–

„Ugyan már, mindenki iszik!"

Az alkoholizmus ma Magyarországon az egyik legsúlyosabb probléma, melynek közvetlen és közvetett hatásai a terápiák leggyakoribb témái közt szerepelnek.

Társadalmi elfogadottsága mégis olyannyira beágyazódott a kultúrába, hogy szinte nem is tekintjük addikciónak.

Az „Ugyan már, mindenki iszik!” felkiáltással bagatellizáljuk a jelenséget, akadályozva ezzel azt, hogy a függőség valódi – pszichológiai – következményeit felismerjük.

Amikor megszületünk, még nincs kialakult valóságunk; a szüleink realitása lesz a miénk is. Sajnos, mire elég éretté válunk, hogy rájöjjünk, ez nem feltétlenül a jól funkcionáló valóság, addigra nagyon gyakran a tőlük kapott minta vált a mi viszonyítási rendszerünkké is.

A függőség: bántalmazás

A függőség mindennapi realitásában élni a család, és legfőképpen a gyerekek szempontjából már önmagában is bántalmazottság. Akkor is, ha sosem történt fizikai abúzus.

Bántalmazottság azt várni, milyen állapotban lesz a szülő az iskolából hazajövet.
Bántalmazottság fülelni, a kamrában szisszen-e az üveg lecsavart kupakja.
Bántalmazottság folyton „instant” fedőtörténeteket gyártani a szomszéd megnyugtatására, hogy miért ilyen beteg ma apa/anya.
Bántalmazottság állandó éberségben élni, a legkisebb jelekre is figyelni, sosem tudni megnyugodni.

Az alkoholista szülők felnőtt gyerekeinek szinte észrevétlenül az egyik legnagyobb problémát okozó „tünete” az ingerküszöb megemelkedése.

A kisgyerek genetikailag arra van „programozva”, hogy szeresse a szülőt, hiszen a szülővel való együttműködése evolúciós szempontból is az életben maradás függvénye. A gyermeki lélek mindig úgy gondolja, a szülő a legjobbat akarja neki – akkor is, ha épp a saját függőségén keresztül bántja. Annak érdekében, hogy a kapcsolódás továbbra is fenn tudjon maradni a szülővel, tudat alatt megemelkedik a bántalmazás ingerküszöbe; egyre kevésbé kezdi el észrevenni, ha sérelem éri. Ez a fizikai, pszichológiai túlélés záloga, de felnőtt életükben hatalmas ára van: akár a munkahelyen, akár a magánéletben sokkal később jelzik vissza, ha valami fáj nekik.

Ezzel párhuzamosan, a megemelkedett ingerküszöb miatt a nyugalmat később sokszor összetévesztik az unalommal – a párkapcsolatokban is.

Míg szüleik viselkedésmódját igazolva inkább önmagukban keresik a hibát, a függő szülő(k) mellett felnőtt gyerekek egy másik jellemzője, hogy a szülőben a rengeteg rossz tulajdonság mellett a legapróbb jót is megtalálják – hogy mégis legyen mihez kapcsolódni.

Felnőttként gyakran ők lesznek azok, akik a legkiállhatatlanabb főnökkel is jól kijönnek a munkahelyen, és akiknek olyan párkapcsolatuk lesz, amire az összes barátjuk azt mondja, „Á, én már rég kidobtam volna!”.

Ők azonban nem szakítanak. Megszokták, hogyan kell a szemernyi jót értékelni, nem várva érte viszonzást. Hogyan kell egy pozitívum kiemelésével elengedni magukban a bántást...

Az alkoholfüggőség nem magánügy

Csakhogy a bántásban és a függőségben nem lehet engedni. Nem lehet azt mondani: „Igaz, hogy szeret inni, de attól még olyan jó szakember”. Mert a függőség sosem azonos súllyal esik latba.

Ráadásul sosem magánügy; mindig érinti a környezetet is. Ugyanis minden függőség egyfajta kapcsolódási zavar. Senki nem azért iszik, mert szereti a whiskey ízét. Hanem azért, mert a whiskey egy biztos pont; „ha én nem hagyom el a whiskey-t, ő se fog engem...”, ezáltal sokkal kiszámíthatóbb, mint az emberek. Ha valaki nem tud az emberekhez kapcsolódni, kapcsolódik helyette az alkoholhoz. Vagy más függőséghez.

Ebben felnőni pedig azt jelenti, hogy a gyerek hozzászokik: ő legjobb esetben is csak a második helyen lehet. Mindegy, mit csinál, a függőség úgyis megelőzi.

Az alkoholista családban felnövő gyerekek életében emiatt tudnak később olyan helyzetek kialakulni, melyben ők maguk is függő/bántalmazó társat, környezetet „választanak”. Mindezt teljesen tudat alatt.

A racionalitás mentén azt feltételeznénk, hogy aki függőségben nőtt fel, biztos másra vágyik. Tudatosan valószínűleg így is van, de az emberi psziché legtöbbször nem a tudatosság mentén működik; az ismeretlen helyzet bizonytalan, míg a megszokott: ismerős. Akkor is, ha fáj.

Feljönni a mélyből

Az alkoholista szülők mellett felnövő gyerekekkel kapcsolatban az a terápiás tapasztalat, hogy az egyik legnehezebb dolog az életben, kijönni a függőségből, akkor is, ha nem saját, kémiai függőségről van szó. A legfájdalmasabb része pedig pont az, hogy csak ezt a mintát ismerik.

Minden terápiás folyamat csak akkor válhat hosszú távon sikeresé, ha a történtekkel kapcsolatban először létre tud jönni egy kognitív (a gondolkodáson alapuló, megismerő - a szerk.) megértés, majd sikerül az élményt érzelmileg is átdolgozni, végül pedig megvalósul a tudatos viselkedésváltozás – nagyon gyakran ez utóbbi a legnagyobb kihívás. Mert hiába értünk, érzünk valamit, mindennap újra és újra az ismeretlen mellett dönteni, nagyon nehéz. Ehhez rengeteg erő, idő és türelem kell.

Terápiában, és azon kívül is.

A függőségből kivezető utat legjobban talán a mélytengeri búvárkodás analógiája írja le: ahhoz, hogy nagyobb nyomású térből kisebb nyomásúba tudjunk érkezni, felfelé haladva adott távolságok után mindig meg kell állni; nem lehet egy bizonyos időnél gyorsabban elhagyni a mélységet. Fokozatosan kell hozzászoknunk az új helyzethez, hogy a végén biztonságban, egészségesen tényleg levegőhöz jussunk.

Rácmolnár Lili
pszichológus

A hét elején jelent meg egy olvasónk írása arról, milyen párkapcsolatban együtt élni egy alkoholfüggővel – ezt IDE KATTINTVA olvashatjátok el. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Paul Biryukov