A természetvédelem nem csak a jegesmedvékről szól – Képriport a természetvédelmi őrszolgálat munkájáról a Bükki Nemzeti Parkban

–

A Mátrai és Tarna-Lázbérci Tájegységben vagyunk, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén. 189 centi magas segítőm, Evelin, tekintélyt parancsolóan közeledik felém talpig zöld uniformisban. A fejemben természeti parkőrnőnek hívom, bár biztos vagyok benne, nem ez a helyes megfogalmazás. Hegymászásra nyilvánvalóan alkalmatlan vászoncipőmet már messziről méregeti. Ebben biztos voltam, hogy azonnal szemet szúr majd neki, sietve megnyugtatom: van nálam vulkánokat is megjárt vízhatlan túrabakancs. Akkor még nem is gondolom elég komolyan, mennyire szükségem lesz majd rá.

Reggel hétre beszéltük meg a találkozót a természetvédelmi őrkerület egyik városkájában. Mielőtt nekiindulunk a határnak, beülünk a helyi pékségbe egy gyors egyeztetésre, milyen feladatoknak nézünk elébe. Nem volt könnyű Evelint rávenni a riportra, aggályait most is elmondja.

Nem az a magamutogatós típus, nincs fönt semmilyen közösségi oldalon, nem fényképezgeti magát telefonjával, ami egyébként is alkalmatlan volna ilyesmire.

Ahogy első megkeresésemre írta még e-mailben: a feltűnéstől és fontoskodástól viszolyog. Erős szó, tiszteletben tartom azt a szándékát, hogy ne a személyére, hanem a munkájára koncentráljunk. Azért vállalta mégis a riportot, hogy bizonyos égető problémákra felhívhassa a figyelmet.

Első állomásként irány a vándorsólyom revírje. Azt kell megállapítanunk, vajon helyes-e a feltételezés, hogy a területre egy uhu költözött be, ami zavarja a sólymot a párba állásban, fészkelésben, költésben.

Elhagyjuk a települést, úgy érzem magam a dzsip anyósülésén, mint egy városi fruska: percenként felsóhajtanék, hogy de szép, de visszafogom magam. Sokfelé visz a munkám és a mindenféle passzióm az országban, elég jól ismerem az egyes tájegységeinket, ehhez a kedves, dombos, gyepes vidékhez azonban eddig nem volt szerencsém.

Evelinnel megegyezünk, hogy pontos koordinátákat ebben az anyagban nem ismertetünk, így védjük a környéket az emberi rongálástól.

A sziklaszirtek alkalmasak lennének ugyanis mászásra, az orchideák szelfizésre (igen, ez egy létező hóbort), a madarak kukkolásra (ami nyilván zavarná őket), a lankák és meredekek pedig motorozásra.

Bár vannak itt lokális túraútvonalak, kirándulók és falusi szálláshelyek viszont alig. De még így is szélmalomharcot vívnak a természetvédők az inváziós növényekkel, amelyek cipőtalpon, abroncson, kutyatappancson, madárürülékben is jönnek és terjednek.

Az inváziós növény lehet szép, de mindenképpen az őshonos vegetáció kárára terjed rapid módon, szóval lehetőség szerint gyéríteni kell. Evelin nemcsak azért vizsgál meg szinte lépésről lépésre minden növényt, gombát, nyomot, hogy feljegyezze hol, milyen nem kívánatos vagy éppen védett fajok jelentek meg, hanem azért is, mert az uhu nyomait továbbra is keressük.

Mint megtudom, az erdőben érdemes a szarvasok nyomvonalát követni, ők általában megtalálják a legoptimálisabb útvonalat a változó domborzaton keresztül, de mi sietünk, ez a munka nem egy kellemes andalgás a természetben,

hanem kutatás, adatgyűjtés, elemzés és elképesztő mennyiségű konfliktuskezelés – de erről majd később.

Most fő a hatékonyság, nem ám túraútvonalon, hanem „toronyiránt”, vízmosásokon kapaszkodunk fel, csúszik alattunk az ázott homokköves talaj, minden iszonyú meredek, a kamerám egy ponton beázik és bizonyos utasításoknak nem engedelmeskedik, de ott a hegytetőn úgy vagyok vele, hogy erre most nincs kedvem ráparázni, tenni sok mindent nem tudok, koncentráljunk bagoly úrra.

Árulkodó jele lehet egy olyan agresszív ragadozómadár, mint az uhu jelenlétének, ha például sünbőrt, vagy bármilyen emlősállat maradványát találjuk meg. A fészekhez közeledve egyre forróbb a helyzet, de egyelőre csak tépett tollakat és madárcsontokat látunk. Kint, a sziklaszirten bőven akad már mindenféle állati maradvány: halcsontnak tűnő darabok, madárcsigolyák és három köpet. Láttam már ilyet, nem vagyok meglepve, de ennyire közelről és alaposan azért még sosem vizslattam.

Végül találunk egy galamblábat is, ez már bizonyító erejű lelet lehet. Az eddig felfedezett életnyomok viszont sokkal inkább sólyom jelenlétére utalnak, mintsem az uhuéra. De akkor vajon miért nem költött az idén alig-alig mutatkozó madár?

Úgy érzem magam, mint egy nyomkereső thrillerben, de nem helyszínelhetünk tovább, leereszkedünk a szikláról. Közben Evelin felhívja a figyelmem, mennyi minden lehet egy erdőben valakinek élő-, táplálkozó-, vagy éppen búvóhely. Ezért is fontos meghagyni annak természetes ciklusát, érintetlenségét. Amikor intenzív nyelvkurzusra jártam, akkor tanultam utoljára ennyi új szót, mint ezen a napon.

Az olyan fának például, amelynek gyökereinél korhadt, üreges, mohos rész található, böhönc a neve, illetve létezik az úgynevezett álló holtfa, ami már nem él, viszont még nem dőlt ki. Ideális madárodúnak, vagy rovarok fejlődéséhez, bogarak otthonának is. Egy olyan erdőben, ahol egy bizonyos idő után minden életkorú fát egyszerre kivágnak, ott a fészkek mellett az ilyen látszólag haszontalan, valójában sokaknak lakhatást vagy élelmet biztosító dolgok is elpusztulnak.

Egy időre beragad a fejembe ez az álló holtfa kifejezés és nagyon sok ember jut eszembe, akire megfelelő hasonlat lenne, de aztán szerencsére eltereli a figyelmemet az elképesztő rókaszag és a mindenféle gombák, amik mellett eljövünk.

Evelin gondosan jelölgeti biotikai adatbevivőjén azoknak a növényeknek a létét és a helyét, amelyekre rábukkanunk, minden egyes régen látott virág (vagy bármilyen más növény és állat), adatnak minősül. Nekem pont olyan, mint bármi más, amit nézünk, de ő örül, fotóz, feljegyez, ha valamiben nem biztos, a növényhatározóban később megnézi, vagy konzultál az arra specializálódott kollégáival.

Ezt nem mindig csak mellékes tevékenységként végzi, van, amikor az egész napját azzal tölti, hogy adatot gyűjt. Evelinhez összesen 14 községhatár tartozik.

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság 34 őrének átlagosan csaknem 27 ezer hektár a működési területe, ebből mintegy 4600 hektár a védett vagy fokozottan védett terület. Az őrök ezen az elképesztő méretű területen mennek a lepkehálójukkal és szépen mindenkit azonosítanak.

Pepecselős és lassú ez a folyamat, de fontos követni, milyen változások állnak be környezetünkben, kiváltképp az úgynevezett adathiányos területeken. A kabócák megjelenése például (az ország leghidegebb pontjától csupán pár kilométerre), egyértelműen a felmelegedést jelzi.

Egyik részem azt mondja, azért ez mégiscsak a világ legjobb munkája, de ahogy a következő állomásunkra tartunk, biciklis apuka jön velünk szembe a két fiával, a kormányról tömött zacskó lóg. Evelin a nyakába akasztott fényképezőgéppel már száll is ki az autóból, mind a 189 centijével fellép, és kikérdezi a családot, mit gyűjtögettek a területen. 

Sokan nem tudják ugyanis, hogy védett területen akár a nem védett gombákat is tilos leszedni, az éti csigát csak az év bizonyos időszakában szabad gyűjteni, védett területre engedély nélkül motoros járművel belépni pedig tilos.

