Köpeny alól kivillanó...

’91-ben mentem általános iskolába, a rendszerváltás után közvetlenül már éppen nem volt kötelező a köpeny, de Tiszalökön még pár évig mindenkinek hordania kellett.

Vidékre lassabban szivárgott be a demokrácia meg a szabadság, vagy simán csak nem merték a tanítók a jól megszokott dolgokat olyan hamar kidobni, nem tudom.

Én meg persze kidíszítettem a nejlon egyenruhát, mert csúnya volt, és nekem különben se mondják meg, mit hordjak, mert én nem akarok ugyanolyanban lenni. A többiek csodálkoztak, hogy jé, lehet ilyet is? Lehetett, végül is a szabály hivatalosan már nem tiltotta. Aztán szép lassan kikopott a köpeny, és mindenki divatolhatott a maga lehetősége és ízlése szerint.

Gyerekkorból kibukkanó...

Anyám soha nem festette magát, nem voltak otthon szagos tégelyek, nem tudtam rúzst illatolni meg púdert. A városközpontban állt egy kör alakú épület, ami régen buszmegálló volt, abból építettek át egy drogériaszerű boltot (nyolcadikos korunkban nem szerepelt még olyan szó a szótárunkban, hogy drogéria). Árultak mindenféle körömlakkot meg kenceficét, és szépen bevásároltam, annyit, amennyi futotta a kuporgatott zsebpénzemből. Aztán sunyiban kentem magamra iskola előtt a megszerzett kincseket, hogy apám meg ne lássa, mert ő nem engedte az ilyesmit. Persze rendszerint elkapott, és olyankor kitört a ribillió: „Egy kislány ne kenegesse magát!”

Az egész gyerekkorom szabályokból állt: rendet kellett rakni, mert addig nem nézhettem tévét; szépen kellett ülni az asztalnál; meg kellett enni mindent; jól kellett tanulni; nem volt szabad feleselni; nem volt szabad csúnyán beszélni (egyszer azt mondtam a húgomra, hogy hülye, és jól picsán vertek); nem nézhettünk tévét, csak a megszabott időpontban, és persze nem is nézhettünk meg akármit; nem mehettünk át akármikor a szomszédba a barátnőnkhöz; haza kellett menni időben...

Én már akkor is elszántan kerestem a szabadságot, persze még nem tudtam, hogy az mit jelent, csak lázadtam, mint egy kis ordas, apám dogmatikus nevelési elvei ellen, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egyszer azt mondta, a lázadókat leverik, vagy beállsz a sorba te is, Éva fiam, vagy belehalsz. Sose felejtem el ezt a mondatát. Pedig biztos valami filmben hallotta.

De nem álltam be a sorba. Soha, egyszer sem.

Múltamból visszaköszönő...

Nemrégiben olvastam a SzuperWMN közéleti jelöltjeinkről szóló cikk alatti kommenteket. Az egyik régi általános iskolás osztálytársam is hozzászólt, mint ahogyan teszi rendszerint. Általában hangoztatja magvas véleményét az abortuszról (hogy az minden esetben bűn Isten előtt), a migránsokról (hogy el akarják venni kultúránkat), a nőkről (hogy elfelejtették, hol a helyük), meg még sok másról is. Ezen írás alatt éppen azt hányta oda, hogy a négyes listánkon csak három nő van (mert a férfitestbe született, ámde önmagát nőként definiáló transznemű kortárs író, Kiss Tibor Noé szerinte férfi, hiába az igyekezet). Ez az osztálytársam pár utcával lakott arrébb tőlünk Tiszalökön. Ő kitűnő tanuló volt, ami én soha, és apám talán sokkal inkább büszke lett volna arra, ha olyan vagyok, mint ő – legalábbis akkor.

Az én életem egészen máshogy alakult, mint az övé. Olyan embereket ismerhetek ma, olyan gondolatokat, olyan könyveket, olyan előadásokat, amelyekből megtanultam, hogy szexistának lenni nem menő, hogy az emberek nem egyformák, nem ugyanolyan a történetük, a világnézetük, az életük, nem ugyanaz az Istenük. Valamelyiknek Istene sincs. Nem ugyanolyanok a körülményeik sem, emiatt van, aki nagy segítségre szorul. Nem ugyanúgy szeretik egymást, valaki például a saját neméhez vonzódik, valaki azt se tudja, fiú-e vagy lány, valaki elveteti a magzatát, mert véletlenül vagy felelőtlenül terhes lesz, de nincs felkészülve rá. Valaki soha nem akar szülni. Valaki, ha akarna, se tudna. 

Tiszalökön nem voltak színes bőrű emberek, nem voltak migránsok sem, vagy nem így hívtuk őket. Nem voltak homoszexuálisok, leszbikusok, transzneműek. Voltak cigányok, akik mellé nem szívesen ültünk a padban, mert azt hallottuk, hogy ha valaki ellopott valamit, azt biztos, hogy egy cigány tette. Melegekről, transzneműekről nem is hallottunk. Ma már hallok erről is, és arról is, és tudom, hogy semmi nem egyértelmű, a világ nem egyszínű. Egyetlen szín sem egy komponensből áll.

...szabadság

Az én szabadságom abból áll, hogy minden egyes nappal egyre jobban megismerem a világot. Annyi mindent nem szerettem még... énekli az LGT. Igaz, mert annyi mindent nem láttam még. 

A világ olyan hatalmas, hogy belegondolni is képtelenség. Honnan tudhatnánk mindenről? Szerintem még a legokosabb ember sem ismeri az egész univerzumot, és még talán a Dalai láma sem ismeri a végső boldogsághoz és szabadsághoz vezető utat. Nem lehetek én sem soha eléggé tapasztalt, világlátott vagy megvilágosodott, hogy felfogjam a világegyetemet. Nem is akarom, nem is kell. 

Nekem a szabadság az, hogy a nagy ablakomat nem takarom el függönyökkel, hanem sarkig nyitom, hogy mindent jól láthassak. Az ajtóm pedig azért nincs lelakatolva, hogy kimehessek rajta bármikor, és más ajtókon bemehessek annyi terembe, amennyibe csak lehetőségem adódik az életem során.

Ha pedig az én ajtómon kopogtatnak, akkor beengedem azt, akinek szüksége van rám. Ez az én döntésem, szabad emberként.

Szabadnak született mindenki. A börtönt aztán magunknak építjük a saját két kezünkkel, a saját gondolkodásunkkal. Lebontani a falakat, kinyitni az ajtókat és az ablakokat, ugyanazzal a kézzel tudjuk. Ha akarjuk.

Szentesi Éva

Kép: Joe Webb: Room with a view (kollázs, 2014)