wmn - neumann diagnostics

 –

Évek és fordulók

Ülök a pamlagon, odakint krákog az eső, szakaszosan hull a földre, nem sok ereje van. Májusi eső aranyat ér – mondják, és tényleg igaz lehet, mert minden zöld. Öt évvel ezelőtt, ezekben a hetekben nem volt ilyen idő, szárazság volt inkább és hőguta, szokatlan májusi kánikula, igaz, ahhoz hozzáidomultunk közben, és most az esőre prüszkölünk.

Öt évvel ezelőtt, 2014. május 13-án, egy meleg, nyárias napon éppen operáltak. Hosszú, fáradságos műtét volt, ezt mesélték legalábbis.

Azt mondták bent az orvosomnak, hogy varrjon össze, ezt a tumort nem lehet rendesen kiszedni. Ő meg belevágott.

Emlékszem, amikor felébredtem, az volt az első kérdésem: „Hogy sikerült?” Anyámat láttam meg először, fogta a kezem, nem sírt, csak mosolygott. Abból tudtam, minden rendben. Érdeklődve tapogattam a hasam, félve nyúltam a belőlem kilógó csövekhez, tudtam azt is, már semmi sem lesz ugyanolyan. És azt hittük, ezzel az operációval az egésznek vége lesz.

Aztán eltelt egy év. 2015. május 15-én ugyanolyan kánikula volt. Otthon feküdtem anyakáéknál, Tiszavasváriban, nem tudtam járni, ülni se nagyon, le voltam gyengülve, voltam vagy negyven kiló. A gyomromban a pokol tüze égett, anyaka kis virslis kenyérkatonákkal etetett, ez volt a Michelin-csillagos kaja akkor hónapokig. A tápot nem bírtam lenyelni, még azt sem, amelyikre azt írták, se íze, se szaga, kiszimatoltam, ha bele lett csempészve az ételembe.

Feküdtem és vártunk. Már nem a csodát, valami sokkal magasztosabbat, hogy tudjunk legalább eggyel biztosabbat arról, mi lesz velem. Amit nemcsak egy felettes erő irányít, hanem kicsit azért mi is. Túl voltunk akkor már mindenféle kezelésen, vérátömlesztéseken, emlékszem, mennyire fura volt, amikor egy teljesen idegen ember vére folyt belém, nem bírtam odanézni. És vártunk, hogy hívjon Kia (dr. Kiarash Bahrehmand, Éva orvosa – a szerk.), hogy mondjon valamit végre, az sem baj, ha nem olyan jó az a hír.

„Amíg egy utolsó szalmaszál van, addig azt ő nem engedi el” – mondogatta anyám. Szerintem ő jobban hitt, mint én.

És akkor megcsörrent a telefon, anyaka mellettem majd szétszakadt az izgalomtól, a dokim meg csak hadart, hogy nem tudja, fogalma sincs, mit csináltam, de ez eltűnt, és erre semmi esély nem volt, annyira gyors volt, meg agresszív, hogy nem is érti, de mondjam meg, mit tettem, mert ez tényleg nincs itt, pedig az ilyesmit nem élik túl.

Sosem felejtem el azt az érzést. Soha. Életem legboldogabb pillanatai voltak.

Egy órán keresztül rázott a zokogás, és nem hittük el, tényleg nem hittük el, hogy amit csak titkon reméltünk, hogy amire egy százalék esély sem volt, hogy ami csak egy szalmaszál volt a kigyulladt tarlón, az most nem lobbant lángra, hanem szinte észrevétlenül túléli a tűzvihart.

Kérdések és határok

Sokan felteszik a kérdést, hogy sikerült. Hogyan bírtam ki, mit tettem azért, hogy meggyógyuljak, és elég voltam-e én ehhez az egészhez egyedül, vagy múlt-e a túlélés máson is. És hogy hiszek-e Istenben vagy egy felettes erőben, vagy bármiben, ami csodát tett velem?

Sok válaszom van, hosszú és nem egyszerű válaszok ezek, ahogyan a gyógyulás sem egy egycsapásos út, hiszen az is tele van buktatókkal, árkokkal, akkora kátyúkkal, amiben elvesztünk bizonyos dolgokat, és olyan kitérőkkel is, amikről semennyire nem biztos, hogy visszatérünk.

A rövid válaszom arra, hogy miként sikerült mindez:

megtettünk mindent, ami tőlünk telhetett. Megtettem én is, az orvosok is, a családom és a barátaim is. És közben a legeslegfontosabb momentuma a gyógyulásomnak az volt, amikor megértettem és elfogadtam: bizony lehet, hogy én ebbe bele fogok halni.

