Ezen a héten szerettem volna eldicsekedni azzal, hogy újra elkezdtem sportolni, és milyen nagy változást hozott az életünkbe, hogy Barnabás végre sétál. Ehelyett itt dühöngök a Magyar Paralimpiai Bizottság körül kialakult botrány miatt, és küzdök azzal a kettős érzéssel, hogy szeretnék otthon lenni, miközben ittlétünk óta még egyszer sem örültem ennyire annak, hogy nem Magyarországon élünk. Ott, ahol megtörténhet az, hogy egy vezető annak ellenére sem mond le, hogy az általa képviselt csoport határozottan felszólítja erre. Ahol megtörténhet, hogy paralimpiai érmesek, bajnokok nem mernek véleményt formálni, mert félnek az őket érő retorzióktól. Ahol egyszerűen kitörlik a bizottság oldaláról az őket bíráló kommenteket.

Az ügy részleteibe nem akarok belemenni. Dióhéjban annyi történt, hogy a bizottság elnökéről, és az elnökségről kiderült: több millió forintos támogatást szavaztak meg néhány dolgozónak – köztük magának az elnöknek is – a lakáshiteleik végtörlesztésére. Mindezt szponzori pénzből. Ezt követően senki nem mondott le. Ezek után a parasportolók összefogtak és elégedetlenségüknek adtak hangot. Megkérték az elnököt és az elnökséget, hogy mondjanak le, mert úgy érzik, nem megfelelően képviselik az érdekeiket. Majd mindezek után sem mondott le senki. Én pedig

itt ülök a laptopommal meg a telefonommal, és távolról próbálom a lelket tartani sportolótársaimban, arcomat, nevemet vállalva legalább az interneten keresztül kiállni mellettük, biztatni, bátorítani őket,

és elhitetni velük, hogy összefogással képesek lesznek elérni a változást. Segítek, amennyire 1500 km távolságból lehet segíteni és amennyire Barnabás engedi, hogy ezzel is foglalkozzak napközben.

Amióta megszületett, talán ma először tört rám intenzíven az az érzés, hogy „hagyjon egy kicsit békén", mert most más dolgom lenne. Ha otthon volnék, hívhatnám valamelyik nagymamát, és mennék a Sportok Házához segíteni a társaimnak. Viszont nem otthon vagyok, nem tudok senkit hívni, hogy „lepasszoljam.” Egész nap együtt vagyunk, de én most úgy érzem magam, mint egy „anyarobot”, hiszen a gondolataim teljesen máshol járnak.

Dóri, Marci és Barnabás (fotó: Kövesdi Réka fotográfia)

Már ezerszer tapasztaltam, de még mindig megdöbbent, hogy mennyire érzékenyek a gyerekek minden rezdülésünkre. Azonnal tükröt tartanak nekünk és felnagyítva kapjuk vissza az összes bennünk dúló érzelmet. Nem volt könnyű napunk. Dolgozik bennem az anya, aki a lehető legjobbat akarja adni a gyermekének, és aki hisz abban, hogy a mostani életszakaszában a minőségi jelenlétével adhatja neki a legtöbbet. Általában nem teher egész nap mellette lenni, foglalkozni vele, vigyázni rá és pár évre „kivonni magam a forgalomból.” Tudom, hogy ez a néhány év pótolhatatlan, soha többé nem fogunk ennyi időt együtt tölteni, úgyhogy tényleg igyekszem minden percét kiélvezni, és őszintén szerencsésnek érzem magam azért, hogy ehhez minden feltétel adott.

Majdnem másfél év után, most először követel helyet magának a másik identitásom is. A paralimpiai bajnok, aki szeretne tenni a fogyatékosok sportjáért, talán tudna is tenni érte, de tartózkodási helye és jelen életszakasza korlátozza ebben. Gondolom, minden anyánál eljön az a pont, amikor egyszer csak megpillant egy darabkát a körülötte zajló eseményekből, amikor a főállású anyasággal járó kikerülhetetlenül beszűkült tudatállapot újra elkezd kinyílni. Mindenkinél máskor. Sajnálom, hogy engem egy ilyen szomorú ügy rántott ki egy a kakis pelenkák, mondókák és kisautók tiszta, ártatlan és őszinte világából.

Érdekes megtapasztalni, hogy miként közeledik az ember a számára fontos ügyekhez, miközben fizikailag távolodik onnan, ahol ezek nagy része zajlik.

Újabb tapasztalás, újabb érzelmek, újfajta kihívás itt, Londonban, ahol holnap reggel ugyanúgy felkel a Nap, Barnabás ugyanúgy reggel hatkor kezdi el szülei szórakoztatását, én pedig bízom a rendkívül bátor és eltökélt sportolótársaim kitartásában, abban, hogy lesz változás, amelyhez távolról is hozzá tudok járulni. Barnabás pedig egy nap „gondolati” kimenő után visszakapja a szívvel-lélekkel mondókázó és kisautózó anyukáját.

 

Pásztory Dóra