Először is, megértem, hogy mindenki frusztrált, és csak túl akar lenni ezen. Tudom, hogy milyen érzés, amikor az összes terved és a jövőd a szemed előtt omlik össze. Most mind ezt érezzük. Lassan másfél hónapja élünk bezártságban, a boltba is óvatosan, maszkban megyünk le, és jobbról-balról azt hallgatjuk, hogy aki csak teheti, maradjon otthon. Kiürültek az utcák, és betegeket küldenek haza a kórházakból, hogy legyen hely a vírusfertőzötteknek. Egyértelmű, hogy mekkora veszélyt jelent ez a fertőzés, naponta olvassuk a beszámolókat a súlyos állapotú betegekről és a halottakról. Igaz, egyelőre nem kiugróan magas számban,

de ha több tízezer embernek nem adunk más választást, mint azt, hogy elhagyják az otthonukat, és ahogy tudnak, jussanak el vizsgázni, szinte garantált, hogy többen lesznek az áldozatok.

Talán nem a gyerekek között. Talán. De gondolnunk kellene a tanárokra, a gyerekek családjára is, akiket legalább akkora veszélynek teszünk ki ezzel, mint az érettségizőket. 

Nem tartom elfogadhatónak, hogy arra kényszerítjük emberek tízezreit, hogy válasszanak az egészségük és a továbbtanulásuk között. Ezekkel a „feltételekkel” legalábbis biztosan nem. Önmagában véve az ötlet, hogy menjünk be, és írjuk meg, nem ördögtől való, – hiszen nyilván az lenne a legkényelmesebb megoldás, ha akkor tudnánk megírni az érettségit, amikorra számítottunk rá. Viszont ehhez olyan feltételeket kellene biztosítani, hogy a lehető legkisebbre csökkentsük a fertőzés veszélyét. Egyelőre úgy látom, hogy ez a terv ezekről nem ejt szót. Biztos vagyok benne, hogy a döntéshozók nem rosszindulatból jutottak erre a megoldásra, ám alig több mint két héttel a vizsga előtt sem kaptunk részleteket, csak ígéretet, hogy majd lesz ilyen. Enélkül lehetetlen mérlegelnünk a helyzetet, és megfontolt döntést hoznunk.

Vajon kötelező lesz a dolgozatok megírása után a két hét karantén? Lesz lázmérőzés, szűrés a vizsga előtt? Vagy tesztelési lehetőség azoknak, akik utána azt gyanítják, hogy megfertőződhettek? Tudunk lakhatást és utazást biztosítani azoknak, akik nem a saját lakhelyük közelében írják az érettségit?

Vagy azoknak, akiknek utána nem lenne biztonságos visszamenni a családjukhoz, idős vagy beteg rokonaikhoz? Vagy ők szimplán ne érettségizzenek, és mondjanak le idén a továbbtanulásról? Persze lehet menni jövőre is, de ezt a „ha nem tetszik, így jártál” mentalitást nem tartom túl segítőkésznek.

Amikor ezt mondom, mindig megkapom, hogy „akkor mi lenne jó megoldás, találjam ki”! Erre először az a válaszom, hogy egyáltalán nem a tizenévesek feladata megoldani ezt a helyzetet, hanem a kormányé, azon belül is az oktatásügyé. De ennek ellenére is mi, érettségizők számtalan ötletet mutattunk már be. A Lauder Javne gimnázium diákjai például egy teljes, kidolgozott javaslatot is készítettek, amit ezek szerint nem vettek figyelembe a döntéshozók. Vagy ha a diákságra nem akarunk hallgatni, csak nézzünk körül a környező országokban, és válogassunk az ő megoldásaikból. Sok helyen az év végi jegyet kapják a diákok, van, ahol a tanár személyesen értékeli a tanulókat, és olyan is, ahol szintén megírják az itthon is tervezett szétültetős módszerrel, mivel ott már lecsengőben van a járvány. Ehhez azonban nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen helyeken tízszer-hússzor annyit tesztelnek, mint nálunk, viszonylag reális képük van arról, hogy hányan lehetnek betegek, miközben mi még mindig a számokkal trükközünk. Szóval van megszámlálhatatlan lehetséges út, amiből választani kell és lehet.

Be kell valljam, én sem tudom, mi a legjobb. Személy szerint az év végi jegy és a szétültetés kombinációját tartottam volna a legjobb ötletnek, azaz a tanárok ajánlják meg az év végi jegyet, vagy a négy év átlagát, és akinek ez nem felel meg, az írja meg a dolgozatot. Ezzel minimalizálni lehetne a vizsgázók számát, és nem lehetetlenítenénk el például a külföldre jelentkezőket sem, akik sok esetben mindent az érettségire tettek fel.

