–

Az ügyvédek a pokolra jutnak?

Nem tudom. Remélem, nem mind. De azért szerintem az ügyvédi szakmának van pár olyan képviselője, akinek bérelt helye van valami jól fűtött bugyrában a pokolnak azokkal együtt, akik egy gyerek életében úgy okoznak (sokszor visszafordíthatatlan) károkat, hogy bele sem gondolnak abba, mit tettek. Nyilván mellettük vannak még azok is, akik az ördög ügyvédei, és tudatosan hoznak meg olyan döntéseket, amelyek nyíltan szembemennek az adott eljárásban érintett gyerekek érdekeivel.

Sokat beszélünk gyerekbarát igazságszolgáltatásról, „kapja az ívet” a rendőrség, a bíróság és az ügyészség, hogy nem figyelnek oda eléggé a gyerekekre, túl sokszor hallgatják meg őket, rossz ítéleteket hoznak, nem tartják tiszteletben a gyerek jogait.

Vannak azonban  ennek a rendszernek olyan szereplői is, akikről kevés szó esik, miközben – főleg a polgári eljárásokban – nagyon lényeges szerepük van abban, hogy gyerekközpontú lesz-e az eljárás.

Igen. Az ügyvédekről van szó.  Egészen pontosan, azokról az ügyvédekről, akiket az írás elején a pokolra küldtem. Akik kártékonyan, és (szerintem) a szakma szabályaival ellentétesen dolgoznak.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy az ügyvéd nem a gyereket képviseli a válási, szülői felügyeleti meg a kapcsolattartási eljárásokban, hanem a szülőt, de az a tény, hogy ennek során totálisan figyelmen kívül hagy vagy éppen eszközként használ egy gyereket az általa képviselt felnőtt céljainak eléréséhez, az (szerintem legalábbis) vállalhatatlan – úgy emberileg, mint szakmailag.

Hogy mire gondolok konkrétan?

Például azokra az eljárásokra, amelyekben az ügyvédnek az a taktikája és stratégiája, hogy „kérjünk be az elején mindent, a házat, a kocsit, a gyerek kizárólagos szülői felügyeleti jogát is, mindegy, hogy ez megalapozott-e, hogy valójában ezt akarja-e a kliens, mert aztán ebből lehet majd engedni”.  

A gyerek ilyenkor kvázi értéktárggyá válik, egy tétellé a listán, ami „sokat ér”, mert a másik félnek ez az érzékeny pontja, szóval jól lehet majd alkudozni a „lemondunk a kizárólagos szülői felügyelet iránti igényről, de cserébe kérjük a hétvégi házat” színvonalon.

Aztán azokra az eljárásokra is gondolok, ahol évek óta megy a vircsaft

A szülők képtelenek elválni, mélyül a gyűlölet, megszűnik a közvetlen kommunikáció, beássák magukat a lövészárkaikba, és onnan gyűlölködnek – leginkább a gyereket használva arra, hogy fájdalmat okozzanak a másiknak. Ezek azok az ügyek, amelyekben a szülők általában már képtelenek megállni, hogy a gyereket ne vonják be direkten és közvetlen módon az eljárásba és az azzal kapcsolatos megéléseikbe. Ezek a gyerekek így aztán idővel már egyre nehezebben tarthatják azt a pozíciójukat, hogy mindkét szülő fontos számukra. Nekik is „oldalt kell választaniuk”, és így szép lassan (vagy éppen hipergyorsasággal) nő a távolság a másik szülőtől.

Ez szinte törvényszerű minden hosszú ideig elnyúló eljárásban, ami például azért is tart annyi ideig, mert az ügyvédek vidáman elhúzzák az ügyet. Bár az új eljárási szabályok azért ezt megnehezítik, úgyhogy inkább újabb és újabb eljárásokat indítanak, közben ketyeg az óra, kiszámlázható az ügyfélnek a sok munka, vagy éppen lehet arra játszani, hogy a másiknak hamarabb fogy el a pénze, türelme, kitartása, és így lehet nyertes pozícióba kerülni. Azt, hogy közben egy gyerek tönkrement, tulajdonképpen „járulékos kárnak” tekintik.

Gondolok aztán még azokra az ügyvédekre, akik úgy tekintenek az eljárásban részes gyerekre, mint egy bútordarabra. Legalábbis nem tudom mással indokolni, miért hiszik, hogy, mondjuk, egy szülői felügyeletről szóló eljárásban, az addig kizárólagosan az egyik szülő által nevelt, gondozott, nála élő gyereket nyolc vagy tizenöt napon belül át lehet „pakolni” a másik szülőhöz. Nagyon sok olyan ügyvéd van, aki szerintem bele sem gondol, mit jelent ez, amikor egy ilyen kérést beleír az indítványába.

Bele sem gondol abba, hogy egy gyereknek mit jelent ez a döntés, és vajon elvárható-e egy nyolc-, de akár egy tizenegy éves gyerektől is, hogy mindenét összepakolva két hét alatt készen álljon arra, hogy a teljes életét áttegye máshova.

Tudom, hogy ezekben az ügyekben nagy a szülői felelősség is

Tisztában vagyok vele, hogy sokszor fordul elő ilyen kérések esetén bántalmazás, amiből a gyereket megpróbálják kimenteni. De más esetekben nem erről van szó. Hanem csak arról, hogy az ügyvéd ki akarja elégíteni a kliensét, és nem gondol bele, hogy nem egy autóval kell átállni egyik garázsból a másikba, hanem egy új életet kell elkezdeni másik helyszínen, más szereplőkkel.

A fokozatosság elve, a gyerek szükségleteinek figyelembevétele, a folyamat támogatása fel sem merül a legtöbb esetben. Csak jön a villámcsapásszerű döntés, hogy „a gyereknek mennie kell”. Mi ez, ha nem gyerekbántalmazás? Mi ez, ha nem rendszerabúzus?

Aztán végül gondolok még azokra az ügyvédekre is, akik a gyereket semmi másnak nem tekintik, mint bizonyítási eszköznek.

Akit el lehet küldeni szakértőhöz. (És igen, mindannyian tudjuk, hogy vannak olyan „szakértők”, akik pénzért nagyjából bármit leírnak.) De a gyereket be is lehet idéztetni, vagy ha a bíró nem akarja meghallgatni, akkor le lehet vele íratni (akár többször is), hogy mit szeretne. Az ilyen ügyvédi magatartás valóban megkérdőjelezhető akkor is, ha maga a szülő kínálja fel a gyerekét. Meg az, hogy ha a szülő nem is érzi, hogy amit elvakultságában vagy dühében kér, az a gyereknek rossz, akkor az ügyvédnek kellene a józan kívülálló (és hiteles szakember) szemével ránéznie az ügyre, és azt mondania: „Kedves anyuka vagy apuka, most menjen haza. Ilyet nem csinálunk, mert az a gyereknek nem jó.”

Igenis nagyon nagy a felelősségük az ügyvédeknek abban, hogy egy gyerek mennyire sérül az eljárásban. Nem lehet a gyerekközpontúságot kizárólag a bíróságokon vagy a szülőkön számonkérni.

A legtöbb szülő úgy válik, hogy csak ügyvédje van. Sem pszichológust, sem egyéb segítőt nem keres meg annak érdekében, hogy a párkapcsolatát jól le tudja zárni. Ez nem az ügyvéd hibája, nyilván, de az ő felelőssége, hogy hogyan működik közre ezekben az ügyekben, és hogyan próbálja figyelembe venni annak a sérülékeny és kiszolgáltatott gyereknek az érdekeit, akit nem képvisel ugyan, de aki mégis jelen van az eljárásokban.

Fontos: akinek nem inge, ne vegye magára!

Nem minden ügyvéd dolgozik így. Egyre többen vannak, akik értik és tudják a gyerekkel kapcsolatos felelősségüket is. Talán ezért is egyre szembetűnőbb, ha olyan ügyvéddel találkozunk, aki tűzön-vízen, gyereken átgázolva végzi a dolgát. Ebben persze hatalmas felelőssége van az ügyvédképzésnek, sőt a jogi egyetemi képzésnek is. Annak, hogy a tizennyolc éven aluli gyerekek védelmének szükségességével, annak tartalmával és lehetőségeivel nem találkoznak a tanulmányaik során azok, akik később ügyvédként talárt öltenek. Így viszont marad az egyéni érzékenység – ami vagy van, vagy nincs. S akinek nincs, az gyakran tudattalanul, vagy éppen jó szándékból elköveti mindazokat (meg annál még cifrábbakat is), amiről ez a cikk is szól.

Magyarországon minden harmadik gyereket érinti élete során valamilyen módon a szülei szétköltözése, válása, új partnerrel való összeköltözése. 

Ez a számok tekintetében is hatalmas tömeg, azonban ha csak egy gyerekkel fordulna elő, és nem több százezerrel, akkor is komolyan kellene venni az ügyvédek saját felelősségét.

Ehhez nyilván sok mindenre van szükség. De talán az lehetne az első jó lépés, ha nyíltan kimondjuk: elfogadhatatlan az ügyvédek részéről az a magatartás, amely közvetlenül hátrányosan érinti a gyerekeket, vagy kárt okozhat nekik a különböző eljárásokban.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció