gyakran nem érthető még önmagam számára sem, csak az elmém titokzatos reakciójának tűnik valamire, amit én sem tudok megmagyarázni.

Na, mindezt – nagyjából úgy, mint egy esetleírást a könyvben – működés közben is megfigyelhettem magamon múlt pénteken, amikor a Popfilter felvétele után hazaindultam. Szép idő volt, gondoltam, átsétálok a Margit hídon. A budai oldal és a Margit-sziget között félúton megálltam fotózni (ki kell használni, hogy végre más is lehet a háttérben, mint a fal).

Önkéntelenül is szétnéztem, hogy ki van körülöttem, de ekkor még semmi konkrét nem ragadta meg a figyelmemet. A Margit-sziget magasságában viszont már furcsa érzésem volt. Szerintem mindannyian ismerjük ezt a homályos érzést: valami nincs rendben, valaki figyel, nem vagyok egyedül.

Kicsivel túlhaladva a bejárón már direkt álltam meg fotózni, és ekkor megpillantottam azt, amit az agyam a szakember szerint már pillanatokkal előbb: egy fekete ruhás, ötven körüli férfi jött utánam, a kényelmesnél vagy a gyér forgalom által indokoltnál jóval közelebb. Voltam már utcai támadás áldozata, egy követőt egyszer csak az akkori barátom riasztásával sikerült lerázni, szóval sajnos van tapasztalatom abban, milyen, ha valaki gyanúsan közel megy és furcsán mozog. Elindultam, elindult ő is. Megálltam, megállt és a vizet nézte.

Megálltam újra fotózni, ekkor viszont már a szemem sarkából figyeltem, nem paranoia-e. A képeken már látszik az arcomon, hogy feszült vagyok, mert oldalra pillantva ekkor már körülbelül két méterrel mellettem fedeztem fel a férfit, aki elég bénán leplezte, amit csinál, mert ahogy elindultam, azonnal jött ő is.

Megszaporáztam a lépteimet, és ekkor eszembe jutott ismét a könyv. Hogy valamilyen módon a férfi tudtára kell adnom: nem vagyok áldozat, tudatában vagyok annak, mit művel, és nem tud meglepni. Megtorpantam és szembenéztem vele, mire kicsit meglepődött, de nem futott el. Ahogy újra elindultam, visszafordulva láttam, hogy kicsit lemaradva ugyan, de még mindig követ.

Ekkor már elég dühös voltam, úgyhogy előkaptam a telefonom, és jól láthatóan a fejem fölé emeltem, hogy lássa: szelfit készítek, amin ő is rajta van. Ebben a minutumban megállt, és hirtelen ismét a korlátnál lett dolga, én pedig megszaporáztam a lépteimet, hogy szabaduljak végre a nyomasztó helyzetből.

A trolin ülve az egyik – szándékosan háttérhomályosítással lőtt – fotóval megírtam a történetet a szerzői oldalamra. Elég felháborodottan, ami, úgy vélem, érthető egy ilyen helyzetben. A posztot néhány óra alatt több százan (mára mintegy kétezren) osztották meg, és a kép alá elkezdtek özönleni a legkülönfélébb történetek utcán követett, vegzált, zaklatott, bántalmazott, megerőszakolt nőktől. Ez az, amit nem lehet megszokni, akármennyit ír az ember a bántalmazásról: hogy véghetetlenül sok és sokféle történet van, szinte mindenkihez tartozik egy, inkább több.

De persze a képlet nem ilyen egyszerű. A női kommentelők túlnyomó többsége együttérző volt, saját esetet írt le, itt is megjelentek viszont a „pick me” lányok: az angolszász szleng hívja így azokat a nőket, akik úgy igyekeznek figyelmet és elismerést kiváltani a férfiakból, hogy hangsúlyozzák: ők nem olyanok, mint a többi nő.

