Drogfüggő baba és összeégett gyerek – Egy elhivatott nevelőszülő és a rábízott gyerekek helyzete

-

A társadalom nem könnyíti meg a nehéz sorsú gyerekek életét

Viki azonnal kiposztolta az értük aggódóknak, hogy végre megvolt a műtét, és jól sikerült. A műtét, amit már háromszor lemondott a kórház férőhelyhiány miatt, pedig Kistibinek anélkül nincs esélye, hogy elkezdje az óvodát. Ha nem tud fogni a kezével, nincs ovi. Márpedig, ha nem operálják meg a szétégett kezeit, nem tud fogni. Ha nem égett volna szét a keze, az arca és a felsőteste nagy része, most nem lenne nevelőszülőknél. De ha korábban kerül nevelőszülőkhöz, talán élete első három évében is tudta volna, mi az a folyó víz, a kád, a zöldbab, és nem kellett volna végignéznie a hét testvérével együtt, ahogy a rendőrök elviszik a szüleit. Így aztán minden mindennel összeér.

„Ha látnád azokat a tekinteteket… Bemegyünk a vizsgálatra, tök üres a váró, Kistibi az ölemben, szorítja a kezemet, hozzám simul, várunk. Jön egy másik anyuka a lányával, pont ugyanahhoz a széksorhoz, és már majdnem leülnek, amikor az anyuka ránéz Kistibire. És meglátja, hogy roma, meg a kezeit, hogy össze vannak égve. Feláll, és azt mondja a gyerekének: »mi akkor inkább átülünk máshova!« A tök üres váróban… El tudod ezt képzelni? Kistibi rám néz, és azt mondja, »tudom, hogy én egy szörnyeteg vagyok«. Nem magyarázhatom el mindenkinek, hogy kétévesen leforrázták a szülei gulyáslevessel!”

De Vikinek tele van a padlása még hasonló történetekkel. Kistibinek törvény szerint most kéne óvodába mennie.

Roma származású? Hááát…

„Persze, anyuka” – mondja a lakóhelyileg illetékes körzetes óvoda vezetője a telefonban – „jöjjenek csak nyugodtan, de mondjon már pár szót arról a gyerekről! Roma származású? Meg a kezei, igen, értem… És maguk nem a vér szerinti szülők. Hát, maguk tudják, de azt muszáj közölnöm, hogy már nagyon telítettek a csoportjaink, több mint valószínű, hogy nálunk nem lesz ám hely!”

Egy hároméves még nem tudja, mi az a kábítószer-birtoklás

Viki, mielőtt tavaly nevelőszülők lettek a párjával, varrásból tartotta el a négy saját gyerekét, varrt tehát két textilbabát Kistibinek, hogy ne legyen egyedül a kórházban. Két babát, arcuk helyén olyan fotókkal, amelyekről ő és a férje néznek vissza Kistibire. Egy Vikibabát meg egy Zolibabát. Mert Kistibi nem hívja őket anyunak meg apunak. Neki vannak igazi szülei is, ezt tudja jól. Mit tud még róluk? Hogy egy nap elvitték őket a rendőrök. Jöttek, és elvitték. Kistibinek még fogalma sincs róla, mi az a kábítószer-birtoklás. Csak arról van fogalma, hogy a 13 éves legnagyobb testvére vigyáz rájuk, mert sokat vannak egyedül. De őket nem viszik el a rendőrök.

„Végül mindannyian különböző helyekre kerültek, más nevelőszülőkhöz. Az igaziak nem mondtak le róluk, tartják a kapcsolatot a megszabott láthatásokon, úgy, ahogy. Ilyenkor reggel felkelünk, reggeli után szépen felöltözünk, és mondjuk Kistibinek, hogy megyünk találkozni a tesókkal – mert ez biztosabb, mint az, hogy a szüleik is eljönnek.”

