Hátránnyal indulni az életben

Egy olyan civil szervezetet vezetek Budapest szomszédságában, amelyik hátrányos helyzetű gyerekeket segít a tanulásban. Azért kezdtünk ebbe a munkába, mert hisszük, hogy a tanulás segít kilépni a szegénységből, miközben azt is látjuk, hogy ez támogatás nélkül csak nagyon-nagyon kevés kivételnek sikerül. 

Amikor erről beszélek, mindig megkapom a kérdést, hogy miért kellene jobban támogatni egy szegény családból jött gyereket a tanulásban, mint a többieket? Miért lenne kevesebb esélye arra, hogy jó eredménnyel végezze el az iskolát, hiszen az iskola társadalmi helyzettől függetlenül ingyen van. Sőt, legtöbbször a tankönyvek is. Ráadásul a szegény családok kapnak más támogatást is, például ingyen étkeztetést, nyári táborozást, és még sorolhatnám, bár a lista nem lenne hosszú.

Én pedig ilyenkor elmondom, amit most nektek is.

Az a gyerek, aki szegény, tanulatlan családból jött, már az elején le van maradva a társaitól.

A „nincs” nagy úr

Nincsenek otthon könyveik, nem tudnak múzeumba, színházba, moziba járni. A szüleik sokszor funkcionális analfabéták, nem tudnak sem a gyereknek, sem a gyerekkel olvasni. Van, ahol rendszeres probléma, hogy nincs áram, a gyerekeknek nincs saját szobájuk, ahová nyugodtan elvonulhatnának tanulni, olvasni. Máshol „csak” az a baj, hogy már a szülők is úgy nőttek fel, hogy nem látták értelmét a tanulásnak, így a gyerekeiket sem tudják erre megtanítani. De ismerek több olyan családot is, ahol az egyedülálló anyuka olyan sokat kénytelen dolgozni a család fenntartásáért, hogy alig marad ideje és ereje arra, hogy a gyerekeinek olvasson vagy velük tanuljon.

Ők azok az anyukák, szülők, akik mindig az olcsóbb iskolaszereket kénytelenek megvenni. Ezért a szegénységből jövő gyerekek ceruzái hamar elkopnak, a cipőjüknek lejön a talpa, a táskának elromlik a cipzárja.

Tegye fel a kezét, akinek a családjában még nem történt ilyen! Nálunk is előfordult már, hogy kilyukadt a gyerek cipője, és olyankor mentünk, hogy vegyünk neki újat, nehogy már lyukas cipőben menjen iskolába.

De náluk gyakran megesik, hogy ilyenkor épp nincs pénz új cipőre, meg kell várni, míg megjön a „családi”, vagy kifizetik az apukának a pénzt a nem bejelentett feketemunkáért.

Kirekesztve

A szegénységből jövő gyerekek gyakran nem tudnak részt venni a közös iskolai programokon, így attól a tudástól is elesnek, amit ezek a programok adnak. És itt nemcsak a múzeumban elhangzott információkra gondolok, hanem például arra, hogyan kell közlekedni, viselkedni, mit és hogyan lehet ilyen helyen kérdezni és megtudni.

Mikor azon bosszankodunk, hogy „nem igaz, hogy azt a pár száz forintot nem tudja kifizetni, már megint mi fizetjük a szutykos gyerekének a színházjegyet”, akkor gondoljunk arra, hogy talán tényleg másra kellett az a pénz. Vagy arra, hogy az édesanyja nem tudta elolvasni az üzenőbe írt bejegyzést, mert tényleg van ilyen. Lehet, hogy kinőtte a gyerek az ünneplő cipőjét, és nem tudnak újat venni, de az is lehet, hogy a szülők alkoholbetegek, és a saját elfoglaltságaikat sem tudják észben tartani, nemhogy a gyerekét.

A szegénységből jövő gyerekek néha bizony piszkosak, büdösek. És legtöbbször nem azért, mert a szüleik igénytelenek. Van, hogy elromlott a mosógép, nem tudnak újat venni, vagy lekapcsolták az áramot, vagy nincs váltás ruhája a gyereknek, és ami van, az is gagyi kínai.

Van, hogy télen csak egy szobát tudnak fűteni, azt is lyukas kályhával, és mind egy szobában alszanak, hát képzelhetitek azt a szagot. Teregetni lehetetlenség, mert kint nedves és hideg az idő, bent meg füst van. Hiába küzdenek ellene, az a ruha bizony büdös már akkor, amikor felveszik. És aki büdös, azt a többi gyerek – teljesen érthető, gyermeki módon – csúfolja, kirekeszti, és ő soha nem fogja elfelejteni azt a fájdalmat, amit ezzel okoztak neki.

Behozhatatlan lemaradás

Ezek a hátrányok – és a többi hasonló – összeadódnak, és fokozatosan behozhatatlan lemaradássá és gyógyíthatatlan frusztrációvá válnak a szegénységből jövő gyerekek számára. És azzá válnak a szülők, az édesanyák számára is. Mert sokan vannak, akik igenis akarják, hogy a gyermekük többre vigye, mint ők. Küzdenek érte, dolgoznak rajta, mégis elcsúsznak újra és újra ezek miatt a tényezők miatt.

Szerencsére egyre többen vannak, akik a hozzánk hasonlóan civil szervezeteken keresztül hátrányos helyzetű gyerekeket támogatnak.

Tudjuk, hogy a gyerekeket nem lehet a családjuktól különálló módon segíteni, hiszen mindenkin lenyomatot hagy a család, akárhonnan is jön.

Ezért próbáljuk erőnkhöz mérten őket is támogatni, jó szóval, tanáccsal, beszélgetéssel, adománygyűjtéssel. De tapasztaljuk, hogy aki szívesen támogatja a gyerekeket, annak sok esetben a szüleiről, édesanyjáról „megvan a véleménye”.

Szerettem volna ezért megmutatni, hogy azok az anyák, akiknek például lyukas cipőben jön iskolába a gyereke, az átlagnál talán sokszorosan többet dolgoznak azért, hogy a gyerekük egyáltalán el tudjon menni rendszeresen iskolába. Vagy lehet, hogy nem dolgoznak érte többet, de nem is tudják, hogyan kellene, mert őket sem tanította meg erre senki.

Nem kérem tőletek tehát, hogy értsétek meg a bántalmazó, elhanyagoló szülőket. De kérem, hogy néhány be nem fizetett osztálypénz, üres tolltartó, hiányzó ünneplő miatt ne hozzatok elhamarkodott ítéletet!

Hogy mit tehettek?

A legjobb, amit tehettek, hogy egyenrangú partnerként, hasonló örömöket és félelmeket átélő emberként gondoltok mindenki másra, függetlenül attól, milyen ruhát visel, és milyen gazdag a szókincse.

Anyaként pedig megtehetitek, hogy az óvodai öltözőben, iskolai folyosón szóba álltok azokkal az édesanyákkal, akikkel eddig esetleg nem. Megkérdezitek tőlük, hogy vannak, hogy érzik magukat a munkahelyükön, vagy milyen volt a hétvégéjük. Csak úgy, mint mással.

És ha már egy kicsit többet tudtok róluk, megkérdezhetitek, hogy segíthettek-e. Ha szeretnétek. Felszabadító érzés, higgyétek el nekem! Mert amikor megteszem, akkor tényleg úgy érzem, hogy mi, nők össze tudunk fogni egy közös célért: a gyerekeinkért, a jövőnkért. És ebben óriási erő van, amiért megéri félretenni az előítéleteinket.

 Battai Eszter