Minden felnőtt (és gyerek) megérdemelne olyan tornaórákat, ami nem a kényszerekről, időnkénti megszégyenülésekről (és megszégyenítésekről) szólna. Ami segítene jól kapcsolódni a testünkhöz, és tudatosítani mindazt a csodálatos harmóniát, amibe a mozgás révén kerülhet az ember.
Van miért kiábrándultnak lennünk. De a cinikus emberek maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket.
Néha a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb megérteni. Both Gabi felismerései a téli Balatonnál:
A szülői túlféltés és túltervezés, a túlzott elvárások és a felfokozott élettempó mind oda vezethet, hogy a gyerekek már egészen kicsiként megtapasztalják a kiégés tüneteit.
A gyerekek már óvodáskorban magukévá teszik az elképzelést, hogy természetes és igazságos a háztartási és érzelmi munka egyenlőtlen elosztása – ez pedig egyenes út a jelenséghez, amit úgy hívnak: nemek közti kimerültségi szakadék.
Hétfőnként kipihenve, feltöltődve, kihívásokra éhesen is érkezhetnénk a munkahelyünkre. De általában nem így szokott lenni.
Ki képes határokat húzni, a saját lelki jóllétét is szem előtt tartani, amikor az idős, krónikusan beteg, vagy fogyatékossággal élő családtagjáról kell gondoskodnia? Amikor azt éli meg, ha ő nem végzi az ápolást, senki más nem fogja. Pedig a segítők mentális egészsége éppúgy fontos, mint azoké, akikről a nap huszonnégy órájában gondoskodnak.
Nem mindig azt kapod, amire vágysz. Helyette viszont megadja az élet, amire szükséged van. Mondja kollégánk, akit cserbenhagyott a szerelő. Aztán:
Állandóan kizsigereljük, túlpörgetjük magunkat, egyszerűen nem hagyjuk, hogy a leamortizált, sérült részeink esélyt kapjanak a megújulásra. Persze, ott a munka, a család, a feladatok, a rengeteg külső elvárás. Mit lehet tenni akkor, amikor már azt hisszük, hogy semmit?
„Ha egy fiatal kolléga elkeseredésében egy pedagóguscsoportban kér tanácsot, hogy hogyan egészíthetné ki a fizetését, mi hogyan csináljuk, miből élünk, akkor a tanácsok kilencven százaléka ez: menekülj, amíg tudsz!” – írja egy pedagógus olvasónk. Vajon mikor fogunk ráébredni, milyen rettenetesen nagy a baj? És hogy ezt a problémát nem fogják tudni azok egyedül megoldani, akiknek minden napja a megélhetési nehézségekről szól, még akkor is, ha a teljes fizetésüket megkapják?