Akadt nő, aki egészen sokkoló módon kikérte magának a férfiak nevében (!) a posztomat. És persze olyan is sok, aki szimplán hiteltelenítette a bejegyzésemet azzal, hogy üldöztetési mániám van.

A férfiak egy része együttérzéséről biztosított minket, nőket. Az egyik ismerősöm elmondta, mennyire megdöbbent, amikor megértette egy ártatlan eset nyomán (nem figyelt arra, hogy hosszan és túl közel sétál egy nő mögött, aki figyelmeztette erre), miben él az, aki sokat tömegközlekedik. Akadtak néhányan, akik megkérdezték, mit tehetnek azért, hogy javuljon a helyzet. A hozzászólások többi része viszont megsemmisítő képet fest a társadalomról. A következőket kaptam:

  • direkt kitaláltam az egészet;
  • nem követtek, paranoiás vagyok;
  • csak a seggemet bámulta, nehogy már ez gond legyen;
  • „hát téged én is követnélek”;
  • mit képzelek, hogy be akarom tiltani az utcai ismerkedést?;
  • csak nem mert megszólítani szegény, félénk férfi;
  • azért követett, mert bevonzottam a félelmem miatt;
  • az emberek szeretik egymást ijesztgetni, főleg a pletykás vénasszonyok (!);
  • a nők megérdemlik az ilyesmit, mert kurválkodnak;
  • a nőkben nincs tartás, méltóság, a magamutogatással és a pornóval eltorzították a környezetüket (!);
  • az esetleírásom büntető törvénykönyvbe ütközik, mert uszítok a férfiak ellen;
  • ostoba vagyok, miért nem hívtam rendőrt;
  • nem tudok rendesen fotózni, hát homályos a háttér;
  • femináci propaganda a posztom;
  • soviniszta bosszúhadjárat;
  • magamat reklámozom vele;
  • a férfiak is félnek az utcán, velük miért nem foglalkozom?;
  • a könyvet reklámozom vele (amit nem is én írtam és aminek a címét nem írtam le a posztban);
  • megkértem egy „pajtimat”, hogy játssza el a követő szerepét;
  • nyugodjak meg, „a szatíroknak van ízlésük, és nem valószínű, hogy felfigyelnek egy magadfajta fonnyadó nárciszra”;
  • olvassak inkább szépirodalmat/ne olvassak, így is agyamra ment;
  • fotózzam le a melegítőmet az ágyra terítve, mert a képen látszik, hogy ki van vágva a válla-háta;
  • nálam sokkal szebb nőket SOHA nem követnek, én csak így akarok figyelmet;
  • örüljek, hogy valakinek egyáltalán még tetszem;
  • túl sok itt a komment, a nők fele tutira hazudik arról, hogy zaklatták/bántalmazták.

Tehát: az emberek jelentős hányada előbb kel egy homályos, fekete folt védelmére egy fényképen, mint egy nőére, aki azt mondja, fél, mert az a fekete folt követi.

Ritkán tiltok (pontosabban: eddig ritkán tiltottam) embereket az oldalamon, de most megtettem, mert egy idő után hányingerem lett attól, hogy meghazudtolnak, hibáztatnak és szándékosan sértegetnek.

A csúcsponton egy rendőr (!) leírta, hogy hazudok, majd megfenyegetett azzal, hogy visszanézi a térfigyelő kamerákat, és ha nem úgy volt, ahogy leírtam, posztolja a felvételt Facebookra, és nyilvánosan pellengérre állít.

Az indok: ő sok kamu ügyet látott már, például a múltkori pénzszállítós botrányt.

Egy rendőr. Akihez, ugye, fordulnom kellene ilyen esetekben.

Ezek az emberek egyként hülyézték le a fehér, középosztálybeli férfit, Gavin de Beckert is, akinek ez a szakterülete, és akiben a világ vezető politikusai, hírességei is megbíznak. Ami esetükben konkrétan az életüket jelenti.

