-

Az egészségügyben dolgozom Dublin egyik szülészeti- és nőgyógyászati klinikáján, ezen belül egy olyan osztályon, ahol mindig nagy a csend. Ez az osztály sosem hangos a csecsemősírástól. Nálunk ugyanis azok a babák vannak, akiknek nincs esélyük az életben maradásra, illetve eleve halva születnek.

Ezek az anyák már a terhességük alatt tudják, hogy a gyermek, akit a szívük alatt hordanak, talán már a szülés előtt meghal... vagy nem fog sokáig élni. Az egész családnak meg kell békélnie a diagnózissal: végzetes magzati rendellenesség. Ez azt jelenti, hogy a magzat életképtelen, tehát sokszor már az anyaméhben meghal. Írországban tiltja az alkotmány az abortuszt, így a kismamának ki kell várnia, hogy a természet gondoskodjon a gyermek haláláról. Nem lehet semmilyen módon beavatkozni ebbe a folyamatba. Az egész terhesség, sőt: az egész világ megváltozik számukra. Eddig boldogan simogatták a pocakjukat, most azonban azt figyelik, hogy a gyermekük hányszor mozdul meg egy nap. Minden este felkészítik a lelküket a következő napra, mert nem lehet tudni, mikor marad abba a mocorgás.

Előfordul, hogy mégis sikerül kihordani a babát, de a szülés alatt vagy közvetlenül utána meghal. Néha küzd az életéért, és eljut az intenzív osztályra, ahol az orvosok és nővérek mindent megtesznek, amit tudnak. Aztán amikor nincs több remény, a szülőket magukra hagyják egy csendes kis szobában a babával. A karjukban ringathatják az utolsó lélegzetvételig és szívdobbanásig.

Írországban az alkotmány ugyanúgy tekint egy frissen megtermékenyített petesejtre, mint akármelyik nőre, férfire vagy gyerekre. A megtermékenyített petesejtnek az élethez való alkotmányos jogát az állam védi, egy nőnek semmilyen körülmények között nincs joga a terhességet megszakítani. Sem akkor, amikor a magzat életképtelen, sem akkor, ha a nőt valaki megerőszakolta, sem akkor, ha pszichológiai probléma miatt, anyagilag vagy bármilyen más okból képtelen a gyermeket felnevelni. Az egyetlen kivétel az abortusztörvény alól, amikor az anya élete veszélybe kerül a terhesség alatt, illetve miatt. Sajnos az ide vonatkozó paragrafus túlságosan vázlatos, így előfordul, hogy még ilyenkor sem történik meg azonnal a beavatkozás, így sokszor a végsőkig várnak a magzat elhajtásával.

E törvény miatt Írországból naponta átlagosan kilenc-tizenkét nő utazik Nagy-Britanniába, ahol legális a tehességmegszakítás. Egy tavalyi statisztika szerint 2015-ben 3451 nő utazott az Egyesült Királyságba, hogy elvetesse a gyermekét. 1980 és 2015 között pedig legalább 165438-ra volt tehető ez a szám. Ezek azonban nem reprezentálják a tényleges abortuszok számát, mivel sokan nem az ír lakcímüket adják meg a klinikákon, és nincs adat azokról a nőkről sem, akik nem engedhetik meg maguknak az utazást, ezért kénytelenek terhességmegszakító tablettákat vásárolni a netről. További statisztikák szerint az Egyesült Királyságban elvégzett abortuszok aránya az idősebb korosztály körében a legmagasabb, és ezek az asszonyok többnyire családosak, vannak már gyermekeik. Azt is kimutatták, hogy a többség valamilyen fogamzásgátló módszer mellett esett teherbe. Ezek a nők nem beszélnek az abortuszukról, mert a törvény bűnözőként kezeli őket, és minimum tizennégy év börtönbüntetésre számíthatnak.

Írországban nem végeznek genetikai vizsgálatokat a terhesség alatt, ezt külön kell kérelmezni, sokan nem is tudják, hogy létezik ilyesmi. Aki mégis kérelmezi, arra ferde szemmel néznek. Aki megfogant, annak világra kell jönnie, így felesleges vizsgálgatni. Ha jelentkezik nála valamilyen rendellenesség, a szülők dolga ezzel megbirkózni.

Képzeljünk el egy gyermekes családanyát, aki teherbe esik, de a család nem engedheti meg magának valamilyen okból, hogy még egy gyermekük legyen. Ha ez az anya saját maga megszakítja a terhességet az otthonában egy tablettával, börtönbe kerülhet, mert a magzat védelme az alkotmány szerint fontosabb, mint ennek a családnak a jövője. Gyakran előfordul az is, hogy ezeket a tablettákat a határon lefoglalják, és soha nem jutnak el a célszemélyhez.