A természetvédelmi őröknek számos jobban-, vagy kevésbé magától értetődő szabályt be kell tartatniuk, a büntetés pedig, ami az ő intézkedéseiken keresztül kiszabható, akár kifejezetten borsos is lehet, bizonyos esetekben az alsó határ 125 ezer forint.

Evelin mindenkit megállít, akibe a védett területeken belebotlik. Azoknak jár az említett szaloncukor, akiket egyszer figyelmeztetett, hogy autóval-motorral nem hajthatnak be valahova, és legközelebbi találkozásukkor megfogadva az intést, már gyalogosan vagy biciklivel vannak. Ez a család most nem járt tilosban, de sajnos gyakran éri az őröket atrocitás. Van, aki elmenekül, hőbörög, agresszív vagy rátarti, de ezeket a helyzeteket is muszáj kezelni.

A természetvédelmi őrszolgálattal együtt jár az is, hogy az ember a napja nagy részét egyedül tölti (persze néha előfordul közös őrszolgálat vagy járőrözés is), igyekszik megtenni minden bogárért és fűszálért mindent, amit tud, és amennyiben valakivel interakciója van, az legnagyobb részt konfliktus-helyzet. Ezeken a védett területeken nagyon sokszor fordulnak elő – fogalmazzunk így – zavarosban halászók.

Az erdő sűrűjébe érve egy fa mögé eldugott, rendszám nélküli motort találunk, a tulaj sehol. Evelin lefényképezi és memorizálja, hogy ha legközelebb összetalálkozik vele, már bizonyítéka legyen az esetleges szabadkozás ellen, hogy „kiskezicsókolom, most járok itt először”.

De nem csak a magánemberekkel áll fenn állandó konfliktus.

A gyakran ellentétes érdekek miatt folyamatosan mediálni kell az erdőgazdálkodók, vadászok, földtulajdonosok, nagyállattartók és a természet lakói között. Nem automatikus például, hogy védett, vagy Natura 2000 területen a földtulajdonosok betartják az előírásokat vagy javaslatokat.

Annak érdekében például, hogy a mező állatai a munkagép elől el tudjanak menekülni, egyszerűen alkalmazható módszer lenne, hogy a kaszálást a terület belseje felől a széle felé haladva végezzék, és nem fordítva, ahogy sajnos általános gyakorlat.

Arra is gondolni kellene, hogy nem minden munkálat végezhető az év minden szakában; a legtöbb vágást és irtást, ha már muszáj, akkor szerencsésebb elvégezni, amikor már a fészeklakók elhagyták otthonaikat, vagy a védett növényeknek már volt lehetőségük, hogy elszórják magvaikat. Azért, hogy az ilyen tevékenységekről, vagy például a legeltetés hatásairól többet megtudjanak, előfordul, hogy cönológiai vagy zoológiai felméréseket is készítenek.

Hasonlóan bonyolult kérdés a fahasználat a védett területeken. A napunk következő pontja, hogy Evelin erdész kolléganőjével, Valival találkozzunk, aki a konkrét helyszínen is meg akarja vizsgálni azt, amit Evelin egy tervezett erdei munkálattal kapcsolatban javasolt, vagy éppen ellenzett egy korábbi szakvéleményben.

Hármasban nézzük meg tehát, hogyan lenne elvégezhető a legkevesebb természeti károkozással egy tervezett földmunka, továbbá feltérképezzük, hogy az erdőrészlet tulajdonosa, aki tarvágást tervez a falu fölötti szikla tetején, mekkora védősávot hagyjon meg, hogy ne zúduljon óriási sártömeg se az unikális sziklaképződmény lejtőire, se a falu főutcájára a következő esőzés alkalmával.

Az őshonos fafajokkal is tarkított akácerdő ugyanis éppen egy zarándokhely fölé esik, amit sokan látogatnak, éppen most is serényen folyik a fényképezkedés alattunk. Védősáv hiányában nem csak a jelenleg gyönyörű látkép (és persze a vegetáció) változna meg, de a barlangkápolna is tönkre mehet.

Vali és Evelin megbeszélik, közös javaslatukkal hogyan tudnák az őshonos fafajok példányait is megmenteni, és már robogunk is tovább a következő konfliktuszónába.