Nekem ugyanis nem mondtak pontos esélyeket, anyaka nem engedte, ettől függetlenül éreztem, hogy az életem csak egy utolsó szalmaszálon függ a semmibe. Sokáig rettegtem, és bőgve fuldokoltam a szakaszos alvásaim előtt, aztán amikor elérkeztem a pontra, hogy felfogjam, talán velem tényleg megtörténik az, hogy nem leszek többé, akkor egyszerre megszűnt a félelem.

Útközben pedig mindent megtettünk azért, hogy ne ez legyen a vége. Voltak bizonyos határaim, például pontosan kijelöltem azt, hogy hol érzem a kezelések fizikai végét, és onnan nem akarom tovább nyirbálni ezt a testet. Nem akartam mindenáron az életet, megtanultam, hogy hol van vége önmagamnak, és honnan kezdődöm el ismét újra én. Az utolsó kemós nap reggelén azt éreztem, hogy szétszakadok, nem bírok tovább még egy zacskót magamba engedni, mert abba fogok belehalni. Saját felelősségre eljöttem. És a mai napig úgy hiszem, nem azon az egy utolsó zacskón múlt a túlélésem.

A felírt huszonnyolc sugárterápiából huszonhatot vettem fel, mert szintén azt éreztem, hogy kettészakad a csípőm.

Hogy ezzel kockáztattam-e? Igen, kockáztattam. Hogy másnak is javaslom-e ezt a döntést? Nem, mindenki a maga döntéseit kell hogy meghozza a saját testéről.

Én, mondjuk, sokkal nagyobb kockázatnak gondolom azt, amikor valaki nem vállal kemoterápiát egy ennyire súlyos esetben. És félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy ezek a kezelések a gyógyulásom kulcsai, mert nem győzöm ismételni magam, hogy az a történet annál jóval összetettebb.

Utak és tanulságok

Nekem be kellett járnom közben egy olyan utat, amelyen megértettem, honnan érkezik ez a betegség. Hogy azok a lelki görcsök, azok a dühös körök és az a harag, amit legfőképpen magam iránt éreztem és sugároztam, nos, annak most itt van a böjtje. Hogy szembe kell néznem önmagammal, és le kell győznöm azt, aki voltam.

Igazából ezen a ponton értettem meg, hogy nem a daganatot kell legyőzni, hanem saját magamat, a lelkemet és a testemet, és ez sokkal keményebb feladat. Pláne egy olyan helyzetben, amikor versenyt futunk a sejtosztódás egyre halálosabb iramával.  

A legfontosabb pedig, amit megtanultam, hogy az öngondoskodást és a felelősségvállalást nem lehet elég korán elkezdeni.

Sokat gondolok arra, hogy mennyi minden másképpen történt volna velem, ha idejében orvost váltok, vagy ha a rákszűrés mellé kérek HPV-szűrést is, vagy ha elolvasom valahol, hogy a fiatalabb nők is lehetnek méhnyakrákosak, vagy ha jobban vigyázok, és egészségtudatosabban élek. Soha nem akartam lerázni magamról ezt a felelősséget, és nem akartam elhallgatni azt sem, hogy én is cselekedhettem volna másképpen a saját egészségemmel kapcsolatban. De nem így történt. Azt pedig már nem tudom megváltoztatni, ami elmúlt.

Azért viszont tudok tenni, ami most következik. 

Csodák és felelősségek

Kia, az orvosom gyakran emlegeti az első találkozásunkat, és úgy meséli, hogy emlékszik, amikor először megpillantott a Péterfy Sándor Utcai Kórház folyosóján, arról beszéltem neki, hogy én bizony indítok egy kampányt, hogy felhívhassam a fiatalok figyelmét arra, ők a felelősek a testükért.

Hogy ne várják meg azt a pillanatot, amikor orvosok kezébe kerülnek, hanem tegyenek azért, hogy soha ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint amilyenbe én.

Azt mondta akkor, hogy tudta, érezte, ha engem megment, akkor egyúttal sok-sok nőt megment rajtam keresztül. Igaza lett.

És amikor azt kérdezik, hogy Istennek köze van-e mindehhez, hogy csoda történt-e, akkor azt mondom, hogy csoda nincs. Isten van. Isten pedig a magamba vetett hitem, a lelki erőm, amivel kibírjuk az ilyen háborúkat. A csodára viszont senki ne várjon. Hanem inkább tegyen meg a tőle telhetőnél eggyel többet, legfőképpen önmagáért. És akkor nem lesz szüksége orvosokra, és kellemetlen kezelésekre. Mert ott, ahol tétlenség és közöny van, még a jóisten se segít.

Szentesi Éva

 Kiemelt képünk illusztráció