-

Hogyan képes egy ember elvégezni egy abortuszt, tudván, hogy egy életet vesz el? Hogyan nevezheti magát orvosnak az, aki ebben a legális gyilkosságban részt vesz? Amikor hazamegy, hogy néz a tükörbe, és hogy simítja meg a saját gyereke fejét, miközben tudja, hogy egy életet vett el?

És a nő hogyan képes odafeküdni, tudván, hogy a saját gyermekét vesztette el? A gyermekét, aki belőle fogant. A gyermekét, akit – ha megszülne – óvna, féltene, és nem tudná, melyik pelenkát vegye meg, nehogy a kicsi feneke piros legyen. Hogy tud a tükörbe nézni? A nő, aki ha pár évvel az abortusz után szül, már anyának nevezi magát. Nevezheti-e anyának magát az a nő, aki abortáltatta a magzatát? Hogyan választja ki, melyiket szüli meg... és melyiket nem? Vajon meddig van lelkiismeret-furdalása, meddig szégyenkezik, ha egyáltalán szégyenkezik a tette miatt?

És hogy tud egy férj/apa/barát/szerető ehhez asszisztálni? Hiszen az ő gyereke is a megfogant magzat! Ez nem szabadna, hogy a nő egyedüli döntése legyen. A megesett szerelmét hogy engedheti el egy igazi férfi ilyen döntéssel a lelkében?

Abortuszellenes vagyok. Mélyen, magamban, a szívemben és a lelkemben.

Akkor is az voltam, amikor az első gyerekem megfogant. Akkor is az voltam, amikor a másodikat megszültem. Kettejük között majdnem hat év telt el. A különbség csak annyi, hogy az első nem él. Nem élhetett sosem, mert én így döntöttem. A döntésemben senki nem akadályozott meg. Tizennyolc éves voltam. Megestem. Így mondják szépen? Bekaptam a legyet. Így közönségesebben. Nem tudtam sok évig megfogalmazni és kimondani. Megtörtént, és döntést kellet hoznom. Éretlen voltam, halálra rémült. Anyám és apám vigasztaltak. Semmit nem mondtak. Anyám elkísért az orvoshoz. A műtétre már egyedül mentem. Halálosan rettegtem.

Tudtam, mekkora bűn az, amit elkövetek, de nem tudtam mit tehetnék. Senki nem állt mellettem, senki nem mutatott kiutat, így azt az egyetlen utat választottam, amiről úgy hittem, megoldást ad. Megoldást adott, de felmentést nem.

A műtét után a négyágyas kórházi szobában rajtam kívül csak kismamák voltak az újszülöttjeikkel. Összetört a lelkem. Évekig nem bírtam gyerekek közelében lenni. A párommal majdnem egy évig még a szexuális előjátékok sem mentek, nemhogy maga a szex. Aztán jött a fiam. Megváltott. Azt hittem, hogy megváltott, de a mai napig, ha arra gondolok, mit tettem, szemen köpöm magam. Nevezhetem-e magam anyának? Anyának nevezhetem-e magam? Van két csodálatos gyermekem, de sosem fogom elmondani nekik, hogy mit tettem. Tehát ők anyának neveznek, én pedig az ő anyjuknak hívom magam. Ennyi.

Abortuszellenes vagyok, igen.

És megszakad a szívem azokért a nőkért, akik nemi erőszak után esnek teherbe, vagy épp beteg gyermeküket hordják a szívük alatt. Azokért is, akik odafekszenek a kés alá. Én tudom, hogy mi megy végbe a lelkükben. Azt is tudom, hogy egyetlen nő sem lép túl az abortuszon soha az életben. Épp ezért érthetetlen számomra, amikor politikai pártok törvénybe iktatják, hogy kinek „engedik” az abortuszt, és kinek nem.

A döntést, amit egy nő meghoz ebben a helyzetben, senki nem tudja átérezni. Senki.

Anyámon, apámon és a gyerekeim apján kívül senki sem tudja, mit tettem az első gyerekemmel. Soha nem került, és nem is kerül szóba. Ez így is marad. Kimondhatatlanul szégyellem magam, és sosem fogom megbocsátani magamnak. Minden évben gyújtok egy gyertyát az emlékére, elképzelem, milyen lenne, ha itt lenne… de csak pár percet engedek magamnak belőle, mert máskülönben megszakadna a szívem.

Abortuszellenes vagyok. Mégis együtt érzek a lengyel nőkkel…

Klára

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Eric Fahrner