„Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,

és nem segíthetsz rajta, lásd be végre. Térj vissza – szól egy hang ilyenkor, csak ülj a földre és beszélj az égre.”

Radnóti Miklós

Egy véletlennel indult...

Váratlanul tört az életembe. Nem készültem rá, talán nem is lehet. De van olyan, hogy szembe kell nézned egy helyzettel, még akkor is, ha tudod, hogy ettől kezdve soha nem élhetsz úgy, ahogy azelőtt éltél. És nem tehetsz úgy, mintha nem láttad volna a szenvedést, a fájdalmat.

November végén, egy éjszaka kezdődött. Mozart Don Giovanni operájának díszlettervén dolgoztam, és az interneten keresgéltem egy motívumot. Ekkor akadtam rá egy hírre, amely arról tudósított, hogy egy tanulmány szerint több tízezer gyerek napi szinten éhezik Magyarországon. Akkor még nem sejthettem, hogy a tanulmány szerzői, Husz Ildikó és Marozsán Csilla a legfontosabb segítőtársaim lesznek később.

Felemeltem a telefont és kitaláltuk, mit tegyünk

Másnap felhívtam Bornai Tibor (Dráni) barátomat, és elkezdtünk arról beszélni, hogy mi a felelősségünk, tehetünk-e valamit. Megijedtünk attól, hogy évek során hozzászoktunk a tudáshoz, az információhoz, amit valójában nem lenne szabad elfogadnunk. Mert már hosszú évek óta tudtuk, hogy baj van, nagy baj.

Megijedtünk, hogy észrevétlenül eltompulunk, érzéketlenné válunk, saját nyavalyáinkkal foglalkozunk, és nem vesszük észre, hogy az ösztöneink, a szolidáris képességeink napról-napra csökkenek, a bezárkózás, a gyűlölködés, a félelem ricsaja beteríti mindennapi életünket, és a legjobb esetben is csak egy-egy pillanatra álltunk meg szörnyülködni.

Úgy éreztük, a kialakult helyzetért, az ország állapotáért, az igazságtalanságokért, egy-egy szégyenletes esetért, így a több tízezer gyerek éhezéséért is valamennyien felelősek vagyunk, még ha nem is egyenlő mértékben.

Tisztában voltam azzal, hogy a közeledő karácsonyi ünnepek áhítata jótékonyságra buzdítja az embereket, és olykor azt a nyugalmat is meghozza, hogy „lám, én ennyit tudtam tenni, és azt meg is tettem. Szolidáris vagyok, mit tehetnék még?”

Dránival egyetértettünk abban, hogy a gyermekéhezésnél nem tudunk fontosabb és sürgetőbb problémát, ezért ennek a felismerésünknek hangot kell adnunk. Tehát legyen koncert. De olyan, ahol nem gyűjtünk semmit, se pénzt, se élelmet.

Hanem kérünk. Szelíden, de határozottan: a mindenkori magyar kormány, a költségvetés összeállításakor biztosítson egy olyan összeget a gyerekek megfelelő étkeztetésére, amennyi szükséges. Tegyen meg mindent ennek törvényi szabályozásáért.

Nem tudjuk, hogy ez mennyibe kerül, nem tudjuk, hogy ez pontosan mennyi gyereket érint. Nem vagyunk szakértők, nem vagyunk döntési helyzetben, de adófizető, felelős állampolgárként ezt kérjük. Ez a minimum. Így aztán elneveztük a kezdeményezést – nagyon is tudatosan – Nemzeti Minimumnak.

És azt, hogy mit akarunk: nem pénzt, hanem tartós megoldást

Volt még egy fontos alapvetésünk. Törekszünk arra, hogy az egész kezdeményezésbe csak a legvégső esetben és minél később kerüljön pénz. Mert a pénz persze sokat segíthet, de legalább annyira teher is, és sajnos rossz tapasztalataink vannak a „jótékonysági” eseményekkel. Meg aztán kíváncsiak is voltunk, hogy mire vagyunk képesek mi, felnőttek. Fel tudunk-e építeni közösen egy ilyen kampányt pusztán abból a szándékból és hitből, hogy részesei vagyunk az ország jövőjének?

Beszélgetésünket aztán sok-sok hosszú közös gondolkodás követte, amelybe hamarosan más barátunk, ismerősünk is bekapcsolódott, és néhány nap alatt kialakult a kis csapat: Balogh Zsolt, Bodor Johanna, Bornai Tibor, Csoszó Gabriella, Galkó Balázs, Gálvölgyi Dorka, Gulyás Nelli, Horgas Péter, Kovács Ádám, Liptay Gabriella, Sándor Erzsi, Szabó Dominika, Szemere Katalin, Szinetár Dóra.

