Nemcsak a vallásukat, az identitásukat is elveszik – Egy buddhista szerzetes Tibetről – Interjú

–

Mezei M. Katain/WMN: Nomád családból származol, lételemed lehetett a szabadság. Hogyan lettél mégis szerzetes?

Nyima Nyima: Gyerekként a falunkban lévő kolostor iskolájába jártam – meg elég sokat mellé is –, ami hivatalosan nem is volt oktatási intézmény, csak egy faépület. Innen tulajdonképpen egyenes út vezetett a szerzetességhez, de édesanyám is így szerette volna. Nálunk ugyanis a hagyomány szerint minden családban lennie kell egy szerzetesnek, ahogy annak idején Európában is sok keresztény család adta papnak az egyik fiát. A vallás filozofikus része kevésbé vonzott, meditálni azonban nagyon szerettem, részt vettem egy hároméves elvonuláson is – éppen ezalatt veszítettem el aztán édesanyámat.

A cölitábus viszont, ami a bentlakó szerzetesek felé elvárás volt, nem igazán ment nekem, így huszonöt éves korom körül elhagytam a kolostort, és folytattam népem nomád életét.

M. M. K./WMN: Európából nézve vadregényesnek-romantikusnak tűnhet a nomád élet. De hogyan látod te, aki ténylegesen benne voltál?

Ny. Ny.: Olyan szabályok szerint éltünk, amiket az élet hozott. Például egy nőnek több férje is lehetett, így mindig volt, aki megvédje a családot a farkastól, medvétől, amíg a többiek távol voltak. Hivatalos munkahelyünk nem volt, de mivel kereskedtünk – főként jaktejből készült sajtot és magunk szedte gyógyító gombát árultunk a városokban –, rendelkeztünk valamiféle jövedelemmel.

A nomád lakosságot sokáig semmilyen módon nem tartották nyilván, maguk az anyák sem tudták pontosan, hogy mikor hozták világra a gyermeküket. A mostani középkorúaknak és idősebbeknek csak becsült kora van – én például körülbelül ötvenéves vagyok.

M. M. K./WMN: Ma már a nomádok közül is sokan szinte „röghöz kötve” kénytelenek élni. Hogyan történhetett ez meg?

Ny. Ny.: Kampaföld gazdag ásványi kincsekben, többek között uránban, amire szemet vetettek a kínaiak. Nevetséges kompenzáció fejében kisajátították a területeinket, az embereket pedig barakkokba kényszerítették – ahogyan Amerikában rezervátumokba terelték az őslakos indiánokat.

Munkát nem tudnak adni nekik, az alapvető létfenntartásukat biztosítják ugyan, ám nagyrészt mesterséges anyagokat tartalmazó ételeket kapnak, amire nincs felkészülve a szervezetük. Mi, nomádok sok-sok generáción keresztül azt ettük, amit az érintetlen természet adott, kristálytiszta vizű folyókból ittunk… Nyilván van egyfajta genetikai örökségünk, ami nem írható felül egyik napról a másikra. Ez lehet az oka annak, hogy egyre többen betegednek meg májrákban, amit egyébként korábban hírből sem ismertünk.

M. M. K./WMN: Ki lehet törni innen?

Ny. Ny.: Szinte lehetetlen. Az embereknek nincs szakmájuk, legfeljebb a kereskedelemben tudna elhelyezkedni az, aki egyáltalán eljut valamelyik városba. Ez ugyanis már önmagában sem egyszerű, mivel

sokaknak buszjegyre sincs pénzük, nem beszélve arról, hogy még Tibeten belül is csak engedéllyel – pontosabban egy útlevélhez hasonló okmánnyal – lehet közlekedni.

Néhányaknak még így is sikerül – a mi családunkban is van erre példa, az egyik öcsém tanár, a másiknak ruhaboltja van –, ők igyekeznek gondoskodni a rosszabb helyzetben lévő szeretteikről.

M. M. K./WMN: Elrettentő híreket olvasni arról, hogy a kínaiak miként próbálták „átnevelni” a tibeti buddhista szerzeteseket. Például a buddhizmus egyik alapelvének, az ahimszának, azaz a nem-ártásnak a feladására kényszerítették őket, azt pedig, aki pedig nem engedelmeskedett, kegyetlenül megbüntették. Nektek volt részetek megaláztatásban, bántalmazásban?

Ny. Ny.:

A dalai láma vonulatát követőkkel szemben valóban keményen léptek fel a kínaiak, akik egyébként jórészt büntetésből vannak Tibetben, és mivel nem bírják a klímát, sokan közülük idő előtt meghalnak.

Tőlünk nem tartottak különösebben, mivel eleve kieső helyen, nagy magasságban éltünk, és egyébként sem politizáltunk soha, így különösebb atrocitás nem ért bennünket. Most már a kampaföldiek is lázadnak, már amennyire lehetséges, és nemcsak a szerzetesek, hanem mindenki más is, mert semmiféle jövőképük nincs az adott körülmények között. Nemcsak a vallásukat, az identitásukat is el akarják venni.

Például a tanár öcsém iskolájában a kicsik ugyan tanulhatnak tibeti nyelven, a nagyok viszont csak kínaiul, de településenként változik, hogy mikortól teszik kötelezővé a kínait – van, ahol már az óvodában. A módszer pedig sajnos nagyon is hatékony: egy ismerősömnek, aki hosszabb ideig Indiában élt, hazatérve azzal kellett szembesülnie, hogy a falujában már alig beszéli valaki az anyanyelvünket.

M. M. K./WMN: Nem csoda, hogy annyian elmenekültek onnan – többek között te is.

Ny. Ny.:

Nagyjából harminckét éves koromban, a nepáli hegyeken keresztül átszöktem Indiába, majd nem sokkal később visszamentem az unokaöcséméért. Odafelé el is kaptak, és rövid időre be is börtönöztek, de végül sikerült őt is átjuttatnom a határon.

Az észak-indiai Dharamszalában telepedtünk le, ahol a 14. dalai láma vezette száműzetésben lévő tibeti kormány központja is található. A menekülteken kívül sok itt a külföldi is, például tanárok, akik a közösség Lha nevezetű korsemleges iskoláiban vállalnak önkéntes munkát. És persze folyamatosan özönlenek a turisták.

M. M. K./WMN: Több esély van egy élhetőbb jövőre Indiában?

Ny. Ny.: Az ottani tibetieket több állam támogatja, így alapvető dolgokban nem szenvednek hiányt. A továbblépéshez azonban a tanulás jelentené a kulcsot, amit a közösség csak általános és középiskolai szinten tud biztosítani a Tibetien Children’s Village néven ismert bentlakásos iskolákban. Bár az egyetemek természetesen adhatnak ösztöndíjat, számos más költséget – étkezés, lakhatás – képtelenek fedezni a családok. Így pedig a gyerekeknek sincs több esélyük, mint a szüleiknek.

M. M. K./WMN: Te hogy éltél Dharamszalában?

Ny. Ny.:

Az első időkben jóformán bármit elvállaltam. Idős tibetiek ruháit mostam a folyóban, hatalmas, sima felületű köveken – a művelet kicsit a mángorolásra hasonlított. Kertészkedtem az iskolában, ahová az unokaöcsém járt. Voltam plakátragasztó is

– arra mindig szükség van, mert rendszeresen szerveznek különféle spirituális eseményeket, amelyekről fali hirdetményeken értesítik a közösség tagjait, no meg persze a turistákat. Évek teltek el így, majd egy kedves ismerősöm, aki az ottani tibetiek érdekképviseletét látta el, azt tanácsolta, hogy készítsek momót, és áruljam az utcán. Belevágtam, és végre a magam ura lehettem.

M. M. K./WMN: Mi az a momo?

Ruzsinszki Anna: Tradicionális tibeti étel. A tésztája lisztből és vízből áll, ezt töltik meg aztán hússal, krumplival vagy zöldségekkel, illetve már megjelentek újabb változatok is, például a spenótos. Nem főzik, hanem gőzölik, és joghurtos vagy csípős öntetet tesznek rá.

M. M. K./WMN: Ekkoriban ismertétek meg egymást. Hogyan történt a nagy találkozás?

R. A.: Egy Dharamszalában élő – és szintén májrákban szenvedő – szerzetes ismerősömet látogattam meg, akit egyébként buddhistaként már korábban is támogattam a lehetőségeimhez mérten. A repülőgépen felejtettem a pénzem felét, ami eléggé szűkre szabta a költségvetésemet.

Aztán az utcán egymásba botlottunk Nyimával. Megkínált momóval, én pedig viszonzásképpen kimostam a ruháit a szállásomon. Nemsokára már egy pár voltunk a magánéletben és a munkában egyaránt. Bár egy sötét, hideg szobában laktunk, dharamszalai viszonylatban egész jól ment a sorunk.

