Legalább idén nem iszol annyit, hogy elhagyd a műfogsorod, fiam! – Az elmaradó Oktoberfest margójára

–

Vállon alvó részeg bőrgatyás

Egy pár mondat elöljáróban a viszonyomról az Oktoberfesttel kapcsolatban, aztán jöjjön a sztori meg az érdekességek. Szóval alapvetően pár dolgot kifejezetten nem szeretek az élet nyújtotta lehetőségek közül, és ebben benne van a rettenetes tömeg, a sramlizene, a vidámpark, a lépten-nyomon okádó emberek látványa, és mindez együtt sem teszi ki azt az utálatot, amit a sör iránt érzek. Így adta magát, hogy olyan tíz éve, amikor a férjemet elkísértem egy müncheni tárgyalásra, egy szép, parkban sétálgatós, csilles nap után bedobta nekem, hogy két jó barátja is ott van, és ha már így esett, ugorjunk el az Oktoberfestre!

Egyetlen reménysugár villant át az agyamon: hogy még csak szeptember vége volt, de hamar kiderült, hogy már akkor elkezdődik a mulatság, hogy a közönség ne fagyjon meg, és az időjárás miatt ne essen vissza a forgalom. Nem volt mit tenni, mentem. A fiúknak örültem, a sátorban lenyűgözött a pincérnők profizmusa, amivel tíz-tizenkét, darabonként egyliteres korsóval szaladgálnak egész nap. Az már sokkal kevésbé, hogy a mögöttem lévő padon ülő, kicsit sem intakt személy az est egy adott pontján kicsekkolt, rám dőlt háttal, és a vállamon szenderedett mély álomba.

Közben kiderült, hogy nincs más ital, csak sör. Semmi más! Fél órás könyörgés után, megvető pillantások közepette kihoztak nekem egy pohár vizet, és onnantól „csapathattam” én is.

Még egy fél órát hagytam rajtam pihenni a megfáradt hátszomszédot, aztán inkább nekiindultam a terepet átfésülni egyedül. A jutalmam végül egy vattacukor lett, aminek elfogyasztása közben felmértem, hogy soha nem látott vidámpark „fícsörök” vannak, amikre még éjszaka is tömegek állnak sorba, és a tyúklépésben haladás közben meg tudtam figyelni a detoxikáló állomásokhoz tartozó begyűjtők profizmusát. Messziről kiszúrták, hogy ki jár emberi teljesítőképessége határán, és érdekes szerkezetű kis „toszigáikkal” mögé álltak, nekitolták a térdének, amitől hátrafeküdt a furcsa felnőtt-babakocsiba az ittas alany, és már eresztették is le a minden oldalról védő műanyag fóliát, hogy szállítás közben ne a tömeget hányja le a delikvens.

Detox-állomás több is van kihelyezve, úgyhogy, ha valami haver eltűnik, nem érdemes mobilon hívogatni, elég csak az állomásokat végigkérdezni.

A történet eddig olyan, hogy én ugyan nem kaptam kedvet a visszatéréshez, de most, ennyi idő elteltével kifejezetten jólesett kicsit kutakodni az emlékekben.

Ki gondolná, hogy egy királyi esküvőből nőtt ki az egész?

Hát, nem egy új keletű rendezvény, az már biztos, hiszen először 1810. október 12-én rendezték meg. Ekkor kötött I. Lajos király házasságot Terézia Sarolta szász hercegnővel, és a jeles alkalomból meglehetősen nagyvonalú gesztusként meghívták München egész lakosságát. A városfal melletti mezőn, (a később a feleségről elnevezett) Theresienwiesén (Terézia-mező) pedig a nép és önmaguk szórakoztatására egy óriási lovasversenyt is rendeztek. Az eseménysorozat olyan jól sikerült, hogy a következő években megismételték, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal a mai napig változott és alakult. Elég sokat, mert lovat én már nem láttam, pedig alapvetően sporteseményként került be a köztudatba. (Megjegyzem, ma is az, csak éppen egészen másból űznek sportot.)

A királyé, a városvezetésé vagy a népé?

A lóversenypálya mellé lassanként mászókákat, tekepályákat, libikókákat építettek, és 1818-ban felállították az első körhintát is. Az eseményt elárasztották a sorsjegyárusok és a nép – újra meg újra, minden évben. A körhinta felállítása után a müncheni városvezetés kapta meg a fesztivál szervezésének jogát, és ettől kezdve éves program lett. Kivéve a mostanival együtt huszonöt olyan évet, amikor vagy napóleoni háborúk dúltak, vagy éppen kolerajárvány tört ki (kétszer is), vagy a porosz–osztrák háború tett be a mulatságnak. Az első világháború miatt, 1919-1920-ban csak egy kisebb őszi fesztivált rendeztek meg (az inflációs problémák miatt), és természetesen a második világháború hat éve is elmosta az eseményt.