Decemberben megerősített minket Ferenc pápa és Beer Miklós, váci püspök karácsonyi üzenete. Elkezdtük megkeresni az egyházakat és a szeretetszolgálatokat, valamint azokat a szervezeteket, amelyek gyermekétkeztetéssel foglalkoznak: mit is gondolnak felvetésünkről. Többnyire megerősítő válaszokat kaptunk, és néhány olyan találkozásban volt részem, amely feltehetően egész életemben meghatározó lesz.

Vecsei Miklósra, a Máltai Szeretetszolgálat alelnökére szinte az első pillanattól számíthattunk. A hosszú évekre visszatekintő kapcsolatunk, a gyermekétkeztetésben, az államigazgatásban szerzett tapasztalata meghatározó a Nemzeti Minimum tevékenységében.

Aztán a szóbeli támogatásokat tettek követték. Nagyszerű és elkötelezett emberek álltak mellénk, az elsők között talán L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője. Hitelessége, türelmes és fegyelmezett magatartása példamutató volt számunkra.

Beszélgetéseket és workshopok szerveztünk, mert egyre inkább szerettük volna mélységében is megismerni, megérteni és átérezni azt a nagyon bonyolult és összetett rendszert, amely a mai gyermekéhezés mögött áll. Napról napra újabb szempontokkal és érdekekkel szembesültünk, és a fájdalmas történetek, a példamutató, hősies helytállások egyre jobban bevontak minket ebbe a munkába.

Ha valaki azt mondja neked, hogy egy országban több tízezer gyermek éhezik, akkor bizony teljes joggal merül fel az aktuális kormány fokozott felelőssége is. Ezt érezhettem, amikor a miniszterrel, Balog Zoltánnal találkoztam, akinek támogatásával állami napként kaphattuk meg az Arénát. Megállapodtunk, hogy ez egy olyan ügy, amelyben valóban együttműködhetünk, ahol mindenki – Ferenc pápa szavaival – a maga szerepe szerint és a maga felelősségi területén megteheti a testvériség gesztusait.

És hamarosan valóra valóra válik

Néhány hét múlva, szeptember 26-án koncert lesz az Arénában, ahol több mint száz művész, előadó zenél majd a gyerekekért, a jövőnkért. A Dr. Schwab Richárd által vezetett Aréna vezetőségének és munkatársainak ötlete nyomán olyan gyerekeket is el tudunk majd hozni erre az egész napos rendezvényre, akiknek különösen fontos lehet, hogy érezzék: figyelünk rájuk, ők is az ország, a nemzet állampolgárai.

Az elmúlt hónapok történései jó alaposan felkavarták az életemet. A Nemzeti Minimum kapcsán olyan mélységében és rétegezettségében mutatkozott meg az ország, amelyről korábban inkább csak sejtéseim voltak. Megtapasztalhattuk, hogy türelemmel és megértéssel, a különböző szempontok és érdekek megismerésével milyen sok ember állítható egy ügy mögé. Azt hiszem, megértettük azt is, hogy ennek a problémának a megoldását nem lehet kizárólag a mindenkori kormánytól várni, hiszen működéséből, struktúrájából adódóan erre láthatóan képtelen. De most, ebben az ügyben együtt lehet és kell is működni. Ez a mai felnőtt lakosság közös felelőssége, közös ügye.

Megrendítő és alapvető élményem, hogy milyen elementáris vágy él bennünk a békére. A Nemzeti Minimum az állampolgárok jóindulatára, segítőösztönére és felelős gondolkodására számít, és a mindennapi félelmeink, gyanakvásaink feloldását is szeretné elérni.

Lehet, hogy pont az éhező gyerekek szenvedése, valamennyiünk közös szégyene tanít meg minket arra, hogy átgondoljuk jövőnket, hogy mit is akarunk kezdeni rövid életünkkel, mivégre töltünk itt néhány évtizedet, mit hagyunk gyermekeinkre?

Horgas Péter

 

A Nemzeti Minimum célja a magyarországi gyermekéhezés hosszú távú felszámolása. Olyan civil kampány, amit művészek, újságírók, a civil szférában dolgozó szakemberek közös akarata táplál, és a felelős állampolgári kötelesség tesz hitelessé.

A Nemzeti Minimum szándéka nem pusztán az, hogy a figyelem fókuszába az éhező gyermekek kerüljenek. Egy konstruktív, távlati szakmai megoldás kidolgozásának szükségességét hangsúlyozzuk, és azt szeretnénk, hogy a mindenkori magyar kormány törvényi szinten teremtse meg a magyarországi gyermekek mindennapos, minőségi étkezésének feltételeit, valamint garantálja az ehhez szükséges forrásokat. Cselekednünk kell, hiszen a gyermekeink egészsége mindannyiunk jövője is!

 

Illusztráció: Nemes Csaba/Nemzeti Minimum

A képre kattintva eléred a szeptember 26-i koncert Facebook-oldalát. Csatlakozz te is, és írd be már most a naptárba!