Hat négyzetméter kell hivatalosan egy gyereknek

A barátságos, „Vikis” textilekkel, párnákkal, függönyökkel dekorált emeleti gyerekszobában hárman alszanak. Hat négyzetméter kell hivatalosan egy gyereknek, ez itt 18,5 négyzetméter, szerencsére. Kistibi ágyikója mellett áll Danié, ő most egyéves. Roma, és nem látszik rajta. Kilenc hónapos fejlettségi szinten tart, szobatársa, a tíz hónapos Luca viszont szinte tolja maga előtt a fejlődésben. Luca egy kis faluban, az udvaron jött világra, a szülők nem értek be a kórházba, az apa vezette le a szülést. Két nagyobb lányuk már nevelőszülőknél volt addigra, hétéves, sérült fiuk egy otthonban, a negyedik gyereket már haza sem vihették a kórházból.

Akkor is büntetnek, ha szegény vagy, amikor nem csinálsz semmit

„Hogy ők miért vannak ebben a helyzetben, azt máig sem értem, de viccen kívül. Gyakran találkozom velük, hiszen tartják a kapcsolatot valamennyi gyerekükkel, pedig még csak nem is ebben a megyében laknak. Képzelj el egy teljesen normális házaspárt. Dolgoznak, nem isznak, van házuk,  igaz, szerényen élnek, de nagyon igyekeznek. Az apa sétált a gyerekekkel a közút mellett, nem volt járda, egy autós meg túl közel ment hozzájuk, és ő ijedtében babakocsistul-gyerekestül inkább beugrott az árokba. Senki sem sérült meg, de kapott veszélyeztetés miatt több mint másfél év felfüggesztettet. És ezzel el is bukták a két nagyobbik lányukat.”

Idézés a gyámügytől

Lucát még nem tudták nevelésbe venni Vikiék, mint a kisfiúkat. A kislány más megyéből való, a papírjait az intézmények között valahogy elkeverték. Néhány hete Vikiéket beidézték a gyámügyhöz, ahol a két nagyobb kislány nevelőszülőjével vívtak egy délelőttnyi csatát. A másik család ugyanis magának kéri Lucát is, de így a vér szerinti szülőktől már mindhárom gyermek akkora távolságba kerülne, hogy a láthatásokra kijelölt időpontra nem tudnának odaérni.

„Nem értem, hogy lehet elintézni azzal az egyetlen odavetett mondattal embereket: »Oldják meg!« Ez is a nevelőszülőség szerves része amúgy, csak kevesen tudnak róla: hogy folyton bíróságra, hivatalba, meghallgatásra járunk, akkor is menni kell, ha a vér szerinti szülőnek van ügye a gyermekével kapcsolatosan. Állandóan jövünk-megyünk.

De ha kell, amúgy szívesen elmegyek a tárgyalásokra, mert az érdekeiket rosszul érvényesítő embereknek aztán tényleg senki sem segít…”

Dani egyfolytában ölbe kéredzkedik, úgyhogy Viki fél kézzel – pontosabban fél könyökkel – forral vizet, csinál teát. A reggelek összeérnek a következő hajnalokkal, a nap folyamatos etetésből, altatásból, pelenkázásból, fürdetésből, mesélésből, és megint etetésből áll. Danival kivált sokat kell foglalkozni.

„Őt két hónaposan hoztuk ki a kórházból, koraszülött babaként. Annyit mondtak róla, hogy remeg. Később derült ki, hogy ez valószínűleg a drogelvonás tünete nála. Mint magzati drogfogyasztónak, még nem tudni, mennyire károsodott az idegrendszere. Az anya 23 éves, apuka lelépett, Dani a harmadik gyerekük, őt már nem adták ki a kórházból. Nem is lenne nagyon hova, mert az anya folyton költözik a két nagyobbal, követhetetlen. De ő is tartja a kapcsolatot Danival, nem mondott le róla.”

Megkérdezem Vikit, akkor meg mire fel ez az egész? Neveled a ki tudja, kicsoda gyerekét, aztán mire feljavítottad, megszeretted, egyszer csak jönnek érte, ki tudja, mikor, és elviszik. Ez nem olyan, mint az örökbe adás, hogy a végén ott a gyerek nálad, véglegesen. Szóval ki az, aki ebbe tényleg bele akar vágni? És miért?

Miért vállalja ezt a sok nehézséget valaki? Lehet, hogy a pénz miatt?