Ez egy átlagos könyvajánló akart lenni, nem egészen így sikerült. Mindenesetre szeretném, ha tudnátok: alkalmaztam a szerző egyik tanácsát, és működött. Ez, szerintem, jó ajánlólevél.

Úgyhogy emellett álljon itt a kötet legfontosabb részének összefoglalója is, ami hasznos lehet bárkinek, akár nő, akár férfi. A biztonsági szakértő szerint fontos felmérnünk, egy adott helyzetben, társas érintkezésben melyek azok a jelek, amelyek veszélyre figyelmeztetnek bennünket.

„Egy csapat vagyunk”

Amikor valaki kéretlenül, ismeretlenül igyekszik közösséget formálni velünk. Például egy buszmegállóban várakozva laza beszélgetésbe bonyolódunk, és pillanatokon belül „mi”-ként utal önmagára és ránk. Valaki erőnek erejével tukmálja ránk a segítségét: elveszi a szatyrainkat, tolja a bevásárlókocsinkat. Becker szerint ilyenkor világosan el kell határolódnunk, jelezni, hogy nem kérünk a segítségből, nem vagyunk egy csapat.

Még mindig jobb megsérteni egy jó szándékú idegent, aki nem tudja, hol a határ, mint besétálni egy bűnöző csapdájába.

Sárm és kedvesség

Ted Bundytól Harold Shipmanig jó sok sorozatgyilkosról tudjuk, hogy elragadó volt a modoruk, jó benyomást keltettek, mindig kedvesek és udvariasak voltak. Becker arra hívja fel a figyelmet, hogy a sárm és a kedvesség nem veleszületett dolog, ezért nagyon nagy hiba ezek alapján ítélni.

Túl sok részlet

Ha valaki egy felületes társalgásban elkezd zavarba ejtően sok információt szivárogtatni magáról, az mindig gyanús. Becker azt mondja, ez a leggyakrabban annak a jele, hogy még maga az idegen sem tartja hitelesnek, amit mond, hiszen tisztában van a saját hátsó szándékával, épp ezért próbálja annak illúzióját kelteni, hogy ezer éve ismerjük egymást, milyen sokat tudunk róla. A szakember szerint ez éppenséggel inkább vészjelzés legyen:

minél több a felesleges részlet, annál biztosabb, hogy az illető rosszban sántikál. Ilyenkor nagyon fontos tudatosítanunk magunkban a körülményeket: valaki túl rámenős egy randin, a sötét utcán sétálunk egy vadidegennel, stb.

Skatulyázás

Szerintem ez is sok nőnek ismerős: „á, egy magadfajta sznob nő biztosan szóba se állna egy ilyen egyszerű férfival, mint én” vagy „nem hinném, hogy érdekelne téged a szépirodalom” vagy „túl fiatal vagy te ahhoz, hogy erre emlékezz” –

a címkéző személy ezzel a módszerrel azt igyekszik elérni, hogy kötelességednek érezd bebizonyítani, hogy „te nem olyan nő vagy”. Veszélyes játék, amelyben ő irányít!

Uzsora

Az elkövetők gyakran azzal kerülnek hatalmi helyzetbe, hogy elérik, hogy az áldozat lekötelezve érezze magát. Felajánlja a segítségét, cserébe nyomul. Jó esetben csak kicsit csevegni akar, rosszabb esetben innentől nem lehet lerázni, hiszen „egy csapat vagytok”.

Kéretlen ígéret

Egy férfi segít (ha akarja a nő, ha nem) felvinni a szatyrainkat a lépcsőházban, és azt mondja: „Csak lerakom bent a cekkert, és már itt sem vagyok. Ígérem.” Megnyugtatásnak szánja, de valójában óriási piros zászló: szinte biztosan jelzi, hogy az illetőnek mögöttes szándéka van. Kizárólag a meggyőzés iránti vágyról tanúskodik, egyébként üres frázis. Na de miért is olyan fontos emberünknek, hogy meggyőzzön bennünket?

