Éppen kilenc évvel ezelőtt kezdtem el írni a blogomat, aminek viszonylag hamar sikere lett. Fél év után már egy online magazinnál dolgoztam, ahol rovatvezető, majd két évvel később főszerkesztő lettem. Szerettem, sőt élveztem, amit csinálok. Akkor azonban még álmomban sem gondoltam arra, hogy egyszer majd kiadják a könyve(i)m, vagy olyan helyre kerülök, olyan csapatba, mint ahol most alkothatok.

A rákom történetét közületek talán szinte mindenki ismeri. A korábbi betegségem első pillanatától kommunikálok arról, ami velem történt. Konkrétan, amikor megkaptam az áttétes méhnyakrákomról szóló diagnózist, 2013 decemberében, még ott, a kórházban (ahonnan nem engedtek haza az állapotom súlyossága miatt) megírtam a legelső bejegyzésem arra a másik online magazinra, amit főszerkesztettem. A dolog onnantól számomra történelem. A kitárulkozásommal olyan hangot sikerült megütnöm, ami sok százezer nőhöz ért el az elmúlt hét évben. Több rákedukációs előadás és kampány, és két erről szóló könyv van a hátam mögött. A WMN-nel közösen, két nagy cég támogatásával, éveken keresztül beszéltünk az olvasóközönséggel arról, hogyan lehet megelőzni ezt az egyébként könnyen gyógyítható betegséget, ami, ha időben kiderül, egy rutinműtéttel megúszható lenne. 

Nem volt olyan részlet, amiről ne írtam volna. Közben ez idő alatt szélesebb körben megismertek, mondhatni, közszereplő lettem, mégpedig olyan közszereplő, aki a személyes életének egyes részleteit is a közönség elé tárja. Ezzel együtt pedig nemcsak a siker, a több tízezer olvasó, és a hálálkodó, köszönőlevelek jártak és járnak, hanem még valami más is, amivel az első bejegyzésem megírásakor nem számoltam. 

Hogyan is számolhattam volna, hogyan is tudhattam volna előre, hogy nem fog mindenki szeretni, hogy nem mindenki örül majd a sikeremnek, ne adj' isten, a gyógyulásomnak (ilyen is volt), és nem mindenki ért egyet azzal, ahogyan arról kommunikálok, ami velem történt?

Vannak, akik simán csak unják, vannak, akik a rákedukációs munkám hitelességét vonják kétségbe, puszta haszonszerzésnek nevezve azt, de a legmesszebb azok mentek, akik azt feltételezték, nem is voltam rákos. Szívesen cserélnék bárkivel, ha lenne arra ígéret, hogy visszakaphatom a méhem, és semmissé válna az a számos tünet, amivel a mai napig együtt kell élnem. Nekem nem kell ez a sztori, de ha már ezt a sorsot kaptam, a saját elhatározásom szerint szeretnék dönteni arról, mit kezdek vele, és ebből nem engedek. Akinek ez nem tetszik, akik szerint unalmas, elcsépelt, sokszor elmondott, irritáló, túl kitárulkozó, azokkal nincs semmilyen dolgom.

De a döntés az enyém, a jogot pedig fenntartom életem végéig, akkor is, ha úgy döntök, soha többé nem akarok erről beszélni. 

A múlt héten megjelent egy magazinban egy nagyinterjú Annoni (Debreczeni) Zitával és a férjével, Gianni Annonival, akik először nyilatkoztak arról, hogy sok éve próbálkoznak az inszeminációval, de csak most, a tizedik beültetés lett sikeres. Zita hét hónapos terhes. A sok év alatt most először beszélnek arról, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül, mennyi sírás, veríték, lemondás áll az előtt, hogy most Zita végre anyuka, Gianni pedig apuka lesz. Jöttek is az örömködő hozzászólások, a rengeteg gratuláció, és a megerősítés abban, mennyien átélték már ugyanezt, vagy épp itt tartanak. A pár egyértelműen sok erőt ad azzal, hogy kiálltak a történetükkel – Zita azóta számos levelet kap, bár maga sem fogja fel teljesen, hogy ez a folyamat milyen erővel bír.

Pár napja viszont olvastam egy bejegyzést, amit azóta töröltek – éppen ezért nem is említem a szerzőjét, pontosan idézni sem tudom. A bejegyzés arról szólt, bárcsak ne lenne ez tabu, bárcsak az első perctől lehetne beszélni arról, ha nem jön össze a baba és beültetés szükséges, és még úgy sem sikerül. A szerzője arra is utalt, hogy rengeteg nőnek jelentene támogatást a tabumentesítésben, ha ismert emberek az első perctől vállalnák helyzetük nyilvánosságra hozását. A poszt bizonyos részeivel egyet is értek, viszont ez ennél bonyolultabb kérdés. Az illető nem véletlenül törölte utólag – számos ellenvélemény érte. Én pedig azt vallom, az ilyesmibe óvatos kritikával sem lehet beleavatkozni. Ezen az alapon én is mondhatnám a többi, hozzám hasonló betegségben szenvedőnek, hogy

gyere, állj ki ország-világ elé, ahogy én tettem, beszélj életed legnagyobb nyomorúságáról, pakold ki a tested összes részletét, tedd nagyító alá, csapd ki az asztalra a legbelsőbb szerveidet a lelkeddel együtt, hadd vizsgálja mindenki! Fogadd a szeretet, a részvétet, a sajnálatot és az utálatot, majd gyógyulj ki belőle vagy halj bele! 

Ezt egyszerűen nem lehet elvárni, nem, és kész! Ez a legbensőbb magánügy, és a legelemibb döntés, még akkor is, ha közszereplő vagy. Lehet, hogy Annoni Zita az egész életét a nagy nyilvánosság előtt éli, lehet, hogy megvan róla a véleményed – mert tudom jól, sokan pálcát törnek felette, vagy akárki felett, aki a képernyőn és újságokban szerepel, egy pillanatra sem belegondolva, mi igaz belőle –, de higgyétek el nekem, akkor sem dönthetünk helyette. 

Az új trend egyébként is az – és ebből bizony príma brand építhető –, hogy jól beszólunk a celebnek, ismert embernek vagy bárkinek, megy a balhé, az alázás (sokszor jogos érv, vagy tényleges kritika nélkül), gyűlnek a lájkok, a tapsvihar fülsiketítő, mert (és ezek nem az én szavaim, hanem egy tanult ismerősömé): „a lerohasztás vágya a közönségben hatalmas. Ez egy még ma is súlyosan sebzett társadalom, tele kárörömmel. Aki cinikus, vagy maga is beteg, könnyedén támaszkodhat erre.”

Szóval az van, hogy sokszor annyi sem marad nekünk, amennyi privát szféra mindenkit megillet – a minimum, amivel megszületsz. Mert ha közszereplő vagy, akkor bírálható vagy, bármit teszel, bárhová mész, kilépsz, fellépsz. Elmondhatják, hiszen te tártad ki, minek kellett, maradhattál volna kussban is, tűrjed, te kérted, ez jár együtt a népszerűséggel, azzal, hogy volt pofád siker- meg slágerlistákra mászni. Hiába örök kérdés a fejedben, hogy elég tehetséges vagy-e ehhez, jönnek a hangok, amik megmondják, hogy szar vagy, hagyd abba, nem jó, hánynak, okádnak, hiteltelenséggel, ostobasággal vádolnak, és minden mással is. Minden hájjal megkennek, aztán a zsírodat pecsenyévé sütögetik, te meg tűrd a forró olajban is, ezer fokon, amíg bírja a tüdőd, a szíved, és bele nem szakad, meg nem rokkan az elméd. 

Mert hát, közszereplő vagy, te választottad, beszélj a válásodról is, a terhességedről is, arról, hogy nem bírsz teherbe esni – és ha tényleg beszélsz róla, akkor pedig megkapod, hogy már nem tudod mivel felhívni magadra a figyelmet. Amúgy is kurva sokat keresel, és jó napot kívánok… Nincs jogrendszer, ami megvéd, és ha bárki más próbálja meg, az sem számít, mert csak újabb vádakra ad okot. Minden, amit csinálsz felhasználható ellened, még a magyarázkodás is, amivel időnként önmagad próbálod védeni.

Szóval csak vagy, többnyire egyedül, örülve annak, amit elértél, amiről egyébként nem is álmodtál. De még ez az öröm is csak félig jár neked, mert aztán eszedbe jut, amit nem is olvasol el magadról, de tudod, hogy ott van, és rájössz, mennyire igazságtalan az egész kib.szott uborkafa. 

Minden ember bírálható, én is bíráltam már másokat, jött is a kattintás. Könnyű kenyér volt, megundorodtam, abbahagytam. Mert olcsó hírnév ez, hát még az, amelyik csak kritikai álruhába bújik. A jogos kritika meg elvész így a szarban, ami rád zúdul…

…a végén már azt sem tudod, mi igaz belőled.

Hát, valahogy így érzem.

Szenvedhetek betegségben, felgyógyulhatok belőle, lehet az a másik tíz beültetés után végre terhes, de minden, ami közönség előtt történik a mennybemeneteled és a poklod lesz egyúttal. Jó választás nincs, csak valamennyire ésszerű. Olyan sosem lesz, hogy nem fogják basztatni egymást az emberek a bármiért is.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images