Az egyik percben a két gyerekemmel a kanapén ülve „best of tacskós” videókat nézünk, miközben kissé rezignáltan a holnaptól kezdődő Covid-vesztegzárat helyezem el közepesen reménytelenül a fejemben. Nem mellesleg, a feleségem tüneteiből próbálom kiolvasni, hogy beütött-e már nálunk is a korona, hiába tartottunk be mindent és érintkeztünk alig valakivel ebben a kissé elhúzódó, szünetekkel tarkított, bizonytalan helyzetben.

A következő percben pedig már rendőrautók szirénái üvöltenek mindenhol a környéken, a Facebookon elkezdenek ömleni a „biztonságban vagyunk” posztok a barátainktól, az ismerőseinktől, a lányom iskolai WhatsApp-csoportjában jönnek a „holnap nem megyünk iskolába” üzenetek, a híroldalakon agyrém információk fegyveresekről, lövöldözésről, magát felrobbantó terroristáról, túszejtésről a Mariahilferen,

metrómegállóba dobott gránátról, videó az ismerős utcán hidegvérrel agyonlőtt férfiról, talán száz méterre onnan, ahol nemrég a fiammal sétáltunk.

Visszaülünk a kanapéra, meredten bámuljuk az ORF képein a rendőrautók tucatjainak kék fényében úszó Schwedenplatzot. Hideg veríték kezd csorogni a hátamon, ahogy a máskor vérkekec Armin Wolf és Tarek Leitner (az ORF ikonikus híradósai – a szerk.) a legudvariasabb hangon kérdezik a belügyminisztert a dolgok állásáról.

Ez nem lehet a valóság, Bécsben az idő is lassabban telik, itt – a híres mondás szerint - minden ötven évvel később történik, mint máshol, köztudottan még a világvége is.

Hát most lelassul az idő rendesen, lepereg az életünk filmje, az Aranykéz utca, a fojtogató érzés a zsúfolt párizsi metróban nem sokkal a londoni robbantások után, és a már itt, Bécsben megélt fokozott rendőri készültség a 2016-os karácsony környékén, a berlini terrorista akció után.

A fiam multitaskingol, tucatnyi online csatornán próbálja összerakni a hiteles képet, közben az osztálytársaival csetel, holnap még lenne egy osztályfőnöki órájuk az induló digitális iskola hogyanjáról és mikéntjéről,

én csak fulladozom, nem jutok se levegőhöz, se szóhoz.

Hirtelen groteszk módon lényegtelenné válik minden, amin az elmúlt hetekben, napokban idegesítettük magunkat. Hogy a körmös és a fodrász miért maradhat nyitva, és a konditerem miért nem. Hogy biztos az egész második lockdown a pojáca Kurz kancellárba szerelmes néppárti szimpatizáns nyanyákra van szabva, ők bezzeg továbbra is járhatnak misére, beülhetnek a pletykalizátor búrája alá, reszeltethetik a karmaikat. Ahogy beszűkülő tudattal bámulom a Krone címlapját a telefonomon, akárhogy próbálok belecsimpaszkodni, egyre üresebben kong VdB elnök úr tegnapi vesztegzár-specifikus szózata a néphez együttérzésről, kölcsönös tiszteletről és a szolidaritásról.

Közben biztonságban hazaért az utolsó bécsi barátunk is, megnyugtattam minden kedves magyarországi, máltai és kaliforniai aggódót, hogy ki sem mozdultunk egész nap.

Azon morfondírozom, hogy biztonságosabb-e a lakás, ha kulcsra zárom a bejárati ajtót, amit amúgy soha nem szoktam megtenni. A fiam török és szír osztálytársai aggódnak a WhatsApp-csoportban, hogy az ilyen őrültek miatt rájuk, a beilleszkedett muszlimokra is mindig rossz fény vetül.

Ez mind igaz. És ennek a másik oldala is az – mondom –, hogy amikor ötven török fiatal randalírozik egy katolikus templomban a Favoritenben (Bécs 10. kerülete – a szerk.), azzal is szembe kellene nézni, azt is helyre kellene tenni, nem bagatellizálni, ahogy azt sajnos nemcsak a muszlim közösség, hanem meglátásom szerint az osztrák kormány is teszi.

Bécs normális esetben nyugodt, élhető, nem konfrontatív hely. Talán túlságosan is az.

Nyolcszáz év történelmének tehetetlenségi nyomatéka a legnagyobb világfelfordulások közepette is hihetetlen folyamatosságot adott ennek a városnak. Racionálisan sokszor nem is nagyon lehet megmagyarázni az olyan elég skizofrénnek tűnő jelenségeket, mint amilyen például a Habsburg-romantikával leöntött köztársasági, polgári, munkásmozgalmi öntudat. Recseg-ropog persze, mint az integráció, de nagy általánosságban azért működik.

Mégis, ami tegnap éjjel történt, annak a legordenárébb vészcsengő hangjával kell felébresztenie a vezetőinket és a társadalmat is.

Voltak előjelek. A 2018-as törökországi elnökválasztás idején aktivizálódott ausztrotörökök, az osztrák börtönökben radikalizálódott iszlamisták, az idén júniusi verekedések a kurdok és a törökök között, a grazi zsinagóga elleni augusztusi támadás, a minapi templomi randalírozások a Favoritenben és a Stephansdomban. Megoldatlan integrációs feladatok tömege, amik nemrég kormánykoalícióba navigáltak egy nyíltan szélsőséges pártot, amelynek politikusai persze hatalomban ugyanúgy csak a szavak szintjén léptek fel a közismert problémák ellen, mint idáig szinte minden osztrák politikai erő.

Ausztriát is lefárasztotta, stresszelte és meggyengítette a koronajárvány. Együttérzésre, kölcsönös tiszteletre és szolidaritásra lenne szükség, miközben hónapok óta gyanúsan nézünk egymásra a maszkok pereme felett, számolgatjuk, bírjuk-e anyagilag, egészségileg, idegileg. Soha még, amióta itt élünk, ennyire nem volt szükség arra, hogy a Bundesregierung a sarkára álljon, és határozottságával, tettrekészségével és a PR-kormányzástól messze eltávolodva visszaszerezze az emberek bizalmát, amiből rengeteget vesztett az elmúlt hónapok töketlenkedésével.

Soha még ennyire nem volt szükség arra, hogy egymásba kapaszkodjunk, és hangosan kimondjuk, hogy nem engedünk a félelemnek, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy visszaszerezzük a nyugalmunkat. Bécs erősebb a félelemnél, Bécs erősebb a gyűlöletnél!

Szabó Ákos

Kiemelt kép: Rendőrök a lövöldözés helyszínén, Bécsben, 2020. november 2-án – Getty Images/Michael Gruber