Egy 17 éves átlagos, boldog fiú vagyok, és túl vagyok életem elsőjén. Igaz, hogy rövidebb volt, mint amire számítottam, ahhoz képest, hogy mennyi ideje vártam ezt a pillanatot, és ráadásul eléggé fárasztó is volt, viszont most a fellegekben járok. A lelkem egy óriási utazáson ment keresztül, és mikor véget ért, egy másik ember lettem. Szóval ja, szeretném elmondani, hogyan lett a barátnőmmel mélyebb a kapcsolatunk. Úgyhogy tessék, ez itt az én coming outom története. Nem erre számítottál, mi? Bocs, pornót nem írok. (Még.)

Sose voltam az az érzelgős, önmarcangoló típus, de ami sok, az sok. Mindig is tudtam, ki vagyok, minden előnyömmel és hátrányommal együtt, és így boldog voltam. De tudod, mikor napi háromszor megkérdezik, hogy melyik csajnak tetszik legjobban a melle az osztályból, vagy, hogy mit gondolok az új kistanár fenekéről, akkor kiborulok. Legalább ezekhez már hozzászoktam. Ami végleg eldöntötte, hogy kitárulkozom valakinek, az az a házidolgozat volt, amiben le kellett (volna) írnom, hogy milyen számomra az álomnő. Semmilyen. #szentesilennehaheterolennek

Tudod, ez valami rohadt kellemetlen volt. Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy mindenféle pletyka terjeng a gimiben az identitásomról (gondolom, minden hetero lány és meleg fiú engem akar, ezt az egy értelmes magyarázatot találtam erre), és pont nem hiányzott, hogy bármi valamelyik oldalra billentse a mérleget. Úgyhogy nem írtam meg a fogalmazást, és eldöntöttem, kezdődjön az előbújás.

(Mi a coming out magyar megfelelője?  De most komolyan, mert ez tök béna.)

December 27. Viszonylag napos időjárás és tavaszias hangulat. Laza délelőtt a legjobb barátnőmmel. Ez egy anonim írás, és nem akarok konkrét neveket sem említeni, úgyhogy a 2017-es évben bevezetett lánynevekből sorsoltam egyet, a Nilüfert, ami a barátom fedőneve lett. Izgi, nem? Szóval ja, beszéltünk mindenféléről, mert már rég találkoztunk. Nem vagyok izgulós, de úgy éreztem, bármelyik pillanatban odahányhatok a barátnőm, – akarom mondani – Nilüfer ölébe. Egy parkban ültünk le. Előre elterveztem mindent, hogy könnyebb legyen. Csak azzal nem számoltam, hogy a padot, amit eredetileg a vallomásom helyszínének szántam, telibe fogják fosni a galambok. Úgyhogy jött a B-terv. Erről azt kell tudni, hogy nem volt, ezért csak leültettem őt a legközelebbi ülőalkalmatosságra, amit találtam, és belevágtam. Tiszta romantikus volt.

Elővettem a Polaroid fényképezőm, és csináltunk egy képet. Amíg jött elő a papíron a fotó, belekezdtem. Már nagyon régen eldöntöttem, hogy nem leszek nyálas, mert az valahogy nem én vagyok, csak tudod, ez egy ilyen téma. Meg persze ott van az emberben, hogy mi van, ha nem fogadják jól a hírét.

A képet D küldte nekünk

„Beszélnünk kéne. Most figyelj rám, és ne szólj  bele légyszi, mert tényleg bármelyik percben elájulhatok, és az nem lenne valami jó. Az van, hogy mondani fogok valamit. Fogd meg ezt a képet, Nilüfer. Miután végeztem, azt csinálsz majd, amit szeretnél. Elkezdhetsz kérdezgetni, rávághatsz egy szimpla okét, de akár itt is hagyhatsz engem. Ha ezt szeretnéd tenni, én csak annyit kérek, hogy vidd el ezt a képet magaddal, és tartsd meg. Gondolkodj vele. De tudd, hogy ha az a mi utunk, hogy itt most vége legyen valaminek, én nem fogok ellenállni, oké? Szóval… Meleg vagyok." 

Nem gondoltam volna, hogy ezt csak így ki fogom mondani, de basszus, rohadt jó érzés volt.

Egy pár másodpercig csak ült, és nézett egy laza mosollyal az arcán, aztán megölelt, én meg elkezdtem sírni. Mondom, nem vagyok egy érzelgős valaki, de ez most egy olyan pillanat volt, ahol ez nem érdekelt. Lassan visszacsúsztatta a kezembe a képet, és rám nézett. Csak egyetlen mondat jött ki a száján… úgy öt perc elteltével.

Nagyon bátor fiú vagy.

Még egy órán át beszélgettünk, nem feltétlenül a coming outról, hanem csak ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ezzel tudatosította bennem: egy percig se gondoljam, hogy ez őt zavarja. Egyszerű volt a szituáció, mégis iszonyú felemelő.

Hát, ja, ennyi volt az egész. Az első coming outom. De miért kérem a WMN-t, hogy ossza meg a világgal ezt az írást? Pont azért, mert ennyi volt az egész. Egy teljesen természetes és megnyugtató pár perc. Én ezelőtt azt hittem, éjjeleken át tartó beszélgetés lesz, amit végigsírunk, és egymás kezét fogjuk. Csakhogy ez valami sokkal bensőségesebb lett. Ezért szeretném, ha olyan emberekhez jutna el a történetem, akik még félnek. Számtalan srácról tudom az iskolában, hogy nem meri felvállalni magát senki előtt. Pedig ez csak egy pillanat, ahol elmesélsz egy infót magadról. Nem kell túlbonyolítani, pláne, ha az én generációmról van szó, ami köztudottan sokszínű. Az a baj, hogy sokan nem értik: ez nem arról szól, hogy amiatt aggódom, mit szól majd a másik, hanem a saját boldogságomról. Márpedig én boldog akarok lenni. Ezért küzdeni is fogok.

És most hogyan tovább? Megvárom, amíg megint felidegesít egy iskolai beadandó, és megint elmondom valakinek. Természetesen nem ez lesz. Ez egy folyamat, ami még csak most kezdődött el. Nemsokára  jön a családom és a barátaim, majd nem sokkal utána a rokonok és az ismerősök. Sosem leszek egy magát elnyomottnak érző, jogokat követelő aktivista, de igen, ott fogok a következő Pride-on sétálni a tömegben. De nem azért hogy felnyissam bármelyik heteroszexuális ember szemét. Számomra ez nem róluk szól. Azért leszek ott, hogy megmutassam a ma még titkolózó meleg fiataloknak, hogy igenis ez egy jó dolog. Persze előbb most még kicsit fel kell dolgoznom a történeteket, de nem aggódom, tudom, hogy mindenki toleráns lesz. Azért tudom, mert én ebben hiszek, nagyon, de nagyon erősen.

Annyit szeretnék még mondani ezeknek az embereknek, hogy basszus, egyszer éltek! Az életetek szóljon már végre a ti boldogságotokról! De komolyan, srácok! Találjátok meg a saját Nilüfereteket, aztán meg majd jön a többi. Én szurkolok nektek. Legőszintébb támogatását és együttérzését küldi:

                                                                                             K. D. – Egy átlagos, boldog tinédzser az ő átlagos, boldog történetével

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja.