Egyre többet foglalkozik a társadalom a bántalmazással, egy olyan tabutémával, amiről sokan nem szeretnek beszélni, hallani, olvasni. Egyre több – eddig szőnyeg alá söpört – dologra derül fény, egyre több bezárt doboz kezd el kinyílni.  

Egyetlen – traumát átélt – embernek sem javasolnám, hogy a biztonság kedvéért inkább védje magát továbbra is a némasággal, burkolózzon a jól megszokott hallgatásba. Gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy nem értik az emberek, miért nem beszélnek az áldozatok.

Miért nem mondják el senkinek a problémájukat?

A némaságnak az egyik legfőbb oka a szégyen. A bántalmazás mindenféle formájánál jellemző, hogy a bántalmazó helyett az áldozat szégyelli magát azért, ami vele történt. Szégyenként éli meg a traumáját, szégyenként éli meg saját testi-lelki tüneteit, melyek az átéltek következményeként jöttek létre. Szexuálisan bántalmazott embereknél talán mindenki másnál erősebb a szégyenérzet, és a szégyen cipelése, valamint az emiatt megjelenő némaság.

Ugyanezzel a jelenséggel találkozhatunk holokauszttúlélők esetében is, akik vagy egész életükben hallgatnak a traumájukról,

vagy több évtizeddel a holokauszt után képesek először beszélni róla. Aki bántalmazást élt át akár gyerekkorában, akár felnőttként, tele van lelki sebekkel és fájdalommal, melyekről jellemzően mélyen hallgat. Mert nem mer beszélni róla, nem mer újra kiszolgáltatottá válni, talán nem akar tudomást venni ezekről a sebekről. Örül, hogy túlélte, hogy kibírta valahogy, biztonságban érzi magát egy darabig, úgy, hogy tudomást sem vesz lelki fájdalmairól. Nem mer foglalkozni velük, hiszen valahol mélyen tisztában van azzal, hogy a sebekkel való foglalkozás újabb fájdalmakat szül, újabb kiszolgáltatottság-érzést hoz magával – abból pedig már jutott neki épp elég.

A hallgatás következményei

Így viszont ezek a lelki sebek gyógyítatlanok maradnak, és az azok takargatása miatt a látszategyensúly bármikor borulhat, a testünk pedig a némaságért és a lelki tünetekkel való nem foglalkozásért komoly árat fizet, így várható, hogy előbb-utóbb benyújtja a számlát. Ha nem akarjuk érezni lelkünk fájdalmait, és nem akarunk foglalkozni a lelki sebeinkkel, a testünk különböző tünetekkel, betegségekkel akar rákényszeríteni arra, hogy mégiscsak törődjünk magunkkal, és kezdjük el a lelkünkről való gondoskodást.

A sebekkel való foglalkozás fájdalmas folyamat.

Előjönnek olyan emlékek, melyeket már megpróbáltunk eltemetni, vagy eddig saját magunk előtt is takarásban voltak. De ahogy Edith Eva Eger holokauszttúlélő írja egy könyvében:

nem lehet meggyógyítani azt, amit nem érzünk.

A tünetekkel való foglalkozás, a sebek tudomásul vétele és elfogadása nagyon fontos lépés a gyógyulás felé. Legalább ugyanilyen jelentőségű a csend megtörése, a némaság ketrecéből való kitörés. Ilyenkor azonban rettentően fontos, hogyan reagál a külvilág, a sebezhetőség vállalásával mit kezd az az ember, akinek az áldozat beszél a sebeiről.

Az emberek reakciói segíthetik, de meg is akadályozhatják a gyógyulást

Sok filmben látható olyan jelenet, amikor egy rákos ember először mutatkozik valaki előtt kihullott hajjal, vagy amikor egy égési sérülést, illetve másfajta maradandó testi heget megmutat valakinek. Amikor egy ember a legmélyebb lelki sérüléseiről beszél, először ki meri mondani a fájdalmait, vállalni meri a bántalmazottságát, lecsupaszítja a lelkét a másik előtt. Akárcsak az előbb említett filmes jelenetnél, a lelki pőreségnél is óriási jelentőségű, hogyan reagál a másik ember.

Ha valaki megtöri a hallgatását, próbál kiszabadulni a némaság ketrecéből, annak óriási jelentősége van. Mert ez egy olyan pillanat – talán a gyógyulás felé vezető úton az első olyan lépés – ami jelképezi azt, hogy a bántalmazás nem az én szégyenem, hanem azé, azoké, akik ezt tették velem. A nyomait ugyan én viselem, a tünetek rajtam jelentkeznek, mégsem az én szégyenem.

