wmn - neumann diagnostics

Már hat év telt el azóta, hogy az első tünetemmel orvoshoz mentem, és több mint öt, hogy megkaptam a diagnózist az áttétes méhnyakrákomról. Ez alatt a hat év alatt írtam rengeteg blogbejegyzést, cikket, posztot, beszéltem motivációs előadásokon, kerekasztaloknál, edukációs videókban, nagyobb tömegek előtt és kisebb plénummal szemben a témáról. Valaki szerint túl sokat, mások szerint nem eleget. Valaki azt gondolja, hogy nem tudtam még ezen az egészen túllépni, mások meg, hogy milyen jó, hogy így tudok róla beszélni, mert ez is egyfajta terápia, azon kívül, hogy segítségnyújtás is másoknak.

Nos, valójában teljesen mindegy, hogy ki mit gondol arról, amit mondok vagy teszek, a lényeg annyi: minél több emberben tudatosítani az önmagunkról való felelős gondolkodást, a rákkal kapcsolatos edukáció fontosságát, és már nagyon korán, egész fiatalon elkezdeni a tájékoztatást. Mert sajnos ez tényleg olyasmi, amit nem lehet eléggé korán kezdeni. És nemcsak azért, mert a rák bármikor bárkivel megtörténhet (igen, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos ráktípusokban nagyobb arányban betegszenek meg az emberek idősebb korban, míg vannak olyanok, amiknél jellemzőbb a fiatalkori előfordulás), hanem azért is, mert

száz százalékig azt gondolom, hogy ez az egyik leghatékonyabb és leginkább fájdalommentes „fegyver” az ellen, hogy túléljük ezt a betegséget, azaz meg se kelljen küzdenünk vele.

Az elmúlt évek alatt a leghálásabb közönséggel tavaly ősszel találkoztam, méghozzá Kiskunfélegyházán. Az ottani szervező egy kisebb sportcsarnoknyi gimnazistát gyűjtött össze azért, hogy meghallgassa az előadásomat betegségről, szembenézésről és gyógyulásról. Volt olyan ismerősöm, aki előre figyelmeztetett, vékony jégre lépek, hiszen ennyi kamasz figyelmét nehéz lekötni ezzel a komoly témával, tuti, hogy majd a telefonjaikat fogják nyomkodni, vagy végigdumálják az egészet, és rám se bagóznak. Ehhez képest a sportcsarnokban egy pisszenést sem lehetett hallani az én hangomon kívül, a hatszáz diák mindvégig dermedt figyelemmel hallgatta, amit mondok.

Még csak azt sem hiszem, hogy ez csupán az én érdemem volna. De azt sem, hogy a mai fiatalokat csak a kütyük meg a baromságok érdeklik. Nem. Azt gondolom, hogy el lehet jutni ehhez a generációhoz még ilyen fontos témákkal is, csak meg kell találni hozzájuk azt a nyelvet, amit a legjobban értenek.

Én pedig nemcsak a korombéli nőkhöz szeretnék beszélni, hanem azokhoz is, akik legfeljebb a nagymama betegágyán találkoztak a rák szóval. A fiatalokhoz, akiknek nem ajánlják még a szűréseket, akik sokszor a HPV rövidítést sem ismerik, nem tudják, mi áll mögötte, ahogy azt sem, mi fán terem a limfóma meg a leukémia. 

Akik nem tudják, hogy nem elég beoltatni magad, hogy a méhnyak citológiai vizsgálata és a HPV-szűrés nem ugyanazt jelenti, és a nőgyógyásznál végeztetett tesztek sem hoznak 100 százalékosan megbízható eredményt.

Nem tudják, hogy ennél jóval összetettebb figyelem szükséges ahhoz, hogy egy ilyen betegséget meg lehessen úszni. 

És azokhoz is beszélek, akik úgy gondolják, hogy „aki sok pasival lefeküdt, az ne csodálkozzon azon, ha méhnyakrákos lesz” (mert ilyen véleménnyel is találkoztam már, nem most találtam ki). 

Ezerféle okot lehetne felsorolni arra, miért fontos ez a téma, miért nem lehet elég korán kezdeni a felvilágosítást, és hogy mi a kulcs azokhoz, akik úgy hiszik, ez a betegség csak az idősekkel eshet meg. Mindenki más háttérből jön, mindenkinek más a családja, az iskolái, a környezete, én pedig csak arról tudok mesélni, ami velem esett meg, és arról, hogyan tudok ma már felelősen gondolkodni magamról, és mit akarok ezzel a tudással kezdeni.