Meg tudtuk venni például az arrafelé már-már luxuscikknek számító tejet, vajat, mézet. Boldogok voltunk ott… Aztán a helyet, ahol árultunk, szigorúan őrzött területté nyilvánították, és a továbbiakban csak indiaiak tevékenykedhettek ott. Így, hogy elveszett a megélhetésünk, nem volt értelme tovább maradni. Magyarországra jöttünk, és itt élünk azóta is. Nyima jól érzi itt magát, semmit sem veszített abból a derűből, ami a sok nehézség ellenére mindig is jellemző volt rá. És bár nem tanult történelmet, valamiféle sorsközösséget érez a tibeti és a magyar nép között – persze nem véletlenül, hiszen mindkettőnek bőven volt része hányattatásokban.

M. M. K./WMN: A külföldön élő tibetiek tudnak valamilyen módon kommunikálni otthon maradt szeretteikkel?

Ny. Ny.: Van lehetőség a kapcsolattartásra, az interneten keresztül én is rendszeresen beszélek a nővéremmel, aki egyébként szerzetesnő. Ugyanakkor szűrnie kell a tartalmat, mert könnyen baja származhat abból, ha valami negatívumot talál mondani például az ottani körülményekre vonatkozóan. Akár a személyes találkozás is kivitelezhető, ezt azonban nem a család falujában vagy városában, hanem egy távolabbi „meeting pointon” célszerű lebonyolítani, oly módon, hogy mások ne tudjanak róla, és nyoma sem maradjon.

Az elővigyázatlanságnak könnyen börtön lehet a vége, ahonnan nem mindenki szabadul élve. Volt már ilyenre nem is egy példa.

M. M. K./WMN: A XIV. dalai láma azt nyilatkozta, Tibet nem juthatott volna ilyen tragikus sorsa, ha nem húzza erre a karmája. De mivel tudott ez a vallásos és békés nép ilyen rossz karmát teremteni?

Ny. Ny.: Például azzal, hogy nálunk nincs meg az a fajta összetartás, ami az erdélyi magyarok között is tapasztalható. Igaz, kifejezett széthúzásról sem nagyon lehet beszélni, hiszen a nomád életmódnak természetes velejárója az egymásra utaltság.

Emellett a tibetiek hajlamosak az irigységre és a rátartiságra – én magam azért jártam szakadt ruhákban még akkor is, amikor már jobbra is futotta volna, hogy ne keltsek felesleges feltűnést.

Vagy itt van a rangkórság, amiben szintén sokan szenvednek közülünk. A társadalmunk túlságosan is az alá- és fölérendeltségi viszonyokra épül, ami egyfelől szükségszerű, másfelől viszont nem lehet indok arra, hogy a hierarchia magasabb szintjein helyen foglalók hatalmukkal visszaélve megalázzák és kihasználják az alattuk lévőket. Magát az embert minden körülmények között tisztelni kellene, függetlenül a helyzetétől.

R. A.: A kínai megszállás óta pedig a folyamat egyre rosszabb irányba halad.

Manapság a tibeti buddhisták voltaképpen kiárulják a vallást. Pénzért adják át a dharmikus tanításokat, amelyek ezáltal éppen a lényegüket, a bennük rejlő spirituális erőt veszítik el.

Ugyanígy árucikké silányultak az imafüzérek vagy a hangtálak is – bárki könnyebben juthat hozzá egy-egy ilyen kellékhez, mint egy átlagos tibeti, aki ténylegesen a vallás gyakorolására használná. Hasonló a helyzet a mala-karkötővel: nyugaton a féldrágaköves változatokat hordják, míg a tibetieknek sokszor a csont vagy a műanyag marad. A hagyományos tibeti medicinák szintén elérhetetlenek számukra. Ezeket olyan, csak a Himalájában fellelhető gyógynövényekből állítják elő, amelyek nem termeszthetők mesterségesen, mert azzal jelentős mértékben csökken a hatóanyag-tartalmuk. Így persze drágák is, és megint csak a külföldiek tudják megvenni őket.

M. M. K./WMN: Boldog házaspár vagytok, de milyen jövője lehet Nyimának Magyarországon?

Ny. Ny.: Szeretnék a saját lábamra állni. A tervek szerint nyitok egy tibeti kifőzdét, ahol ismét saját készítésű momót árulhatok, illetve ha majd jobban tudok magyarul, elvégzek egy masszőriskolát. Tudok ugyan masszírozni, de papírom nincs róla.

Szívesen kialakítanék valahol egy kolostort is, ami mellett kórház is működhetne – de maradjunk a realitás talaján.

A legfontosabb célom pedig az, hogy a Dharamszalában élő unokaöcsémet, aki most huszonegy éves, Magyarországra hozzam. Ha ez megtörténik, a nevét is elárulom – egyelőre nem tehetem, mert túlságosan közel van Tibethez.

Mezei M. Katalin

Képek: Kerepeczki Anna/WMN