Az abortusztörvény megfosztja a nőket a testük felett való rendelkezés jogától, a méhük a teherbe esés pillanatától úgyszólván állami tulajdon.

A kórházban, ahol dolgozom, rengeteg esettel találkozunk. Bejönnek a kismamák, mert nem mozog a magzat, és amikor nem találnak szívhangot, beindítják a szülést. Képzeljük el, hogy mi fekszünk abban a szobában, és óriási fájdalmak közepette világra hozunk egy halott csecsemőt, akiről már hónapok óta tudjuk, hogy életképtelen lesz. A törvény viszont törvény, aki nem tartja be, az bűnöző, és börtönbe kerül. Amennyiben egy otthon elvégzett abortusz tragikusan végződik, akkor a nőnek nincs joga a biztonságos ellátáshoz. Ha életben marad, akkor még börtönbe is kerül. Ha pedig egy betegéről az orvosa azt feltételezi, hogy abortuszt hajtott végre magán, kötelessége jelenteni az esetet a hatóságok felé. Akkor is, ha ez a beteg egy tízéves kislány, akit megerőszakolt a nagypapája. 

Hadd meséljek el három megtörtént esetet.

1.

Az osztályunkon volt egy terhes lány, akit a párja folyamatosan bántalmazott, és rendszeresen megerőszakolt. Amikor a lány ki akart lépni a kapcsolatból, kiderült, hogy terhes. Valahogy megbékélt vele, nem volt más választása. A születendő baba a férfihoz is hozzáláncolta, mert egyedül nem tudta volna felnevelni. Aztán egy vita közben a párja úgy megverte, hogy a lány elveszítette a babát. Amikor bejött a kórházba, azt hazudta, hogy elesett. Később kiderült, hogy a férfi megfenyegette. Beindították a szülést, és világra hozta a babát, aki már nem volt életben. A férfi a dolgozókkal is erőszakosan viselkedett, folyamatosan hívni kellett a biztonsági őröket, a sokadik eset után a rendőrséget is. A férfit kitiltották az épületből, és a kórház fel is jelentette. A rendőrségen ő már régi ismerős volt, így nagyon gyorsan megalapozódott a gyanú, hogy a lány miatta veszítette el a gyermekét.

A folyosó végén van egy kis szoba, amit mi némaszobának hívunk. Itt tartjuk a különböző méretű babaruhákat, ezekbe öltözteti a piciket a káplán, itt vannak a különböző méretű mózeskosarak, a hűtőmatracok, melyek a bölcsőkbe kerülnek, hogy a babák teste akkor is megfelelő hűtést kapjon, amikor a család szeretne velük tölteni egy kis időt. Itt készülnek a kis tenyér- és talplenyomatok, melyeket a családok hazavihetnek magukkal. Itt vannak a babák is, ebben a szobában működik a hűtőegység. Amikor bemegyünk, mindig halkan járunk-kelünk, halkan beszélünk, mintha csak aludnának.

Miután a bántalmazott lány világra hozta a babáját, a rendőrök a némaszobából ki-be járkáltak, fényképeztek, jegyzeteltek. Nincsenek szavak, melyekkel le tudnám írni a lány állapotát. Biztos, hogy nekünk, kívülállóknak jogunk van megkérdőjelezni és felülbírálni a döntését? Azt, hogy valaki nem akarja megszülni a gyermekét?

2.

Néhány éve akadt egy olyan esetünk, amikor egy súlyosan bulimiás lány volt az osztályon, aki az egész terhességét a kórházban töltötte. Egy ideig a nagyobb kórtermek egyikében volt a többi beteggel, de hamar át kellett költöztetni egy külön szobába, mert a többieket felzaklatta a lány nyomorúsága. Egy törékeny, ázsiai lányról volt szó, eleinte engedelmesen evett, de amint nem figyelt rá valaki, azonnal eltűnt a fürdőszobában, és mindent kihányt. Később mindenhová felügyelettel ment, de minden adandó alkalommal ledugta az ujjait a torkán, bárhol, bármikor, akár a folyosó kellős közepén. Ilyenkor le kellett fogni, mire ő a földre vetette magát, így sokszor végig kellett húzni a folyosó padlóján, vissza az ágyába, miközben zokogott, sikoltozott, könyörgött, hogy hagyják őt meghalni. Nyilvánvaló volt: nincs mentálisan olyan állapotban, hogy gyeremeket vállaljon. Amikor a lelkére beszéltek, hogy gondoljon a babájára, folyton azt hajtogatta, hogy őt nem érdekli ez a baba, nem akarja, ő csak meg akar halni. Egyáltalán nem lehetett egyedül hagyni. Amikor rájött, hogy nem tudja ledugni az ujjait a torkán, mert azonnal lefogják, elkezdte visszautasítani az ételt, vizet sem akart inni. Gyakran kellett infúzióra kötni, de rendszerint kitépkedte a branült. Véraláfutásoktól tarkállott a karja, kézfeje. Végül szondát kellett vezetni a gyomrába az orrán keresztül, és speciális tápszerrel etetni, de ezt is gyakran megpróbálta kihúzni.