Minden bántalmazott ember, aki ki mer törni a némaságból, remegő lábakkal, rettegő lélekkel, a sebezhetőség félelmetes vállalásával teszi ezt.

Egy bántalmazottal ezért csakis óriási tapintattal viselkedhetünk.

Akik tovább ártanak a bántalmazottaknak

Sajnos igen gyakori, amikor egy bántalmazott ember némaságból való kitörését kifejezetten ártalmas reakciót okoz. Ha a saját családjában történt a bántalmazás, akkor előfordulhat a teljes tagadás, mindenféle magyarázattal megpróbálják elhitetni az áldozattal, hogy „senki nem ártott neki szándékosan, mindenki csak jót akart, ő pedig nem jól értelmezi a dolgokat, mindenből túl nagy ügyet csinál”. Gyakran előfordul, hogy inkább kitagadják a családból, és bosszút állnak azért, amiért kimondta a kimondhatatlant, amiért beszélni mert a család legnagyobb tabujáról, amiért piszkálni meri azt a szőnyeget, ami alá több év, évtized szemetét söpörték, és őrizték kínosan.

Van, akit idegesít, ha bárki tabutémákat feszeget, negatív dolgokról, érzésekről beszél. Sok embert inkább a „nézzük az élet napos oldalát” hozzáállás vezérel, ami miatt irritáló számukra mindenfajta erős vagy kínos téma, zavarja a nyugalmukat. Sokaknak kellemetlen szomorú és fájdalmas dolgokkal foglalkozni, olyanokkal, amelyek esetleg a saját életük végiggondolását is kívánnák.

Mindenkinek a saját döntése, hogy mennyit hallgat meg vagy olvas el mások fájdalmából, de senkinek nincs joga valakibe belefojtani a bánatát.

Ha valaki lelki értelemben levetkőzik előttünk, ha megmutatja a sebeit vagy beszél róluk, és mi azt mondjuk, hogy „ne beszélj erről, mert rossz hallgatnunk”, vagy meghallgatjuk, utána pedig azt mondjuk, hogy „ránk kényszeríti a saját fájdalmát”, azzal óriásit rúgunk bele. Olyan, mintha egy testi heget mutatna meg valaki, annak minden fájdalmával és szégyenérzetével együtt, remegő lábakkal, és mi azt mondanánk, hogy ránk kényszerítette azt a csúnya látványt, vagy megkérnénk, hogy öltözzön már fel, mert kellemetlen látványt okoz a sebe.

Többször olvastam már, hogy „miért ír valaki annyit a rákról”, vagy „miért beszél valaki állandóan bántalmazásról” vagy a holokausztról. Sajnos nagy a társadalom felelőssége abban, hogy a mai napig ennyi bántalmazás megtörténhet, megtörténhetett.

Ha valaki nem tud egy bántalmazást megakadályozni, nem tud egy bántalmazottnak segíteni, legalább ne okozzon neki újabb nehézségeket azzal, hogy bele akarja fojtani a bánatát, csak azért, mert neki kellemetlen hallgatni.

Egy ráktúlélő, egy holokauszttúlélő vagy egy bántalmazásból felépülő ember lehetséges, sőt valószínű, hogy egész életében beszélni és írni fog ezekről a témákról, mert elköteleződik mellette.

Mert valamiféle hivatásának érzi, mert nagyon sok embernek segíthet, és erőt adhat. Senki nem mondhatja meg az ilyen tragédiát túlélt embereknek, hogy mennyit és mikor beszélhetnek a traumájukról, a betegségükről, a fájdalmukról.

A traumák összehasonlítgatása is sokat árthat

Rengeteget tud ártani az a hozzáállás is, ha a különböző traumákat összehasonlítjuk egymással, és lekicsinyeljük egyiket a másikhoz képest. Ahogyan a testi betegségeket sem szoktuk egymással összevetni, ugyanúgy semmi értelme a lelki sérüléseket ilyen módon méricskélni. Sőt kifejezetten tilos. Sose hallottam még, hogy valaki azt mondaná egy beteg embernek, „ne nyafogj az autoimmun betegséged miatt, örülj neki, hogy nem vagy rákos”. Ugyanilyen értelmetlen és ártalmas, ha egyik traumát a másikkal hasonlítjuk össze. Aki valamit is olvasott és hallott már a bántalmazottság lélektanáról, nagyon jól tudja, hogy egy bántalmazott ember fájdalmát lekicsinyíteni, más traumákhoz képest „lehaboskakaózni” vagy „vattacukrozni” szigorúan tilos és ártalmas.