Emellett persze muszáj biztosítani a későbbi vizsgaidőszakokban való ingyenes megírás lehetőségét azoknak, akik mégsem mernék kitenni magukat és családjukat a járványnak, és vállalják, hogy inkább halasztanak. (Ez most úgy néz ki, meglesz, ám a választást megnehezíti, hogy semmilyen részletet nem árultak el arról, mi lesz azokkal, akik így döntenek.) Az év végi jegy százalékká váltása okozna némi gondot, de ezt is ki lehetne kerülni, ha a jegy mellé a tanár ajánl százalékot, vagy kicsit megváltoztatjuk a felvételi ponthatárokat. Ez amúgy nem is példátlan vagy kivitelezhetetlen ötlet, hiszen 2005-ben, amikor kiszivárgott a matematikaérettségi feladatsor, a diákok választhattak a jegy és az érettségi megírása között, és senkinek semmilyen hosszú távú hátránya nem lett belőle. 

Nyilván erre lehet azt mondani, hogy így milyen könnyű lenne az idén érettségizőknek, és tegyék le ők is csak „rendesen” a vizsgát! Kicsit olyan ez, mintha ezek az emberek elfelejtenék, hogy ez rohadtul nem egy „rendes” helyzet.

Nem egy diáknak nehezítette meg iszonyatosan a felkészülést a vírus és a távoktatás, sok iskolában az ismétlésig sem jutottak el, és a statisztikák azt mutatják, hogy a tanulók ötöde számára elérhetetlen az online iskola.

Budapestről, egy jól felszerelt suliból is nehézségekbe ütköznek a gyerekek (több barátomnak többször annyi feladata lett most, mint a normális rendszerben), képzeljük csak el, mi történik a kisebb, szegényebb régiókban, ahol a távoktatás sok esetben megoldhatatlan feladatnak bizonyult. 

Még az én hihetetlenül kiváltságos helyzetemben is bizonytalan a tudásom, mivel világéletemben korrepetálásra szorultam bizonyos tárgyakból. Most is erre építettem a felkészülést, aminek a karantén teljesen keresztbe tett, és így a legintenzívebb időszakban egyedül kellett készülnöm. Kapok segítséget online, és a barátom is készségesen gubbaszt mellettem, amíg ideg-összeroppanást kapok, de azért az nem ugyanaz.

A bizonytalanság lelki oldaláról már nem is beszélve. Van barátnőm, aki minden reggel izzadva, rettegve ébred, mert évek óta erre készül, és egy hónapja fogalma sincs, hogy kárba vész-e a munkája. Van, aki az érettségin amúgy nem aggódna, de annyira félti a szüleit, a nagyszüleit, hogy teljesen felemészti a stressz.

Van, aki most annyi emberrel lett összekényszerítve, hogy esélye sincs elvonulni és nyugodtan tanulni. Olyat is ismerek, aki most az orvosként dolgozó szülei helyett vigyáz napközben az otthon ragadt kistestvéreire.

A különböző tanulási rendellenességekkel küzdők pedig, akiket már jól ellehetetlenítettek a Taigetosz-törvénnyel pár éve, most még mélyebb szakadékba lettek lökve.

Összességében, a vírus miatt sokkal több érettségizőt ér hátrány, mint ahányan esetleg kedvezőbb helyzetbe kerülnének egy „könnyebb” érettségivel, azoknál, akik évekkel ezelőtt „rendesen” levizsgáztak.  

Igen, a koronavírus mindenkinek borzalmas. Emberek veszítik el a munkájukat, családok szakadnak szét, és álmok mennek füstbe nap mint nap. Vannak, akik már sosem fognak ismerni egy vírus utáni világot. A diákság helyzete nem egyedi, de higgyétek el: nekünk is bőven kijutott a szenvedésből, nem jobban és nem kevésbé, mint másoknak. Tudjuk, hogy ebben a helyzetben nincsen jó megoldás, egyedül kisebb rossz létezik. Bármilyen döntést is hozunk most, az életünk bármilyen területén, fel kell készülnünk arra, hogy igazságtalan lesz, hogy valaki megszívja. De az biztosan nem jó megoldás, hogy emberek tíz- és százezreit tesszük ki egy életveszélyes betegségnek, aminek jelenleg az egyetlen ellenszere az, ha a minimálisra csökkentjük a szociális érintkezést.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció