„Bármennyi veszteséget is élt már meg az ember, mindig történhet olyan, ami váratlan érzelmeket hoz magával. Ki kell mondani: én ma elveszettem valakit. Nem elég helyette annyi, hogy: ez egy nehéz nap volt” – fogalmazza meg a szülészeti ápoló, Ágnes, milyen súlyos jelentéssel is bír az ő szakmájukban a valódi önreflexió.
Minden felnőtt (és gyerek) megérdemelne olyan tornaórákat, ami nem a kényszerekről, időnkénti megszégyenülésekről (és megszégyenítésekről) szólna. Ami segítene jól kapcsolódni a testünkhöz, és tudatosítani mindazt a csodálatos harmóniát, amibe a mozgás révén kerülhet az ember.
Van miért kiábrándultnak lennünk. De a cinikus emberek maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket.
Néha a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb megérteni. Both Gabi felismerései a téli Balatonnál:
A szülői túlféltés és túltervezés, a túlzott elvárások és a felfokozott élettempó mind oda vezethet, hogy a gyerekek már egészen kicsiként megtapasztalják a kiégés tüneteit.
A gyerekek már óvodáskorban magukévá teszik az elképzelést, hogy természetes és igazságos a háztartási és érzelmi munka egyenlőtlen elosztása – ez pedig egyenes út a jelenséghez, amit úgy hívnak: nemek közti kimerültségi szakadék.
Hétfőnként kipihenve, feltöltődve, kihívásokra éhesen is érkezhetnénk a munkahelyünkre. De általában nem így szokott lenni.
Ki képes határokat húzni, a saját lelki jóllétét is szem előtt tartani, amikor az idős, krónikusan beteg, vagy fogyatékossággal élő családtagjáról kell gondoskodnia? Amikor azt éli meg, ha ő nem végzi az ápolást, senki más nem fogja. Pedig a segítők mentális egészsége éppúgy fontos, mint azoké, akikről a nap huszonnégy órájában gondoskodnak.
Nem mindig azt kapod, amire vágysz. Helyette viszont megadja az élet, amire szükséged van. Mondja kollégánk, akit cserbenhagyott a szerelő. Aztán:
Állandóan kizsigereljük, túlpörgetjük magunkat, egyszerűen nem hagyjuk, hogy a leamortizált, sérült részeink esélyt kapjanak a megújulásra. Persze, ott a munka, a család, a feladatok, a rengeteg külső elvárás. Mit lehet tenni akkor, amikor már azt hisszük, hogy semmit?