Becker azt tanácsolja, hogy ha valaki üres „ígéreteket” pufogtat, álljunk meg egy pillanatra, és erősítsük meg magunkat: „Igazad van, bizonytalan vagyok, hogy bízhatom-e benned, és talán jó okkal. Köszönöm, hogy rámutattál.”

A „nem” szó leértékelése

Nem kérsz italt a buliban, nem akarsz táncolni vele, nem szeretnél ismerkedni. Nem kéred, hogy segítsen cipekedni, nem akarod, hogy hazakísérjen. Ő viszont meg se hallja, hogy nem. Idézem Beckert:

„A nem olyan keményvaluta, amelyről nem szabad alkuba bocsátkozni, és aki nem akarja meghallani, az biztosan az irányításunkra törekszik. […] Ha hagyjuk, hogy valaki kimagyarázza a mi nem-ünket, azzal az erővel a homlokunkra is felírhatnánk, hogy te vagy a főnök.”

A szakértő szerint a legrosszabb, ha szép lassan egyre erőtlenebbül állunk ellen, és végül beadjuk a derekunkat. Tegyük fel inkább a kérdést magunknak: vajon miért próbál bennünket irányítani az illető?

  

Hallgass a megérzéseidre!

Ha valaki csak ennyit jegyez meg A félelem adománya című könyvből, máris lehet, hogy egyszer megmenti egy necces helyzetben. De őszintén ajánlom a könyvet mindenkinek, aki érteni akarja az emberi vészjelzőrendszer működését, az egyes elkövetők módszereit és azt, hogyan lehet jól reagálni egy-egy specifikus helyzetben az iskolai bullyingtól a párkapcsolati erőszakig.

Természetesen nem sugallja a szerző, hogy meg tudja oldani ezeket a helyzeteket – egy bántalmazó kapcsolatból kilépni nem könnyű, egy munkahelyi konfliktust megoldani hosszadalmas, sok embert igénylő feladat. Ugyanakkor ha mi magunk dekódolunk bizonyos jeleket, és tudjuk, miként vértezhetjük fel magunkat, máris sokkal jobb pozícióból indulunk.

Amint azt leírtam, az én követőm esetében működött Becker tanácsa. Később az egyik (férfi) kommentelőm részletesen leírt egy esetet, ami nem sokkal a bejegyzésem után történt: késő este a villamosról leszállva azt látta, hogy egy férfi meglepően határozottan megy egy picit becsiccsentett lány után. Eszébe jutott a bejegyzésem, és úgy gondolta, tisztes távolból követi őket, nehogy baj legyen. A lány egy idő után hirtelen megállt, a vadidegen férfi rövid kérdezősködés után – a lány nagyon is józan elutasító válaszát követően – lelécelt, az utca végéről pedig felmutatta két hüvelykujját a lánynak.

A kommentelő ezt az utca túloldaláról, tehát pár méterről nézte végig, és saját bevallása szerint most sem világos, mit akart a másik férfi, illetve mit akart közölni a feltartott hüvelykujjakkal. Ugyanakkor az intuíciója azt súgta, valami nem volt rendben, és ezért jelen volt, készen arra, hogy megvédje a lányt, ha szükséges. És nyilván sosem derül ki, mi történt volna, ha ő nincs ott.

Aki elolvassa ezt a könyvet, egészen biztosan másként tekint majd a „megérzéseire” meg a „rossz előérzetre”. A fülszöveg igazat mond: olyan, mint egy jó krimi, csak mellé elképesztően izgalmas elemzéseket is kapunk, és rengeteg mindent megértünk azzal kapcsolatban, mi miért reagáltunk így vagy úgy (akár számunkra is érthetetlen módon) bizonyos helyzetekben.

És ami a legfontosabb: megerősít abban, amit olykor a környezetünk roppant vehemensen igyekszik eltagadni. Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra!

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ljubaphoto