Huszonnyolc évesen fogalmam sem volt arról, hogy tudatosan kellene foglalkoznom a testemmel. Nem érdekelt, hogy mit eszem, mikor fekszem, mennyit bulizok, milyen módozatokban vágom épp tönkre magam, vagy koptatom az immunrendszerem. Eszembe sem jutott, hogy bajom lehet, az meg pláne nem, hogy rákos lehetek huszonévesen. Amikor az ember ott áll annyi idősen egy SZTK-ban, látszólag teljesen egészségesen, és azt mondják neki, hogy „Na, kisasszony, lehet ballagni befelé a kórházba további vizsgálatokra, mert ez bizony rák, és innentől már nem a mi hatáskörünk”, akkor mindenre gondol, csak arra nem, hogy ez most vele tényleg megtörténik.

Mert konkrétan nem hittem el. Én? Rákos? Hogyan? Hiszen fiatal vagyok, annyi mindennek kell még megtörténnie velem.

Én nem lehetek rákos, a rák az csak az öreg nénikkel meg bácsikkal esik meg. Hogyan alakult ez ki? Miért nem szólt róla senki? Miért nem vette észre az a hülye orvos? Miért az van a plakátra írva, hogy „ajánlott szűrés negyvenöt éves kortól”? Miért? Miért? Miért?

Egyszerűen hihetetlennek tűnt, úgy, ahogy volt. Ott állni, és szembesülni azzal, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És azt gondoltam, hogy iszonyúan egyedül vagyok ezzel, hogy tuti, nincs még egy huszonéves lány sehol a kerek világon, de Magyarországon biztosan, akinek ennyire fiatalon azt mondták: áttétes méhnyakrákos.

És mi után kezdtem el azonnal kutatni? Hát, hogy mi a következő lépés, és egyáltalán, hogyan lehet túljutni ezen minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Én speciel akkor szembesültem azzal néhány internetes fórumon, hogy nem vagyok különleges, nem vagyok egyedül a problémámmal, nem is egyedi a sztorim, sőt, rengetegen vannak, akiknek már fiatalon meg kellett küzdeniük ezzel a típusú betegséggel. És sokaknak – csakúgy, mint nekem – „benézték” a tüneteit. Pedig a méhnyakrák annyira lassan alakul ki (évek alatt), hogy könnyen kezelhető lenne a kezdeti stádiumokban, viszont ha már előrehaladott, akkor radikális beavatkozásra lesz szükség. És abban az esetben már az sem biztos, hogy túl lehet élni.

A hat évvel ezelőtti statisztika szerint évente ötszáz nő halt meg csak itthon ebben a betegségben. Egy olyan betegségben, amit, ha időben felfedeznek, akkor gyógyszerrel vagy hidegkéses kimetszéssel orvosolni lehet (ez egy fél napos rutinműtét, nem érzed, utána lábon hazamehetsz). A kemó, a sugár és a Wertheim-műtét már csak durván előrehaladott állapotban jön szóba.

Én nem akartam belehalni, és nem akartam a felelősség alól sem kibújni. De nem értettem, miért történik ez meg velem… Viszont, ha már megtörtént, akkor azt akartam, hogy mindenki, akár az egész világ megtudja, mi zajlik épp a testemmel.

Ledönteni tabukat, tévhitet, irányt mutatva, egy új életmódot kiépítve, beleállni alkalmasint vitákba, és félelem nélkül túlélni, létezni tovább egy jobb életben.

Abban hiszek, hogy erről nagyon konkrétan, nagyon egyenesen kell beszélni, nem eltagadva a ronda részeket. 

Abban hiszek, hogy ki lehet építeni egy olyan edukációs rendszert, amire felfigyelnek, ami elér azokhoz is, akik nem gondolnak arra (ahogy én sem gondoltam), hogy ez velük megeshet.

Abban hiszek, hogy fel kell nevelni egy olyan generációt, amelyiknél már természetes, hogy a betegség és a halál létező dolgok, és felvilágosítás közben nem azon vihog, hogy „pénisz és vagina”, hanem érdekelni fogja a felelős, testtudatos életmód.

Abban hiszek, hogy lehetséges a szembenézés az úton, amit kapunk.

És abban is hiszek, hogy az orvostudomány együttműködik majd egyszer a lélekgyógyászattal, mert úgy hiszem, hogy ez a jövő az orvoslásban.

Hiszek abban, hogy létezik egy jobb világ, ahol jóval kevesebb a betegség, és hiszek abban is, hogy ennek az első és legfontosabb alappillére a megelőzés. 

Mert mindig azok dönthetnek a testükről, akik egészségesek, akik felelősen gondolkoznak, és akik nem dugják a fejüket a homokba – a tabuk és dogmák közé. Amit én ma megtehetek az egészségemért, azt meg is teszem. És amit megtehetek azért, hogy segítsem a rákedukáció fejlődését, hogy minél több fórumon elmesélem, mi történt velem, és hogy van visszaút a rák halálos ítéletéből – azt is megteszem. (Persze ez utóbbit nem ennyire egyszerűen, ahogy most ezt leírom, hanem jóval összetettebb módon, nem elhallgatva azt sem, hogy sok mindennel baromi nagy szerencsém volt.)

Isten engem úgy segéljen!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció!