–

Nem emlékszem arra az időre, amikor apám ne bántotta volna az anyámat. Esténként a dunyha alá bújva hallottam, amint apám súlyos bakancsával végigmegy a tornácon, aztán a szakadt ajtót berúgja, és ordítva parancsolja ki anyámat az ágyból. Majd záporoztak az ütések. Egyik a másik után. Anyám meg csak tűrt. 

Én rettegtem. Emlékszem, a két testvérem közé könyörögtem be magam a franciaágyba, hogy ne halljam apám ordítását. Apámét, akinek mindig anyám szerzett munkát amikor kirúgták a munkahelyéről mert már dolgozni is részegen ment be. Ez még megismétlődött párszor. Szánakozva néztek rá, az egész település tudta, hogy mi zajlik nálunk. Tudták, mert szinte hazajártak hozzánk a rendőrök. Hol a szomszéd hívta ki őket, hol anyám, hol meg a nővérem. 

A helyzet az évek alatt egyre romlott. A nővérem 16 évesen terhes lett. Helye nem volt a pasijával, így odaköltözött  hozzánk a babával. Apám ezt sem bírta. A szaros pelenkák szagát, az éjszaka fel-felsíró csecsemőt, az ordító nővéremet, aki nem tudott mit kezdeni a gyerekkel.

Anyám meg csak tűrt, reggel ment, este jött, mosott, vasalt, főzött, és csak ritkán sírt, akkor is csak a tornácon… elbújva.

A hajnali busszal indult el dolgozni, már amikor volt hova. Én 14 voltam, amikor először napszámba mentem. Emlékszem, ahogy kapáltam a végtelen hosszú sorokat. A dohány jól fizetett volna, de oda nem mentem, embertelen meló – azt mondták a faluban azok, akik ott dolgoztak. Széjjelvágja a kezedet! – mondták, és lebeszéltek róla. Így maradt a kapálás, címerezés, szedés, éhbéréért. Ebből vettem cigit, meg ami kellett, például ruhát. Mert apám akkor is kiakadt, amikor szóltam neki, hogy már minden zoknim lyukas, és adjon már egy ezrest, hogy vegyek a kínaiba'. Engem ritkán vert meg, igyekeztem nem útban lenni. A bátyámat meg nem merte bántani egy idő után, magasabb lett nála egy fejjel, és a sok munkától meg is erősödött. Ő hamar elkerült tőlünk, vitte a vére, pénzt akart, családot. 

Az igazán jó idő akkor jött el, amikor apám kamionozni ment. Akkor alig volt otthon, nyugalom volt, egészen addig, míg két fuvar között haza nem ért, mert akkor első útja a kocsmába vezetett. Mindig abban reménykedtem, hogy hoz nekem valamit. Nagyon tetszett a szomszéd kislány babája, sokszor mondtam apámnak, hogy hozzon már olyat, mint ami a Zsanettnek van. Ő persze nem foglalkozott vele, jó' van, hagyjá' má' – mondta nekem, és tán végig is söpört rajtam a kezével. Többet nem kértem meg. Aztán azért üvöltött velem, hogy nem köszöntem el tőle, amikor külföldre indult, és üvöltött anyámmal, hogy „nem nevelt meg”. 

Közben a testvérem megint terhes lett. Apám azt mondta, nem maradhat velünk, pedig anyám már helyet is csinált a kisszobában. Megint kijöttek a rendőrök, és velük együtt a gyámügy is. Megfenyegették a nővérem, hogy ha nem lesz hova mennie, akkor a kisbaba marad a kórházban, vagy ha nincs szerencséje, az ország másik végére nevelőszülőkhöz. Apámat ez sem hatotta meg. „Csak hazudoznak” – mondta, és ment, mert a Jani várta a kocsmában. 

Álltak a pultnál, és kérdés nélkül tették eléjük a felest meg az üveg sört. Egyiket a másik után. Kérdés nélkül írták fel.

Ha megjött a családi, anyám egyenesen odament, mert nem akart szégyenben maradni. Nem tudta, hogy már rég abban él. 

16 éves voltam, amikor nem bírtam tovább. Emlékszem, hideg volt, nagyon hideg, a kutya az ajtóban remegett, és ahogy rázta a hideg, az ajtó meg-megmoccant. Nem tudom, min pattant ki a vita, tán a nővéremen, de az is lehet, hogy azon, hogy anyám nem hozott új gázpalackot a benzinkútról, és nem volt min megmelegíteni a vacsorát. Apám aznap este is túl volt két felesen biztos, hamar meglátszott rajta.

És ütött. Anyám ordított, én a sarokba húzódtam. Aztán kirohantam az ajtón, ki az udvarra, ahol majdnem átestem a kutyán. A kiabálásra kijött a szomszéd is. 

Baj van? – kérdezte.

Baj – bólintottam.

Akkor hívd a rendőröket – mondta.

Nem akartam. Mindig jöttek, de nem történt semmi. Anyám nem tett feljelentést, nekik meg könnyebb volt nem szórakozni apámmal. Megpróbáltak a lelkére beszélni, de ők is tudták, ez az egész semmit nem ér. 

Csönd lett a házban. Nem hallottuk anyám kiabálását. Belestem a konyhaablakon. Anyám a földön feküdt, körülötte vér. 

Apám meg egy széken ült, feje lehanyatlott. Hortyogott. 

Én álltam megdermedve. „Meghalt” – gondoltam, és nem mertem mozdulni. A szomszéd a mentőt hívta. Azt hittem, néhány másodperc telt el, de szirénázva érkezett a mentő. Az utca összeszaladt. A Kovácsék… – hallottam elmosódva. Nem tudtam megmozdulni. Anyámat hordágyra tették, és sietve távoztak. Apám meg csak ült, előtte egy pohár sör, és nézett maga elé.

Nemsokára befutott a rendőrség is. Két – eddig nem látott – ember jött. Betereltek a konyhába apám mellé. Aki még akkor sem fogta fel, mi van.  „Megdöglesz, te kurva, úgyis hazajövök!” – üvöltötte, miközben a rendőrök kirángatták a kocsihoz.

Hozzám nem nagyon szóltak. Annyit mondtak, feküdjek le, holnap visszajönnek értem. Nem értettem. Olyan voltam, mint egy gép. Anyám halott, apámat elvitték a rendőrök. A nővérem meg, ki tudja épp, hol van. 

Az ágyra zuhantam. Arra keltem, hogy kopognak. Rendőrség – kiabáltak be. Az ajtóban egy idősebb nő és egy fiatalabb pasi állt.  Némán meredtek rám. Kovács Erika? – kérdezték. Bólintottam. A szám keserű lett, mintha megittam volna anyám Omnia kávéját. Jöjjenek be – mondtam és a viaszosvászonnal letakart asztalhoz vezettem őket. 

Kérdezgetni kezdtek a tegnapról. Hogy mi történt. Hogy, hányszor fordult elő. Nem mertem megkérdezni, mi van anyámmal. Rettegtem, hogy azt mondják, halott. A nő megérezhetett valamit, mert azt mondta: „Ne aggódj, anyád jól van. Eltört a keze és berepedt az orra. De haza fog jönni”.

Akkor döntöttem el, hogy ha anyám nem is, én feljelentést teszek. Megkérdeztem, lehet-e. Bólintottak. Apám már vissza sem jött. 

Hat év telt el. Annyit kapott súlyos testi sértésért, kiskorúak veszélyeztetéséért. Nem szóltak, amikor kiengedték. Arra mentem ki, hogy ugat a kutya. Nem ismerte meg. „Te rohadt dög” – morogta apám. És abban a percben tudtam, mennem kell. Mennem, mint anyámnak, aki külföldre menekült. Előle. Néztem apám széles hátát a konyhában, és azt gondoltam, én leszek a következő.

Ez nem egy novella. Ez a valóság, a szereplők nevét megváltoztattuk. Egy – azon történetek közül, melyek naponta zajlanak Magyarországon. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PeopleImages