–

Szonja 15 éve dolgozik terepen: családok átmeneti otthonában, gyermekvédelemi területen, és egy időben szociális munkásként foglalkozott hajléktalanokkal is. Az állami és civil szférában egyaránt megfordult. Meglátása, hogy a szakma, az ágazat legalább olyan rossz helyzetben van mint az oktatás, az egészségügy. A rendszer azért is működik mert a benne dolgozó lelkes és munkájukat professzionálisan végző szakemberek sokszor erőn felül is teljesítve kiállnak magukért, az ellátottakért, elvekért, amiért ezt a hívatást választották maguknak.  

Meggyőződése, hogy a rendszer még azért nem omlott össze, mert vannak lelkes és professzionális szakemberek, akik a hátukon viszik a terheket. Amíg tudják...

Megkérdeztem Szonját, mit kívánna egy szociális munkás magának és a segítő ágazatnak. A következő tíz pont az ő helyzetértékelése alapján készült:

1. Méltó bért!

Emeljék meg az összes ágazatban dolgozó bérét, és az emelést ne pótlék gyanánt vezessék be (ez ugyanis bármikor visszavonható – a szerk.). A közalkalmazotti bértábla szerint ma egy átlagos, évek óta a pályán lévő diplomás szakember 120-130.000 forintot visz haza. Ezért sokan kénytelenek másod- és harmadállást vállalni, aminek következtében hamarabb elfáradnak, kiégnek. A munkaidő után nem mindig és nem minden esetben felejtik el az adott ügyet, problémát,hanem gyakran még a munkaidôn túl is a megoldásokon, lehetőségeken dolgoznak, gondolkodnak. Akár naponta beszélnek, találkoznak sokproblémás családokkal, súlyosan traumatizált emberekkel, amelyek önmagukban is fokozott terhelést jelentenek. A szociális segítő szakmában hatalmas a fluktuáció, ami azokat is megviseli, akiken segítenek. Így aztán szinte lehetetlenné válik a bizalmi viszony kialakítása...  

2. Életpályamodellt!

A szociális ágazatban dolgozók számára jó lenne, ha tudnák – csakúgy, mint a pedagógusok –, hogy honnan hová haladnak. Így lehetne tervezni, és már a szakma megkezdése előtt eldönteni, hogy ténylegesen ezt akarja-e az illető. 

3. A társadalom elismerését! 

A szociális munkásokról annyira nem tudja senki, mit csinálnak, hogy sokan azt hiszik, idősgondozók vagy közmunkások.

Azt, hogy valójában az élet hány területén vannak jelen, nagyon kevesen ismerik. Előremutató lenne a szakma „reklámozása", hogy a társadalom megértse, mit is csinálnak pontosan. 

4. Szupervíziót!

A segítő szakmát űzőknek szükségük van pszichés támogatásra a folyamatos mentális- és lelki terhelés miatt. A dolgozók munkaidő után nem felejtik el rögtön a problémákat, a sokszor kőkemény történeteket, hanem azon gondolkodnak, hogyan tudnának segíteni. Ez pedig hosszú távon felőrli az embert. A szupervízió elvileg kötelező, és mindenütt van, de a gyakorlatban sok helyen nem tudják megoldani, és ebben az esetben sincs semmilyen szankció. Van, ahol havonta egyszer két óra esetmegbeszélés jut nyolc emberre, máshol az igazgatónő barátnője a szupervizor – egyik sem túl hatékony módszer. Pedig az esetmegbeszélés sokat segít(ene) a szakembereknek. Az esetmegbeszélés mellett fontos a ventillálas is a szupervizió során, és az, hogy azt érezze a szakember, hogy nem egyedül kell vinnie a  felelősséget, hanem áll mögötte egy támogató, empatikus, felkészült rendszer, intézmény. 

5. Eszközöket! 

A szociális munkások kezében egyre kevesebb eszköz áll rendelkezésre, amelyekkel konkrét, valós segítséget tudnának nyújtani. Márpedig a társadalom egy része tényleg nagyon rossz helyzetben van.

A lakhatasi válságban levők esetében a valós megoldas az lenne ha szociális bérlakást és munkalehetőséget kapnának, ami kimutathatóan kevesebbe kerülne az államnak, mint az, hogy állami gondoskodásba kerülnek. 

6. A megrendült bizalom helyreállítását! 

Az elmúlt évek tragikus történetei, az elhanyagolások, abúzusok hatására az esetmenedzserek félnek, nehogy valami elkerülje a figyelmüket – ezért néha túlreagálják a dolgokat, és ott is beavatkoznak, ahol nem lett volna rá szükség. Az érem másik oldala, hogy a segítségre szoruló kliensek sokszor valós segítség helyett inkább fenyegetést kapnak az állam részéről. 

7. A szolgáltatások egységes elosztását! 

Budapesten országos viszonylatban még viszonylag jó a helyzet, de az ország más részein komoly gondok vannak. Az 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről kimondja, hogy a rossz anyagi helyzet miatt senkit nem lehetne kiemelni a családból. Ennek ellenére ez számos helyen előfordul. Ennek oka lehet az is, hogy csak bizonyos települési lélekszám felett kötelező gyermekek átmeneti otthonát fenntartani, így a kistelepülésekről a gyerekek gyakran kerülnek állami gondoskodásba. 

8. A törvények végiggondolását! 

A szegény embert lehet pénzzel zsarolni, de nem biztos, hogy azokon csattan a büntetés, akiken kéne. Erre jó példa, hogy bevezették: annak a gyereknek a családjától, akinek legalább 50 igazolatlan órája van, elveszik a családi pótlékot. A gyereket ugyan nem emelik ki, ott marad a szüleivel, testvéreivel, de a családnak sokkal kevesebb pénz jut arra, hogy eltartsa őket. Az emberminisztérium (EMMI) retorikája szerint kétféle ember van: az érdemes és az érdemtelen – tökéletesen illusztrálja ezt a fent vázolt büntetés. 

9. Pályaalkalmasságit és továbbképzést!  

Manapság viszonylag egyszerű bekerülni a felsőoktatási intézmények szociális munkás szakára. A felvételin nem vizsgálják, hogy valaki alkalmas-e segítő szakmára, vannak-e előítéletei, akár rasszista gondolatai is. Ezért a felvételi tárgyak mellett jó lenne azt is vizsgálni, megfelelő-e a jelölt. Emellett pedig ingyenes továbbképzésékre lenne szükség (mert a szociális munkások többségének nincs pénze a fizetős képzésekre, lásd. 1. pont – a szerk.), új módszereket megmutatni, tapasztalatcseréket tartani, átadni a jó gyakorlat elvét. 

10. Rekreációs lehetőségeket! 

Az államnak végig kellene gondolnia, hogy kiégett szociális munkásokkal akar-e dolgozni, vagy időnként inkább biztosít egy-egy ingyenes pihenést nekik, ha már a fizetésükből nem telik ilyesmire.

Olyan megoldásokat tudnánk elképzelni, mint például x számú – munkával töltött – év után, hosszabb, fizetett szabadság, sportbérlet – bármilyen megoldás, amitől a dolgozók úgy éreznék, megbecsülik őket, valamint a szolgálatot, amit a társadalomnak tesznek; és így nem menekülnek el az ágazatból. 

Eddig tartott a magyar szociális munkás tíz pontja. Szomorú, de Szonja azon gondolkodik, hogy külföldre költözik, mert a fizetéséből nem tud megélni, és hiába esküdött fel az egyetemen arra, hogy küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, és a maga erejével tesz a változásért, ezen ma már inkább csak nevetni tud. Vagy sírni.

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Carlos Ebert/Flickr