–

Aki nem „termel” a jóléti társadalomban, azzal mindig csak probléma van, ugye? A hajléktalanság, a munkanélküliség, a korlátozott munkaképesség csupa gondot jelent a mindenkori vezetésnek, a szociális háló pedig inkább szakadozott, mint fenntartó. Egyensúly nincs, a legnagyobb hősök azok a szociális munkások, akik szinte éhbérért az egész életüket a mások segítésébe pumpálják bele nap mint nap.

Az teljesen természetes, hogy nem mindenki születik erre a hatalmas feladatra, az már sokkal kevésbé, hogy ezeknek az embereknek minden áldott nap harcolniuk kell mások életéért, gyakran a bürokrácia ellenében.

Ők az igazi láthatatlanok, a láthatatlan hősök. Őket, és természetesen az utcán élő emberek sokféleségét mutatja meg a lehető legértelmezhetőbb módon A láthatatlanok című francia film, mely félig-meddig dokudráma, de egyúttal hártyavékonyan vígjáték is. Bár a vírus miatt sokat csúszott a magyarországi bemutató, a téma azonban semmit nem veszített aktualitásából, hiszen a hajléktalanság, a lakhatási nehézségek kérdése sajnos még jó darabig terítéken lesz. 

A történet alapját négy mindenre elszánt, soha meg nem alkuvó szociális munkás mindennapjai adja, akik kizárólag nők számára fenntartott nappali melegedőt működtetnek egy lerobbant gyárépületben. Lassan kibomlik a kép: majdnem minden hozzájuk érkezőt ismernek már rég,

figyelnek rájuk, meghallgatják a gondjaikat, és finom oldásként –az elképesztően nyomasztó helyzet ellenére – sokszor velük nevetnek.

Ezeknek a nőknek lehetőségük van lezuhanyozni, enni kapnak és tiszta ruhát, meg persze némi nyugalmat, ahol saját maguk lehetnek. Ám szigorúan csak nappal. Erre van engedélyük, semmi másra. Aztán persze erre sem lesz, mert különféle költségvetési indokokkal, teljesen fals kifogásokkal megvonják az intézménytől azt a kevés támogatást is.

Be kell hát zárni, és minden általuk felügyelt élet felelősségét hátrahagyva tovább kellene lépniük. Tovább is lépnek. Csak természetesen nem úgy, ahogy egyszerűbbnek tűnik. Mindent kockára téve elkezdenek a törzstagokkal immár éjszakai szállásként is működni, közben pedig megpróbálkoznak a lehetetlennel: felmérik, ki, hol tudna elhelyezkedni, workshopokat, állásinterjúkat szerveznek, önéletrajzokat állítanak össze, videókat forgatnak, pszichoterápiás csoportokat tartanak, kifestik, csinosítják őket, megláttatják bennük újra a nőt, a szerethetőt. 

Azonban ott van az érem másik oldala is. Mert ugyan tényleg a végkimerülésig hajszolják magukat, ám ez a munka temérdek örömet és boldogságot is ad, miközben valós szövetséget kötnek a befogadott nőkkel. A társaság teljesen vegyes: középkorú vagy annál idősebb, különféle előéletű nő között a kisiklott sorsú irodalmáron át a pszichés betegségekkel, függőségekkel, önmagával és a világgal küzdő, megannyi országból érkező asszony élete bomlik ki előttünk.

Olyannyira valós és élethű a filmbéli ábrázolás, hogy a szerepeket javarészt nem  is színészek, hanem valóban hajléktalan nők alakítják, bár nem mindenki a saját történetét játssza el. Ennek ellenére egyszerre szívszorító és felemelő látni a valós emberi sorosokat a „sokzacskós”, fáradt arcú, lemondó tekintetű, gyakran harcra kész alakok mögött.

A segítségükkel így kozmetikázatlanul nézhetünk be abba a világba, amiről a társadalom jelentős része hallani sem akar. Csakhogy ebben a „valóságshow-ban” nem feszes seggű és felvarrt mellű csajok mutatják meg, hogy mi a maximum, amit ki tudnak hozni magukból, hanem teljesen lenullázott, önértékelésük utolsó szálaiba kapaszkodó nők próbálják újra felfedezni a régi önmagukat, és valamiféle jövőképet találni.

Vagy csak szállást, némi megélhetést, és egy kicsit feljebb emelt fejet. A szociális munkások pedig tényleg minden tőlük telhető segítséget megadnak, minden fűszálba belekapaszkodva segítik őket ebben.

A film egyik leginkább szívszorító, mégis legszebb szála annak a férjgyilkos asszonynak (az amúgy valós) története, aki a börtönben megannyi szakmát tanult ki, és bármilyen kidobott elektronikai eszközbe újra életet tud lehelni. Vele akár könnyűnek is tűnhetne a munkakeresés, az újraintegráció, csakhogy a fáradt, mélyen barázdált arcú nő nem képes hazudni. Így aztán minden állásinterjún részletesen elmeséli, hogy ő börtönben volt, mert megölte a férjét, aki évtizedeken át bántalmazta őt minden lehetséges módon. Az állásinterjúk természetesen ezek után nem sikeresek, viszont ez az amúgy néha nagyon finom humorral kezelt szál felvet egy másik rettentő fontos kérdést, amivel szintén nem foglalkozik a többségi társadalom: a családon belüli erőszak kérdését. Hiszen hiába védettek jogilag az érintett nők, ha tisztán látható, hogy ez önmagában nem képes megmenteni sokuk életét, lelki és testi épségét. A legtöbbjük fájdalma és sérülése pontosan annyira láthatatlan a világ számára, mint a hajléktalanok vagy a segítőik történetei.

A filmet átszövi egyfajta finom, nem túl erőltetett, igazi franciás humor, aminek köszönhetően emészthetőbbé és fogyaszthatóbbá válik ez a súlyos téma. Ugyan sokan épp ezt kérik számon a film készítőin, de tegyük a szívünkre a kezünket: a nézőközönségnek vajon szüksége van egy százperces filmre, amiben hajléktalanok játsszák el a kilátástalan sorsukat és nyomorukat mindenféle felemelő pillanat nélkül? Na, ugye.  

Pont annyi humor van benne, amennyi kell ahhoz, hogy az így is nehéz témával tömegek legyenek képesek szembesülni, ne fordítsák el a fejüket, hanem érezzék, akár rajtuk is múlhat egy-egy ember sorsa.

Ha valamivel, ezzel biztosan szembesülni fog, aki megnézi. De osztozni is képes lesz azoknak a szociális munkásoknak az örömében, akik végül hatóságilag bezárt helyük bejáratánál olyan nőket engedhetnek útjukra, akik nyílt tekintettel, büszkén, magukat és képességeiket immár többre tartva hagyják el a menedékhelyet. 

A magyarországi szociális munkások a vetítések során mind könnyek között ismertek rá saját életükre, küzdelmeikre és sikereikre, aminél jobb ajánlás talán nem is létezik.

A „láthatatlanok” köztünk élnek, a mi felelősségünk is, hogy észrevegyük, segítsük őket. Hogyan? Szerintem a film képes megmutatni a segítségnyújtás lehetséges útjait. Nem kell mindenkinek „Teréz anyává” válni, elég csak kinyitni a szemünket végre, és máris látni fogjuk az utat.

Marossy Kriszta