Egy erdőgazdálkodó sajnálatos módon egy feketególya-fészek védőzónájában végzett szálaló vágást: a fészekhez olyan közel vágott ki fákat, hogy ezt a zavarásra rendkívül érzékeny madarak zokon vették. Az országban összesen mintegy 250 feketególyapár fészkel – vagyis lehet, hogy most már eggyel kevesebb.

Ahogy közeledünk a fészekhez, egy héja száll rá, valószínűleg azt vizsgálta, mit lehetne onnan elrabolni. De mivel semmilyen szajrét nem talált, ahogy közeledtünk, hamar odébbállt. A természetvédelmi őröknek az is megszokott feladata egyébként, hogy térbeli, illetve időbeli védőzónák kijelölését javasolják fokozottan védett madarak fészkei, illetve odúi körül. Vagyis meghatározzák, mi az az időszak, illetve terület, ahol lehet, vagy nem lehet egy védett erdőben fahasználatot végezni. Az említett gólya közelében például előfordul császármadár, darázsölyv és fehérhátú fakopáncs is.

De jelölünk a térképen még számos lepkét, többféle orchideát és természetesen több inváziós növényt is. A bálványfák például kerti dísznövényből terjedtek el vadon is. Elegendő egy nagy példány belőlük, hogy a gyökérzetről felnőve akár teljes ligeteket alakítsanak ki. Máshol pedig megdöbbentő azzal szembesülni, hogy egy szép gyepterületen a gazdasági járművek nyomvonalán milyen tisztán rajzolódik ki a sűrű parlagfűpászta, valószínűleg hatalmas gumiabroncsaikon, az eredeti talajt legyalulva hurcolták ide a magját.

Majd egy gyors, természetesen vegetáriánus ebéd után, az erdőben elrejtett vadkamerát, úgynevezett „kameracsapdát” kell ellenőriznünk. Letöltjük róla az elkészült felvételeket, majd az elemcsere után visszarakjuk a fára, ahol csak reménykedni lehet, hogy nem veszi észre senki, ugyanis egyrészt elég nagy értékről van szó, másrészt olyan állatokról szolgáltat adatot, amelyekkel nem sűrűn lehet személyesen találkozni, és jól is van ez így.

Róka, hiúz, szarvas, farkas és akár medve is visszaintegethet a képekről.

Hazafelé egy saját-, vagyis „nemzeti parkos” kezelésű területen visz keresztül az utunk. Ezek olyan régebben felhagyott gyümölcsösök, legelők, amelyeket valaha a falubeliek műveltek. A Nemzeti Park Igazgatóság azáltal igyekszik hosszú távon megóvni egyedi élővilágukat, hogy bérbe adja kaszálóként, legelőként, ahol a bérlőknek szigorú természetvédelmi előírásokat kell betartaniuk. Evelinnel most épp azt figyeljük meg, ahogy a színpompás gyurgyalagok a maguk által kialakított költőüregeik nyílásán fiókáiknak táplálékot szállítva ki-be röpködnek.

Az ilyen gyepes területek nem csak gyönyörűek, de az erdővel övezett tájban hozzájárulnak a biodiverzitáshoz, azaz változatosabbá teszik az élővilágot, ellenállóbbá az élőhelyet és bebiztosítják egyes ritka fajok jövőjét. Egyszóval megérdemlik a védelmet és a figyelmet. A fokozottan védett pannon gyík is, ha ezt olvasná, valószínűleg most sűrűn bólogatna az erdők kisebb, sásos gyepfoltjain.

A végtelenségig lehetne sorolni és bemutatni, hányféle feladatot látnak el a természetvédelmi őrök!

Legyen ez most csak egy rövid figyelemfelhívás arra, hogy a természet által nyújtott javak gátlástalan kihasználását a lehető legjobban vissza kellene szorítani, és ebben mindenkinek van, vagy lenne szerepe.

Mert ha természetvédelemről van szó, gyakran az óceánok vizei, jegesmedvék és teknősök PR-ja jut el hozzánk, ők viszont olyan távolinak tűnnek, hogy könnyű azt gondolni, az ő sorsuk nem a mi problémánk. Egyrészt igenis, minden probléma közös, hiszen mindannyian érintettek vagyunk. Másrészt ideje észrevennünk, hogy vannak hozzánk sokkal közelebb is eltűnőben lévő kincsek, amelyekért felelősséggel tartozunk.

Képek és szöveg: Chripkó Lili