Válogatott eszközökkel

Léteznek olyan országok, amelyekben akár életveszélyes vállalkozás is lehet kiállni az alapvető jogokért, szembeszállni befolyásos, hatalmon lévő emberekkel, feltárni az igazságot, és megírni a közérdekű információkat. A legfrissebb nemzetközi mérések szerint azonban az utóbbi években nemhogy csökkent, hanem épp ellenkezőleg, nőtt azoknak az országoknak a száma, amelyekben a jogvédők nincsenek biztonságban, megnehezítik vagy egyenesen ellehetetlenítik a munkájukat.

A legnagyobb gond pedig az, hogy aggasztó hírek nemcsak az olyan rezsimekből érkeznek, mint például a kommunista Kína, ahol megtagadják a bebörtönzött újságíróktól a megfelelő egészségügyi ellátást, hanem a demokratikusabb országokból is.

A sajtószabadság megnyirbálásának eszközei pedig széles skálán mozognak, így az újságíróknak nem csupán kimondottan az erőszak veszélyeivel kell számolniuk, hanem az elbocsátás, a büntetőeljárás, a börtönbüntetés, a hamis vádak, a meghurcolás kockázatával, az öncenzúra kényszerével, és még hosszan folytathatnánk a sort. Egyre hangsúlyosabb a gazdasági dimenziója is, különösen Kelet-Európában és a volt Szovjetunió utódállamaiban – ezeken a helyeken például a tulajdonosi struktúrák gátolják a média szabadságát, és/vagy egzisztenciálisan próbálják ellehetetleníteni a független médiumokat.

Utóbbi ismerős lehet számunkra, hiszen ez történik ma Magyarországon is.

Erre a Freedom House 2017-es sajtószabadság-indexet vizsgáló elemzése is rámutat, de a jelentés hosszabban is kitér a helyzetünkre, ír egyebek között a hazai sajtószabadságot intézményesen felszámoló médiapiaci átalakításokról, a Népszabadság bezáratásától kezdve odáig, hogy hány lap került kormányközeli kézbe. Az áprilisi jelentés óta egyébként ez a kormánypárti „médiagömböc” még nagyobbra hízott. 2017 őszén ugyanis újabb felvásárlások történtek, ezzel a kormányzatot támogató személyekhez kötődő vállalatok megszerezték az utolsó, még megmaradt független megyei lapokat is – de ők tulajdonolnak több helyi hetilapot, egy nagy gazdasági lapot, egy tévécsatornát, és indult egy kormánypárti bulvárlap is. Az Andy Vajna tulajdonában álló Rádió 1 pedig folyamatosan vásárol fel helyi adókat, így szerezve egyre nagyobb országos lefedettséget.

A Népszabadság szerkesztősége 2016. október 8-án, a tüntetés előtt – Forrás: a Népszabadság Facebook-oldala

Mindeközben a független média maradékainak anyagi forrásai korlátozottabbak, mint valaha, hiszen az állami hirdetések főleg a kormánybarát orgánumokhoz kerülnek. A kormányzathoz közel álló orgánumok szerint viszont „nincs itt semmi látnivaló: Magyarországon a sajtószabadságot és a kiegyensúlyozott támogatást semmilyen veszély nem fenyegeti”.

Máshogy látják ezt az újságírók. Mármint azok, akik nem a kormánypárti orgánumoknál dolgoznak. Őket ugyanis a kormány évek óta negatív diszkriminációval sújtja: egyebek között nem hívják őket sajtótájékoztatókra, vagy ha nagy ritkán mégis, ott nem engedik az újságírókat kérdezni, és az is köztudott, hogy a miniszterelnök évek óta nem áll szóba a nem kormánypárti sajtóval. „Interjú” címén szinte kizárólag előre egyeztetett, a kormányzati sajtóiroda által megírt kérdésekre válaszol.

A Direkt36 újságírói, akik kimondottan oknyomozó-tényfeltáró munkát végeznek, elmondták a wmn.hu-nak, hogy a hivatalok, állami szervek/intézmények nem vagy a lehető leglassabban válaszolnak kérdéseikre, sokszor kihasználva az infotörvényben meghatározott maximális válaszadási határidőt még az egyszerű, nyilvánvalóan ennél rövidebb időt igénylő válaszok esetében is. Adatkérés során tapasztalták, hogy egy állami intézmény olyan irreálisan magas költségtérítést számolt fel az adatok összerendezéséért, amely az orgánum számára megfizethetetlen volt.

Egy másik, független sajtóorgánumnál dolgozó – szintén a neve elhallgatását kérő – újságíró pedig arról számolt be, hogy a közelmúltban szándékosan félrevezető válaszokat kapott egy kormányközeli médiacég sajtóosztályától, majd miután az anyag megjelent – és kiderült a tévedés –, a válaszokért felelős cég hitelrontásért beperelte a cikket jegyző újságírót, és az őt alkalmazó céget. A bíróságon végül bebizonyosodott, hogy szándékos félrevezetésről volt szó, amelyből a felperes ráadásul hasznot is akart húzni.

De akadnak a múltból még jócskán esetek, amelyek szintén a sajtó korlátozásáról szólnak. 2016-ban például a sajtó nem tudósíthatott a menekülttáborokról, és a mai napig több újságíró is ki van tiltva a Parlament épületéből. Fizikai atrocitásra is sor került, amikor a 444 tudósítójának, Halász Júliának a kezéből kicsavarták a telefonját, majd lerángatták a lépcsőn a nemzeti konzultációs fórum sajtónyilvános rendezvényen. És akkor még nem beszéltünk az olyan ijesztő jelenségekről, amikor a kormányhoz szorosan kötődő médiumok listát jelentettek meg olyan újságírókról, akik szerintük fenyegetést jelentenek Magyarországra.

Sokatmondó, hogy a Freedom House több elemzésében is egy lapon említi Magyarországot Törökországgal és Lengyelországgal. A legfrissebb, 2018-as tanulmányukban, azt írják, hogy ezek az országok – beleértve minket is – lehettek volna sikertörténetek is a demokráciát illetően. Mára viszont kiderült, hogy épp az ellenkezője történik: populista vezetőik – ki ki a saját ütemében – egy autoriter rendszer kiépítésén és megszilárdításán dolgoznak.

Keményebb módszerek

Míg nálunk viszonylag kesztyűs kézzel bánnak a sajtószabadsággal, addig Törökországban eggyel keményebb módszerekkel hallgattatják el a kormánykritikus hangokat. A 2016-os puccs óta az országban 150 sajtóorgánumot zártak be, a kormány, ha érdekei úgy kívánják, napokra blokkolja a közösségi oldalakat, és a kritikus újságírás már csak néhány helyen létezik. A jogvédők hozzávetőleg 165 bebörtönzött újságíróról tudnak, Aydın Engin, a Cumhuriyet sokat látott tudósítója, a Guardiannek pedig azt mondta, hogy a kormány akkora nyomás alatt tartja a török médiát, amekkorára eddig még nem volt példa a történelmük során. Az államfő máshogy látja a török sajtó helyzetét, Recep Tayyip Erdoğan ugyanis a „dolgozó újságírók napján” tartott beszédében úgy fogalmazott: „Törökország élen jár a sajtószabadság terén.” A Riporterek Határok Nélkül (RSF) friss adatai picit mást mutatnak, ami a sajtó valódi szabadságát illeti. Törökország ugyanis a 180 ország közül csupán a 155. helyen áll.

Aktivisták vonulnak a sajtószabadságért Isztambulban, 2011 novemberében – Forrás: cnn.com

És akadnak még szép számmal olyan országok, amelyekben a sajtószabadság olyan mélyre süllyedt, hogy az újságírás inkább halálos ítélet, mintsem hivatás.

Az RSF adatai szerint 2017-ben 65 újságíró halt meg a munkája következtében, ebből 39 médiamunkást gyilkoltak meg egyértelműen a foglalkozásukkal összefüggő okok miatt.

A legriasztóbb az, hogy a halálesetek majd ötven százalékában az újságírók nem fegyveres konfliktus sújtotta övezetben, hanem hivatalosan békés területen veszítették életüket, például Mexikóban vagy a Fülöp-szigeteken, főleg azért, mert korrupciós ügyek vagy szervezett bűnözői csoportok tevékenységének leleplezésén dolgoztak.

Ahol az újságírók élete veszélyben van vagy lehet, ott nyilván nemcsak a sajtószabadság került válságba, hanem az egyéb demokratikus értékek sem számítanak sokat. A liberális demokrácia egyik unásig emlegetett példája, Oroszország ehhez mérten nem finomkodik a problémás újságírókkal és médiumokkal: Vlagyimir Putyin uralma alatt drámaian csökkent a független sajtóorgánumok száma, és több újságírót is megöltek. Az RSF idei rangsorában Oroszország a 148. helyen áll 180 ország között, ami a sajtószabadság helyzetét illeti.

„Igazság, szabadság, jólét!”

Ez pedig már a világ legfiatalabb országának, Dél-Szudánnak a mottója, amire pont az ellenkezők igazak. A Freedom House listája szerint ez a világ legkevésbé demokratikus országa, és nem ritka, hogy az újságírókat elrabolják, megkínozzák, koholt vádakkal börtönbe zárják, vagy a legrosszabb esetben megölik őket. A Guardiannek egy névtelen forrás azt nyilatkozta: „Ha valódi cikkeket akarsz írni a szudáni helyzetről, azt egy másik országból kell megtenned. Mindaddig ugyanis, amíg Szudánban dolgozol újságíróként, követned kell a kormány utasításait, ha ragaszkodsz a munkádhoz és az életedhez.”

Tizenöt újságírót tartóztattak le Szudánban 2018. január 19-én – Forrás: rsf.org

Mexikóban pedig szó szerint sorra halnak meg az újságírók, így az sem meglepő, hogy az RSF szerint ez a világ legveszélyesebb helye számukra – Szíria mellett. Ebben az országban tényleg a legkeményebb eszközökkel – a fenyegetéstől kezdve a zsaroláson át az emberrablásig és a kivégzésekig – hallgattatják el azokat az újságírókat, akik túl mélyre ásnak. Egy mexikói újságíró, Hugo Cruz Ojeda arról beszélt az RSF-nek, hogy az üldöztetést a helyi állami vezetés irányítja, tehát a sajtómunkásoknak nem feltétlenül a drogkartellektől kell félniük, hanem a hatóságoktól és a politikusoktól. Munkája miatt kellett meghalnia Javier Valdez Cárdenasnak is, aki a szervezett bűnözés és a kábítószer-kereskedelem területén végzett tevékenységéről volt ismert. Halálával ő lett a tizenkettedik meggyilkolt mexikói újságíró 2017-ben. Ráadásul a gyilkosságok ügyében a legtöbbször ítélet sem születik – erre már több emberijog-védő szervezet is felhívta a figyelmet, ahogyan arra is, hogy a fenyegetett mexikói újságírók nem kapnak megfelelő védelmet. Annak ellenére sem, hogy 2015-ben életbe lépett egy éppen az újságírók védelmében hozott törvény.

Ám az üres szavak – legyenek azok leírva vagy kimondva – Mexikóban sem nyújtanak valódi biztonságot.

Farkas Edina Lina

Kiemelt kép: Getty Images/Onur Dogman/NurPhoto