1950 óta viszont nem lehet ám csak úgy megkezdeni a vedelést! Sőt, kifejezetten kegyeletsértéssé vált. Ekkor történt ugyanis először, hogy az akkori főpolgármester egy söröshordó csapját egy kalapács segítségével leütötte, és ezzel nyitotta meg az össznépi ivászatot. Ez a szokás máig tarja magát, azaz reméljük, jövőre is így történik majd, mert most a Theresienwiesén éppen egy Covid-szűrő állomás áll ott, és nem venné jól ki magát egy csapra verés… 

Az ötvenes évek óta fejlődött az Oktoberfest a világ egyik legnagyobb népünnepélyévé, amit a későbbiekben elég megdöbbentő adatokkal is szemléltünk.

Politika a sörben

Természetesen mindig az éppen regnáló hatalom „használta” a maga nyakatekert módján a fesztivált, hiszen itt aztán valóban meg lehetett szólítani az egész várost és környékét. Volt, hogy rövid időre baloldali mozgalmi fészekké vált, de olyan is, hogy a hitleri Németországban elsőként innen tiltották ki a zsidókat, amivel egyértelművé tették a helyi közösségből való kirekesztettségüket. Nem mellékesen a nácik is kísérleteztek az Oktoberfest saját képükre formálásával, és Ausztria megszállását követően átkeresztelték Nagynémet Népünnepéllyé. Ám hosszú távon a nácizmus sem volt képes kisajátítani az ünnepet, ami a mindenkori népé maradt, bár a tragikus múltat a mai napig cipeli a vállán.

Éppen úgy, mint az 1980-as bombamerényletet: szeptember 26-án egy bomba robbant a főbejáratnál, tizenhárman meghaltak, több mint kétszázan megsebesültek.

A világ azóta sem lett biztonságosabb, így egyre szigorúbb ellenőrzéseken kell átesnie a belépő vendégeknek: nincs hátizsák, és mindent átvizsgálnak már a metróból való kiszálláskor is.

Oktoberfest számokban és furcsaságokban

Az Oktoberfesten kizárólag a müncheni sörfőzdék, a Spaten-Franziskaner-Bräu, az Augustiner, a Paulaner, a Hacker-Pschorr, a Hofbräu és a Löwenbräu söreit lehet árusítani és abból sem akármilyet, hiszen erre az alkalomra különleges sört főznek: az úgynevezett Wiesnbiert, ami nagyobb alkoholtartalmú a szokásosnál. Tizennégy nagy (óriási) és tizenöt kisebb sátorban másfél másodperc alatt kell a kizárólag egy literes kancsókba csapolni a söröket, amire csak gyakorlott és igen erős bajor asszonyok képesek. Az erő azért fontos, mert egyszerre rengeteg kancsóval közlekednek döbbenetes ügyességgel a tömegben.

A kancsókat egyébként minden évben sátranként, azaz sörgyárakként újratervezik, az eltulajdonításuk pedig bűncselekménynek számít.

Ma már nehezen is tudnánk kivinni az óriási üvegeket a „kistáskában”, de azért a férjemék ’91-ben huszonhét korsóval és egy „nem emlékeznek, honnan jött” óriási plüsselefánttal indultak neki Ladával a visszaútnak, három ott töltött nap után. A dolog büntetőügyi része azóta elévült, ők fiatalok voltak, én meg alig bírtam minden költözésnél kidobni egy-egy korsót… De hogy bírtak ott annyit időt eltölteni?! Amúgy meg… hol az elefánt? Több kérdésem nincs.

És ha már a számoknál tartunk, akkor a tavalyi (amúgy nem a legjobb év) pár adatán érdemes elmerengeni kissé: 42 hektáron összesen 6,3 millió látogató 7,3 millió liter sört ivott meg, őket nyolcezer állandó és ötezer alkalmi személyzet szolgálta ki. A sörárak 10.80 és 11.80 euró között mozogtak, és a megnövekedett vizelési kényszer okozta problémákat nagyjából egy kilométernyi álló és ezernégyszáz ülő vécé enyhítette.

Az egyik legizgalmasabb helyszín pedig a talált tárgyak osztálya, ahol csak tavaly majdnem négyezer dolgot adtak le. Vannak igazi ínyencségek is a szokásos mobil, pénztárca, több ezer kulcs, útlevél és irat között: néha-néha felbukkannak jegygyűrűk (ajjajjaj), műláb, teljes fogprotézisek, de volt olyan év is, amikor egy egész sírkövet hagytak hátra a bulizók… Nem akarom tudni!

Annak ellenére, hogy ha nekem sok időt kéne eltöltenem ott, akkor biztosan kérném az azonnali temetésemet, azért láttam boldogan vigadó tömeget, és hiába a rengeteg külföldi, kifejezetten jó érzés volt nézni, hogy a helyiek népviseletbe öltözve ünnepelnek, kikapcsolnak és magukénak érezhetik a fesztivált. Reméljük, jövőre újra! (Halkan jegyzem meg, hogy ennél csak azt remélem jobban, hogy mi meg a mieinket…)

Marossy Kriszta