„Miért?… Mert úgy érzed, még tudnál tenni valamit. Nálunk egyiküknél sem volt kétséges, hogy ő jöjjön, ő kell, nem volt kérdés, miért ilyen, miért amolyan… A nagyok azonnal befogadták mindannyiukat. Mert rengeteg gyerek van család nélkül, két-három éve elképesztően sokan lettek. Állítólag azért is, mert a várandósok már nem kapnak támogatást szociális alapon az abortuszra. Inkább megszülik, legyenek bármilyenek a körülmények. Kistibiéknél még volt a családban kisebb, másfél éves, ő is össze van forrázva… Így több családi pótlék jár utána, mert fogyatékos.

Sokan évekig maradnak a leforrázós szülőnél, a bántalmazó szülőnél, az elhanyagolónál, agresszívnél, alkoholistákból álló családban. Mert már nincs kihez kiemelni őket.

Mert hiány van a nevelőszülőkből is. Tavaly indultak volna ugyan tanfolyamok, nagy várakozásokkal, de végül nem is mindenhol tudtak belekezdeni, nem volt elég jelentkező. Mi itt heten voltunk, a végén hárman maradtunk levizsgázni…”

Felötlik bennem a gondolat, hogy hiszen néhány éve államilag is foglalkozásnak minősül a nevelőszülőség, akkor meg mi a probléma? Hiszen „gyereket nevelni csak nem olyan nehéz, pláne pénzért, nem?”

„Számoljam össze, hányszor kapom meg én is, hogy »te ezt csak a pénzért csinálod!« Akkor itt a mérlegünk: gyerekenként negyvenezer az a fizetés, megkapjuk a családi pótlékot mindenki után, meg van a párom 120 ezres fizetése. Az albérlet havi 65 ezer, a fűtés így télen 50, a villany 20 a régi rossz bojler miatt. Van egy régi transzporterünk, hogy mindenki beleférjen. És minderre vagyunk kilencen.”

A végső érv: a szeretet

Hazaér a suliból a kilenc gyerekből egy, Anna, a 11 éves, és elcsacsogja, miért került át két lány a karénekben az altból a szopránba – közben megdajkálja az ölében Lucát. Megszeretgeti, hozzá bújik. Amikor a négy saját gyerekük először találkozott a legelső nevelésbe vett kicsivel, az olyan volt amúgy, mint bármelyik másik nap. Azt a kislányt pár hónap múlva örökbe fogadta valaki, és erre egyből megindult a sutyorgás, „legyen még egy gyerek!”. Így lett még kettő, Dani és Luca. De a sutyorgás nem maradt abba.

„Anya, még egy ovist, lécciiiiii!” – „Megőrültetek mindannyian” – szólt rájuk Viki – „hiszen így is tele a ház!”  És másnap szépen beadta az igényt a férőhely bővítésére.

Aztán néhány hónap múlva, amikor Kistibi felébredt az altatásból, és levették róla a kötést, azt mondta az ágya mellett álló Vikinek:

– Na, most már szeretem a kezemet.

Kocsis Noémi

Utóiratként száraz tények és adatok

Ma Magyarországon mintegy 2 380 000 gyermek él. Ebből nagyjából 23 000 állami gondozásban, tehát körülbelül minden századik (!). A 23 ezer gondoskodás alatt álló gyermekből 8700 él nevelőszülőknél. A legtöbben – ahogy az örökbe fogadásoknál is – három év alatti, egészséges babát kérnek, a kamaszoknak, problémás gyerekeknek, fogyatékkal születetteknek igen kevés esélyük van. A szakellátásba újonnan bekerülő 12 éven aluli gyermekeket 2014 januárja óta már nem gyermekotthonban, hanem úgynevezett befogadószülőnél kell elhelyezni, akiből a hivatalos eljárásban lehet nevelőszülő. Évente úgy 2-300 gyermeket adnak ki nevelőszülőkhöz, közülük 40-50 kerül vissza az intézetekbe. Akik nem, azoknak öt százalékát fogadja örökbe később a nevelőszülője.

A babás fotót a szerző készítette, a másik kettő Viki tudtával és engedélyével jelent meg – a családi archívumból.