Minden embernek a saját sebei okoznak fájdalmat, és rajta kívül senki más nem ítélheti meg ennek a fájdalomnak a mértékét.

Megbocsátható-e az, ha valakit bántalmaztak?

Leggyakoribb tanács, amit kapnak az áldozatok, hogy „bocsássanak meg, és engedjék el a problémájukat”. Sajnos gyakran még pszichológusok is azt hirdetik, hogy a gyógyuláshoz elengedhetetlen a megbocsátás. Traumatizált, bántalmazott emberek esetében szerintem egyetlen elengedhetetlen szempont van. Nem az, hogy általában mi a megszokott, nem az, hogy szerintünk mi segítene neki, csupán az ő szempontja.

Soha senkit nem lehet megbocsátásra kényszeríteni, de még csak elvárni sem lenne szabad egy áldozattól a megbocsátást.

Csupán rá kell bízni, hogy az ő szempontjait, érzéseit helyezze mindenek elé, mert ez a feltétele a gyógyulásának. Ha mindenféle elvárás nélkül elfogadja valaki az érzéseit, az ő tempóját, az ő döntéseit. Ha kész lesz a megbocsátásra, megbocsát, de az is lehet, hogy nem lesz kész soha erre. Egy bántalmazást elszenvedett embernél egyáltalán nem mindegy, ki a bántalmazója, milyen bántalmazásban érintett, és egyáltalán, bárki bocsánatot kért-e tőle. Esetleg valaki hozzávág-e egy álszent bocsánatkérést, egy „bocs, hogy úgy érezted, hogy megaláztalak” típusút, beismerés, belátás és megbánás teljes hiánya nélkül. Aki a bántalmazottak lelki világát érteni akarja, annak egy nagyon fontos szempontot kell szem előtt tartania: az érintetteknek a legnagyobb segítség, ha nem kérdőjelezik meg a fájdalmukat, hanem elismerik azt, és nem veszik el tőlük a bántalmazottak igazságát.

Ha azt várjuk el egy áldozattól, hogy bocsásson meg – anélkül, hogy bárki bocsánatot kért volna tőle mindazért, amit el kellett szenvednie, ezzel is lekicsinyelhetjük a fájdalmát, mintha elfogadhatóvá tennénk azt, ami vele történt.

Hiszen, ha az őt ért bántásokat a bántalmazója, bántalmazói nem bánták meg, nem ismerik el, akkor bizonyos értelemben saját magát, saját fájdalmát, saját igazságát kellene megtagadnia a megbocsátáshoz, ami viszont a gyógyulást akár még nehezítheti is.

Ha valakit például ötéves kora óta évekig szexuálisan használtak, az életét gyakorlatilag tönkretéve, akár több évtizedes némaságra, elviselhetetlen szégyenkezésre ítélve, ki írhatná elő, hogy az illetőnek meg kell bocsátania?

Egyáltalán, valaki mondhatná-e azt, hogy a gyógyulásának ez a feltétele? Ki mondhatna olyat, hogy „nem jó ember, ha nem tud megbocsátani”…

Gyógyulásának feltétele a szégyentől való megszabadulás, az önhibáztatás, a bűntudat alóli felmentés, ami éppen ellenkezhet is azzal, hogy elvárjuk tőle a megbocsátást. A múlt feldolgozásával, a traumák begyógyításával együtt járhat némi eltávolodás a fájdalomtól, a sebzettségtől, ami közelíthet a megbocsátáshoz, de nem feltétlenül egyenlő vele. A saját sebeit mindenki a számára megfelelő módon gyógyítja, sok bántalmazott eljuthat a megbocsátáshoz, de lehet, hogy nagyon sokan nem.

A beismerésen, belátáson, megbánáson és a bocsánatkérésen rengeteg múlik, nem lenne szabad ettől függetleníteni a megbocsátás erőltetését. A bántalmazásban érintett emberek számára a legnagyobb segítség az empátia, a tapintat, valamint az igazságuk elismerése. Nem segítenek a jó tanácsok, nem segít a felszólítás a megbocsátásra vagy az elengedésre, nem segít semmi, ami a fájdalmuk és saját igazságuk megtagadásával járna.

Sebestyén Eszter