–

Miért van az, hogy az állam (ami jelen pillanatban 1,8 millió gyerekért felelős) úgy játszadozik gyerekek életével és sorsával, mint az egyszeri játékfüggő a kaszinóban fizetésnap után? Meggondolatlanul, a következményekre fittyet hányva, vadul és erővel, esztelenül próbálgatja magát, amíg az utolsó reménye is végképp szertefoszlik. Felelőtlenül. Hogy miért jutott ez éppen most eszembe? Hát, mert átolvastam az új (legújabb) oktatási átalakítási reformtervet, alig egy hónappal azután hogy egy másik oktatási reformot véleményeztünk szakértőként...

és egyszerűen nem tudok másra gondolni: szerintem kísérleti nyulaknak tekintik a gyerekeket. 

Mert mi történik?

Gyakorlatilag alig van két olyan egymás követő év, amikor ugyanazok az érettségi szabályai. Minden évben átalakul valami a közoktatás rendszerében a részletektől a nagy általános struktúrákig.

Például 2012-ben felmerül a mindennapi testnevelésórák ötlete, aztán kiderül (2013-ban), hogy az iskolák kétharmadában nem adottak ehhez a lehetőségek (értsd: nincs elég tornaterem, pedagógus, eszköz). Ezután van egy kis csönd, majd felmerül (2016), hogy a tornaórákon lehetne a magyar népi hagyományokhoz kapcsolódó sportokat is tanítani (lövészet, íjászat), hogy az ötlet kicsúcsosodjon abban, hogy a küzdősportoknak is teret kellene engedni az iskolákban (2017). Mindezt úgy, hogy a mindennapi testnevelés feltételei az iskolák harmadában még mindig nem biztosítottak, és amikor beírtam a netes keresőbe, hogy „mindennapi testnevelés...” úgy fejezte be a mondatot a Google, hogy „felmentés”.  Ami miatt élek a gyanúperrel, hogy ez is olyan briliáns ötlet volt, mint a kötelező négy óráig tartó iskola, aminél szintén a „felmentés” iránt érdeklődött a szülők meghatározó része.

De nem csak a tanórákkal játszadoznak örömmel a döntéshozók. Az alapstruktúrák sem stabilak. Másfél évtizede az volt a mondás, hogy alapvetően jó a négyosztályos a gimnázium és a nyolcosztályos általános iskola, majd felmerült, hogy nem, legyen inkább hatosztályos a gimnázium. Most épp a kilencosztályos általános iskola ötleténél tartunk.

A kritikus korban lévő (6, 12,14, 18 éves) gyereket nevelő sok százezernyi szülőnek már egy emberként ugrik össze a gyomra minden olyan hírre, amiben szerepel az „oktatás” szó.

Folyton változik a felvételi rendszere is, miközben a szakemberek nem győzik hangsúlyozni annak abszurditását, hogy gyakorlatilag a 12-14 éves felvételizők az „egyetemi felvételijüket” írják meg. Hiszen a szülők annak reményében választanak gimnáziumot, hogy honnan a legkönnyebb bejutni az egyetemre... 

Stabilitás helyett mit adunk (és tanítunk) a gyerekinknek?

Az államnak az lenne a feladata (és felelőssége), hogy a jövő nemzedékeiről elég jól gondoskodjon, amibe beletartozik az is, hogy az oktatás rendszerét aszerint építse fel (és hagyja békén), hogy az megfeleljen az alapvető gyermekjogi elveknek.

De stabil és kiszámítható keretek helyett már gyermekkorban megtanítjuk a jövő nemzedékeinek, hogy az állam kénye-kedve szerint hoz döntéseket, és azt is, hogy az állampolgár kiszolgáltatott.

Őszinte részvétet érzek a gyerekek iránt, és tökéletesen megértem, hogy a szülők reakciója a folyton változó és kiszámíthatatlan keretekre az, hogy nekiállnak alternatív iskolákat keresni, alapítani. Soha nem volt akkora a túljelentkezés az alapítványi iskolákban, mint most.

De tudjátok, mi az igazán érdekes?

Az én gyerekem is alternatív, alapítványi iskolába jár. És a közös iskolai rendezvényeken vezető politikusok és pártemberek állnak mellettem, és nézik könnybe lábadt szemmel, amint kisdedük átveszi a bizonyítványt.

Hogy van ez? Ha tényleg olyan nagy sikertörténet az állami oktatás (permanens) reformja, vajon miért mentik ki a saját gyerekeiket a rendszerből?

És egyáltalán. Mi van azokkal, akiknél nincs alternatíva? Akiknek azért kell egyházi fenntartású iskolába beíratni a gyereküket, mert nincs más lehetőségük. Mi a helyzet azzal, hogy 2016-ban Magyarországot elmarasztalta az EU iskolai szegregáció miatt, vagy azzal, hogy tavaly minden korábbinál rosszabb lett a magyar gyerekek PISA-eredménye. Ezen a problémán vajon segíteni fog, ha heti öt napon kung-fuzhatnak a gyerekek, illetve, ha pedagógiai végzettség nélkül is lehet majd oktatni?

Van az a pont, amikor az ember nem több tevékenységet vár el a politikusaitól, hanem éppen ellenkezőleg: némi tétlenséget. Úgyhogy ennek szellemében álljon itt ez a gyermekjogi kiáltvány, és a kérés:

Ne dolgozzatok!

Drága Urak! Ti ott, akik ércnél maradandóbb műveteket úgy alkotjátok, hogy az évről évre újabb gyerekek életét nehezíti meg, teszi tönkre vagy lehetetleníti el. Kérlek benneteket, vigyázó szemeteket vessétek a gyermekjogi egyezményre, és annak megfelelően próbáljatok meg dolgozni (a gyerekek legjobb érdeke szerint).

Ennek szellemében kérlek titeket, hogy ne dolgozzatok annyit. Figyelő tekinteteket inkább máshova vessétek. Bárhova, ahol nincs gyerek.”

Dr. Gyurkó Szilvia