Mindenki a magzat megtartására koncentrált, mintha a lány maga csak valamiféle inkubátor lenne. Hogy ő mit szeretett volna, az nem számított. Teljesen ki volt szolgáltatva a rendszernek. 

3.

A szülészeten láttam egy babaarcú fiatal párt, a lány tizenöt éves volt, a fiú tizennégy. A lány a vajúdása kezdetén a szülészet folyosóján sétálgatott, sírt, nyöszörgött, az arca vörös volt a fájdalomtól, egy kis tálkába hányt. A fiú próbálta támogatni, de közben olyan rémült volt az arca, mint egy mezei nyúlnak, akit magára hagyott az anyja a fűben. Gyakran hallom: „ezek a gyerekek hülyék voltak védekezni, megérdemlik, hogy így jártak, most majd megtanulják..." Arra gondol valaki, hogy mi lesz a tanulmányaikkal? Még ahhoz is túl fiatalok, hogy munkát vállalhassanak. Ha idősebbek lesznek, miféle munkát fognak kapni végzettség nélkül? Milyen körülmények között fog nevelkedni a gyermekük? Miféle jövőt tudnak majd teremteni neki? Gyerekfejjel hibáztak, tényleg nem érdemelnek meg még egy esélyt? Hogy megalapozzák a jövőjüket, mielőtt tudatosan gyermeket vállalnak? A gyermekük nem érdemelne jobb körülményeket? Igenis van olyan, amikor nem megfelelő az idő a gyermekvállalásra. Ha elépzeljük, hogy ez a mi gyerekeinkkel fordul elő, akkor mit gondolunk az abortuszról? Amikor azt mondjuk, hogy a mi családunkban ilyesmi nem fordulhat elő, nem úgy neveltük mi a gyerekeinket, az elég gyenge érv. Soha senki nem lehet benne teljesen biztos, hogy a gyerekei nem kerülnek hasonló helyzetbe.

Szerencsére a statisztikák azt mutatják, hogy Írországban a közvélemény nyolcvan százaléka támogatja az abortuszt, szeretne változást látni a nők jogait illetően. A kormány egyelőre nem akar lépéseket tenni, de a közhangulat egyre forróbb, remélhetőleg hamarosan a kormány is megérti, hogy változást követel az emberek nagy része.

Írországban viszonylag magas a sérült, illetve valamilyen fogyatékkal élő emberek aránya, de itt a társadalom legalább támogatja és elfogadja őket... nem úgy, mint Magyarországon. Rengeteg alapítvány és iskola segíti a fogyatékkal élőket, lehetőséget biztosítanak számukra a tanulásra, és arra, hogy megtanulják ellátni magukat. Sok cég kínál munkát nekik. Ettől függetlenül az életük, és a családjuk élete továbbra is borzasztóan nehéz lesz.

Az itteni óvodákban, iskolákban tanítják a gyerekeknek a toleranciát. A kórházunk együttműködik önkéntes szervezetekkel, melyek segítséget nyújtanak a gyászoló szülőknek. Minden dolgozónak kötelessége empátiával és gyengédséggel bánni a betegekkel, csecsemőkkel, gyászoló családokkal, hozzátartozókkal, ez a kórházunk alapelveinek egy fontos pillére. Egy olyan társadalomban, ahol az abortusz illegális, ezek borzasztóan fontos dolgok.

Magyarország akkor áll majd készen egy abortusztörvényre, ha ezt a fajta empátiát és szociális hálót meg tudja teremteni a hátrányos helyzetű családok, beteg emberek, gyerekek számára, és az iskolában is toleranciát, elfogadást és segítségnyújtást tanít.

Illetve akkor, amikor az emberek gondolkodásmódja megváltozik. Nemcsak a magzat védelme lesz fontos, hanem a világra jött gyermek, és az ő családjának védelme, segítése is.

Nőként azonban úgy érzem, hogy még ezekkel a feltételekkel is el kell gondolkodnunk azon: jogunk van-e valaki más méhe és sorsa felett rendelkezni? Szabad-e korlátozni a nők jogait egy olyan világban, ahol minden egyes jogért keményen kellett harcolniuk a történelem folyamán? Mindenkinek megköszönöm, ha elgondolkodik azon, milyen lenne nőként jogfosztottan, az államnak kiszolgáltatva élni.

Linda

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock