Nórát azután kerestem meg, hogy olvastam a műtőkről szóló bejegyzését a Ragyogd túl című blogon, amelyet azután kezdett írni, hogy az El Caminót megjárta.

Később rájöttem, hogy láttam őt már többször a tévében, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének és az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoportjának képviseletében nyilatkozott, no meg leginkább az „emberközpontú, hálapénz- és korrupciómentes” egészségügy szószólójaként, amiről egyelőre csak álmodik, álmodunk. A merev kórházi hierarchiába nehezen tagozódik be, emiatt feletteseivel korábban sokszor konfrontálódott. A köntörfalazástól irtózó doktornő elárulta, hogy szakszervezeti szerepvállalása ellenére nem készül politikusi pályára, továbbra is a gyógyítás érdekli elsősorban, a testé és a léleké.

WMN/Kurucz Adrienn: Azt írod – szabadon idézlek –, hogy hivatásod-életed egyik legnagyobb kihívása a „kapcsolódás” a betegekkel. Amelyre szerepedből adódóan pár perced van mindössze – hisz aztán már alszanak. Miért olyan fontos, hogy megtaláld az utat a lelkükhöz?

Máté-Horváth Nóra: A betegekben, úgy tapasztalom, nagyon nagy az igény arra, hogy egy viszonylag személytelen folyamatban, mint amilyen az operáció, és amelynek ők tulajdonképpen a kiszolgáltatottjai, valakibe – egy tekintet, egy érintés, pár kedves szó által – belekapaszkodhassanak. Azt kérjük tőlük, bízzanak bennünk, orvosokban. De hogy bízzanak meg idegenekben?

Hidat kell építeni valamiképp egymás közt. Hiszek benne, hogy nagyon nem mindegy, milyen érzést, hangulatot, mondatot visz magával valaki az álmába.  

WMN/K. A.: Miért lettél épp aneszteziológus? Nem tűnik hálás szerepkörnek, mindig a háttérben maradtok, talán meg sem ismernek titeket a betegek műtét után. Van, hogy megkeresnek, és megköszönik a munkádat? Úgy képzelem, ritkán.

M. H. N.: Van, hogy találkozunk a műtét után, és beszélgetünk, ilyenkor kedves szavakat is kapok. Az tény, hogy, aki sztár akar lenni ebben a szakmában, az nem aneszteziológusnak megy. Ez a terület nem jár rivaldafénnyel, de számomra ez egyáltalán nem volt fontos szempont. Izgatott, hogy egy aneszteziológusnak nagyon sok mindenhez kell igazán jól értenie: gyógyszertanhoz, élettanhoz, anatómiához, intenzív terápiához. Van az a szakmán belüli vicc, hogy „azért megy az ember altatóorvosnak, mert nem szeret társalogni a betegeivel”. Ez általában nem igaz! Sőt. Én keveslem azt a pár percet, amit velük beszélgethetek. Részben ezért, részben pedig az emberi lélek iránti érdekelődésemből adódóan lettem coach is.

WMN/K. A.: Hogyan tud kapcsolódni ez a két terület: a műtő világa és a coaching?

M. H. N.: Nem feltétlen kell kapcsolódniuk, részállásban altatok, a szakmai életem másik részében emberekkel beszélgetek. De később, egy tréning formájában létrejöhet a szimbiózis. A témája a partneri orvos-beteg viszony kialakítása lehetne.

WMN/K. A.: Mit tanítanál a betegeknek? És az orvosoknak?

M. H. N.: A betegeknek azt, hogy az ő testükről, gyógyulásukról van szó, ne fogadjanak el mindent automatikusan, „mert az orvos azt mondta”, ha bizonytalanok, kérdezzenek. Az egészségügy egy szolgáltatórendszer, és aki igénybe veszi, az partner, nem alárendelt szereplő. Sebészként pedig ne csak annyit mondjunk, hogy 13-án tessék befeküdni műtétre. Át kell beszélni a beteggel a lehetőségeket, figyelembe kell venni az ő szempontjait is. Meghallgatni, mit gondol. Van valamilyen kérdése? Ritkán hangzik el sajnos.

WMN./K. A.: De erre mondhatja a kolléga: „basszus, húsz ember vár kint a folyosón, nem érek rá csevegni”.

M. H. N.: Sajnos, igen, mondhatja, és jogosan. De az odafigyelés nem csak pénz kérdése.  A jelenlegi rendszer az infrastruktúrájában lassan fog változni, meg kell tanulni abból főzni, amink van, az egy betegre fordítható időt jobban kihasználni, ügyesebben kommunikálni.     

WMN/K. A.: Nyíltan vagy (és voltál is) kritikus a rendszerrel szemben.

M. H. N.: Kicsi koromtól orvosnak készültem. Nem volt orvos a családban, néztem az Egyszer volt, hol nem volt az élet című rajzfilmsorozatot, és eldöntöttem, gyógyítani szeretnék. Menet közben sokszor, sokaktól hallottam, milyen problémák vannak az egészségügyben, de mindig azt hittem, és azt is mondták, hogy mire végzek, ezek már bizonyára másként lesznek. Hát, nem így alakult sajnos. Bekerültem egy tekintélyelvű rendszerbe, próbáltam lázadni, nem mindig jó módszerekkel, sokszor ajtóstul rontottam a házba, nehezen viseltem az igazságtalanságot, azt, ha nem a beteg érdeke van a középpontban, ha nem az észszerűség, hanem a titulus győz. Nehezen találtam a helyem, nem tudtam belesimulni a rendszerbe, szélmalomharcot vívtam. Aztán szerencsére egy olyan helyre kerültem, ahol nagyon nyitott, haladó szellemű volt a főnököm. Ott megtapasztalhattam, hogy lehet ezt az egészet másként csinálni az ott is tapasztalható anyagi nehézségek ellenére. Lehet egymásra és a betegre jobban figyelni, lehet szempont az is, hogy a jó szónak gyógyító ereje van.

WMN/K. A.: Azt mondják, ebben a szakmában szükséges a távolságtartás, különben nem bírod ki épp lélekkel a szenvedés látványát nap mint nap.

M. H. N.: Azonosulni valóban nem lehet minden beteggel, határvédelemre szükség van, de betonfalakra azért nincs. Ha kialszik az őrláng, ha nem érint meg semmi igazán, akkor baj van, akkor kiégtél.

WMN/K. A.: Veszélyes szakma a tiétek.

M. H. N.: Igen, a segítő szakmák általában azok. Nem véletlen, hogy sok az orvosok közt az alkoholista, az öngyilkos, az önpusztító életmódot folytató. De sok a futó is! Ki így, ki úgy próbálja levezetni a stresszt.   

WMN/K. A.: Maratonista vagy, úgy tudom.

M. H. N.: Egy gyönyörű tavaszi napon munka után kimentem futni (nem bírtam otthon megülni a fenekemen, olyan feszült voltam), és úgy maradtam. Pedig akkor még csak 15 percet sikerült futni, nagyjából egy kilométert vánszorogtam végig, mondjuk inkább így: farmerben, izzadtan. Egy ideig azért futottam, hogy megszabaduljak a gondjaimtól. Aztán rájöttem, hogy egy csomó mindent megtudok magamról a futás által. A testemről, a lelkemről, a határaimról. Rájöttem például, hogy kitartó vagyok, hogy tudok az lenni. Most megyek épp az ötödik maratonomra Barcelonába.

WMN/K. A.: Az El Caminót is megcsináltad. Egyedül vágtál bele?

M. H. N.: Igen.

Mindenki a maga tempójában futja a maratont, és mindenki a saját Caminóját járja. Ezt mondják, és így igaz.

Egy hónapig tartott az út. Én, aki mindent túlbonyolítok az életben, megfogadtam, hogy ezt nem fogom. Nem agyaltam rajta, direkt nem olvastam utána semminek. Viszont tanultam előtte autodidakta módon négy hónapot spanyolul, ez igen hasznosnak bizonyult.

WMN/K. A.: Mi volt benne a legnehezebb?

M. H. N.: Az elengedés. Egyedül mész, de mindig találsz út közben cimborákat, esztek együtt, beszélgettek, aztán szétváltok. Mindig megviselt az elválás, a magamra maradás. De az út mentén sok helyen ki van írva vigasztalásképp, hogy „sosem sétálsz egyedül”. Ez szó szerint is értelmezhető, nem csak spirituálisan. Az egyik legemlékezetesebb találkozásom akkor történt, amikor elcsigázva, szomorúan, egy vacak aszfaltúton poroszkáltam a tűző napon, bosszankodtam, hogy miért nem vettem kenyeret. Egyszer csak mellém keveredett egy bozontos spanyol vándor, kicsit ijesztő figura, alig értettem, amit beszélt, olyan erős tájszólása volt. Megkínált kenyérrel, kecskesajttal, elfogadtam persze, éhes voltam, aztán együtt sétáltunk, és az egyik legjobb napunk volt ez a Caminón – neki amúgy az utolsó, mert a térde miatt másnap hazament. Azóta is barátok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. Nagyon érdekes tanulság, hogy mennyire nem az számít, amit elsőre elmondanál magadról valakinek, hogy honnan jössz, mi a foglalkozásod. A Caminón úgy kezdődik egy beszélgetés, hogy: helló, éhes vagy?. Nem számítanak az előítéletek, amelyek a való életben akadályozzák a kommunikációt, ott egyenlők vagyunk, mert tudjuk, előtted is ott van még az az ötszáz kilométer, neked is rohadtul fáj a lábad, és te is ugyanazt az utat járod. És tudod azt is, ha szomorú vagy, és egyedül érzed magad, mindig jön valaki, aki segít. És mindig jön.

WMN/K. A.: Ezt írtad a műtőről, hogy ott is nagyon egyformák vagyunk.

M. H. N.: Nem egyformák, hanem egyenlők. Mindegy, hogy topmenedzser vagy takarítónő valaki, a műtőasztalon – pucéran egy lepedő alatt fekve – eltűnnek a különbségek. Ott emberek vannak, akik rémültek. Aki pléharcot ölt, az is ugyanúgy érez belül. A beteget mozgatják, tolja a beteghordó, felteszi az ágyra, lemossák, nincs beleszólása a dolgokba. Valami kis emberit kapni, sokat jelent ilyen helyzetben. Remek kollégáim vannak, csodálom őket. Ismerek például egy műtősnőt – ők szinte láthatatlan emberek a gépezetben, pedig rendkívül fontos a munkájuk – olyan gyönyörűen beszél a kismamákhoz a császármetszés után, hogy mindig meghatódom tőle. Rengeteg ilyet tudnék mesélni. Több a jó az egészségügyben, mint a rossz. Ezt ki merem jelenteni. De mivel egy-egy rossz mondat a legsérülékenyebb állapotukban éri a betegeket, tele van a net negatív orvosi sztorikkal.

Ha csak egyetlen ember is hibázik, az tíz másik munkáját árnyékolja be. 

WMN/K. A.: Sokan sírnak a műtőben?

M. H. N.: Igen.

WMN/K. A.:  Sokan imádkoznak?

M. H. N.: Igen, van, aki rózsafüzérrel jön. Van, aki valamilyen vallási jelképet tetováltatott magára, és azt simogatja, miközben elalszik. Mások a gyerekeikre gondolnak.

WMN/K. A.: Hogyan lehet megnyugtatni valakit?

M. H. N.: A pozitív szuggesztióval például. A kontrollvesztés óriási sokk, rá kell bíznod magad másokra. Feszültségoldó, ha adunk a betegnek döntési lehetőséget apróságokban, hogy melyik ujjára rakjuk a csíptetős műszert például, vagy megkérdezzük, tegyünk-e még egy párnát a feje alá. Sose mondjuk, hogy „nem lesz semmi baj”, mert egy beszűkült tudatállapotban a baj szót hallja meg elsősorban. Ezek helyett inkább azt mondjuk: biztonságban van. Sok kollégám mondja, és nagyon szeretem azt a mondatot, hogy: nincs más dolga, mint kitalálni, miről szeretne álmodni.

WMN/K. A.: És mit válaszolnak?

M. H. N.: Senki sem fizetésemelést vagy előléptetést emleget. Hanem a szeretteit, akikkel együtt szeretne lenni megint. A kutyáját. A tervezett nyaralását. A legkülönlegesebb válasz, amit mostanában kaptam, az a pizza volt. Egy betegem mondta ezt, aki a daganata miatti bélelzáródása kapcsán került a műtőbe. Azt mondta, amióta nem tud enni, állandóan pizzára vágyik, most is érzi az illatát, pedig régebben nem is szerette. Meghatott. Számomra ez azt jelentette, valójában az életben maradásról szeretne álmodni.

WMN/K. A.: Gyerekek műtétjéhez is beosztanak?

M. H. N.: Inkább felnőttekkel dolgozom, de voltam már gyerekműtőben is.

WMN/K. A.: A szülő a műtő ajtajáig mehet csak. Mi történik utána?

M. H. N.: Elmondjuk nekik, hogy innentől mi vigyázunk rájuk. A kíváncsiság néha oldja a feszültséget, kérdezgetnek, mi pedig azt meséljük, „ez egy óriási varázsűrhajó. Kapnak egy űrhajósmaszkot, azon keresztül kell lélegezni az űrállomáson”. A játék ellenére sokan sírnak. A gyerekek őszinték, nem „viselkednek”. Én is bömböltem volna gyerekkoromban.   

WMN/K. A.: Gondolom, vannak nehéz betegek a felnőttek közt is.

M. H. N.: Igen, tanulni kell a velük való kommunikációt. Nem állítom, hogy nem tudnék még fejlődni ezen a téren. Azt sem állítom, hogy ugyanolyan rugalmas vagyok a tizenegyedik műtétnél reggel hatkor, mint voltam a műszak kezdetén. De ami nekem a sokadik műtétem aznap, az az adott betegnek az első, és néha az élete a tét, érthető, hogy türelmetlen. Mindig próbálok erre gondolni, és higgadtnak maradni. Legfeljebb odasúgom az asszisztensemnek, hogy „hajrá, altassuk el gyorsan”.

Kurucz Adrienn

Képek: Hámori Zsófia